„Négy nap dörgött az ágyú…” (1848. február 4. – 1849. február 8.)
Visszavonulás közben is fel-feltűnik Petőfi. Először Szászsebesen.
Gyarmathy Miklós egy anekdotának is beillő esetet mesél el. Február 5-én történt Szászsebesen, hogy Petőfi megállítja őt az utcán:
– Te, nem tudod, hol lehetne itt szivart venni, mert az öregemnek [ez Bem volt] mind elfogyott a szivarja?
– Nem én, mert magam is ma vagyok először Szászsebesen; de a boltfeliratok után majd csak ráakadunk.
Elindultunk szivart keresni. Abban az időben mindenütt szokásban volt, hogy dohányt és szivart úgy vegyeskereskedésben, mint a rőföskereskedésekben széltére árultak.
A helybeliek nem mutatkoztak az utcán. Az üzletek zárva voltak. Végre akadt egy szivaros bolt a templom közelében. Lakat volt az ajtón. A katonák le akarták ütni. A két tiszt nem hagyta, hanem a boltos után ment. De akkor már ötven-hatvan ember gyűlt össze a boltajtó elé, s be akart hatolni.
– Míg én vásárolok, állj te az ajtóba, majd míg bevásárolsz, én állok őrt – szólt Petőfi, s ezzel a boltossal együtt behatolt a boltba.
Amikor Petőfi kijött, a tömeg ismét megmozdult.
– Istenemre, ebbe a boltba csak az én holttestemen keresztül lehet bejutni – kiáltotta harsány hangon.
Most komikusnak tetszik ez a patetikus felkiáltás, de akkora hatása volt, hogy a zajgó tömeg azonnal elcsendesedett, de – el nem oszlott.
Február 6-án reggel egy lovas őrjárat jelenti: az ellenség körülvette a várost. A tisztek csillapítják a legénységet.
Ezen lelkesítő beszédek közepette – írja Imreh Sándor is –, egy néhány tisztet még maga elé intett [Bem], aztán a vár nyugat felőli kapuján, ti. Szászváros felé kilovagolt a szabad mezőre, s minden távcsövével az ellenséges csapatokat jól megvizsgálta, visszajött, s egész nyugodtsággal… fölment ismét szállására, asztala mellé ült s kombinálta tovább a csataterveket – paszuly- és kukoricaszemekkel.
Nyolc óra felé megérkezik Puchner küldöttje, bekötött szemmel vezetik elé. Bem először nem akarja fogadni, aztán mégis maga elé engedi a parlamentert, és visszautasítja a fegyverletételre tett ajánlatát. Február 7-én Puchner támadást intézett Szászváros ellen. Bem ellenszegült, de mindössze négy ágyúja volt. Mikor az ellenséges katonák a magyar ágyúkhoz értek, s kettőt el akartak vinni, Bem lovaglóostorával az egyik arcába vágott „Canaille, meine Kanonen will ich haben!” (Gazember, az ágyúimat akarom!) Nemsokára egy golyó összeroncsolta jobb kezének középső ujját. Az ágyúkat kénytelen volt otthagyni, az orvos lemetszette a sérült ujjat, s nyeregben, felkötött karral folytatta Bem a maga útját Déva felé.
Bauer Lajos őrnagy, aki lelkiismeretesen vezeti naplóját egészen a piski csatáig, tudni véli, hogy Petőfi Sándor gr. Andrássy Aladárral, a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyula öccsével a 27. honvéd zászlóalj 2. századához csatlakozott. Ennek az volt a feladata, hogy a Déván összegyűlt menekülő családok továbbjutását fedezze Arad felé.
Gyalokay Lajos, aki később Petőfit utolsó útjára elkíséri, Déva vármegyeházának egyik termében látta, amint szivarjából bodor füstöket eregetve Vernet Horace Marengo című, Napóleont megörökítő képében gyönyörködött. Itt ismerkedtek meg, s egy óra leforgása alatt meleg barátság alakult ki közöttük.
Azt is tudjuk, hogy Bem meg akarta kímélni Petőfit a Szeben ostromának előkészítésével járó kockázattól, s ezért február 8-án futárként Debrecenbe küldte. Másnap zajlott le a piski csata.
Hat napig utazik Brádon, Körösbányán át Halmágy felé, majd Biharba és onnan tovább.
Február 14-én írja Petőfi Debrecenből Arany Jánosnak, aki neheztel rá, mert Bemhez utaztában Váradról még egy levelet sem küldött neki a közeli Szalontára:
Kedves öcsém, illetőleg bátyám!
Élsz-e? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a húszas. Bem táborába tettem át magamat, s Bem adjutánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, ki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben…
Dienes András azt is számba veszi, hogy melyik volt ez az öt csata:
1. Vízakna, február 4, a véres vasárnap, a tűzkeresztség;
2. Szászsebes, február 5, hétfőn, hajnalban, roham a város ellen. Bartels ezredes csapatának elűzése;
3. Szászsebes, február 5, hétfőn délben, harc Losenau előhadával a város előtt, majd az estig tartó tüzérségi lövetés;
4. Szászváros, február 6-án, kedden délután, roham a város ellen;
S. Szászváros, február 7-én, szerdán hajnalban, harc a Kalliány-dandárral, majd visszavonulás Dévára.
Vasárnaptól szerdáig, Vízaknától Déváig kísérte az ágyúdörgés. Másnap indult Debrecenbe Bem üzenetével. Nem lehetett már ott kilencedikén, amikor Bem Piskinél szétverte az osztrák sereget. A győzelemről mindig lekésett.
Petőfit családja várta Debrecenben. Minden valószínűség szerint február 14-én érkezett. Itt pihent meg pár napra, ami beszámolójából is kiderül. A Közlöny február 17-i számában olvasható:
Debrecen, február 15. 1849.
A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után írom e sorokat. Az erdélyi táborból érkezem; a kiáltott óriási fáradalmak után jól esnék egy kicsit melegednem és pihennem családi tűzhelyemnél, de kiszakítok drága perceimből néhányat, hogy tudassam a hazával, ha csak röviden is az erdélyi utolsó eseményeket, melyek a gyávákat talán le fogják csüggeszteni (ami különben semmi veszteség), de a bátrakat még inkább lelkesíteni fogják, mert a valódi férfira nézve nem lehet lelkesítőbb példa, mint a balsorsban is meg nem tört, sőt meg nem hajlott emberek működése. – Bem februárius 1-én, mint már előbb megírtam, seregével Vízaknára vonult át, s ott 4-kéig csendesen voltunk. Február 4-én kijött elénk az ellenség Szebenből, hol erdélyi minden, de minden erejét összpontosította. Vízakna előtt megtámadott bennünket; a szó betű szerinti értelmében 10-szer, mondd tízszer nagyobb ereje volt, mint nekünk. Négy óráig tartó ütközet után, mely egyike volt a legvéresebbeknek, miket e korban vívtak a magyar seregek, kénytelenek voltunk hátrálni. Kölcsönös ágyúzás közt értünk Szerdahelyre, az első állomásra: az ellenség csaknem odáig követett. Szerdahelyt megpihenvén, éjfél után indultunk Szászsebes felé, hova virradatkor értünk, a hol a gyulafehérvári garnizon, mely értesítve volt visszavonulásunkról, ágyúszóval fogadott. Egy órai ágyúzás és csatártüzelés után rohammal vettük be Szászsebest, melyet a fejérváriak eszeveszett futással hagytak el; zsákmányunkul egy pár töltényes szekér jutott, mi nekünk igen jól esett. Déltájban utólértek bennünket a szebeniek, csatárainkat egy pár órai harc után beszorították a városba, s ágyúztak ránk késő estig, de sikertelenül. Másnap reggel az éjjen át ismét tetemesen szaporodott ellenség csaknem egészen körülvett; egyszer jelentik Bem tábornoknak, hogy parlamentaire jött: Bem azt felelte, hogy küldjék őt vissza. A parlamentaire lengyel, mondja a jelentő.
„Annyival inkább, felelt Bem, olyan lengyellel nem beszélek, ki most ausztriai szolgálatban van.” Mindamellett eléje vezették a parlamentaire-t, de a tábornok röviden csak azt mondta neki: „nem alkuszom”, ezzel kikísértette őt. Ez alatt mi is vonultunk ki a városból Szászváros felé. Fél órányira haladtunk, midőn az ellenség észrevette kitakarodásunkat, s akkor egész erejével utánunk rugaszkodott, így jöttünk szakadatlan ágyúzás között, mely azonban semmi veszteségünkbe nem került, valami egy órányira Szászvárostól, hol egy falut fölgyújtottunk, mi által ketté lett vágva az út közöttünk s a császáriak között. Este volt, mikor oda értünk. […] Szászvárost is rohammal kellett bevennünk. Virradat előtt jött a jelentés, hogy a szebeniek utolértek. Visszamentünk eléjük, s mintegy két óráig harcoltunk velük, nem a diadalért, mely lehetetlen volt, hanem a becsületért, melyet annyi bajnak utána is épségben hoztunk meg aznap délben Dévára, hol a Magyarországból érkezett segédseregekkel egyesültünk. Ez volt 7-én; 8-án én elhagytam (de csak rövid időre) a tábort, s azóta mi történt? nem tudhatom, csak annyit tudok a tábornoktól, hogy ő másnap azonnal indult visszafelé, s hiszem, hogy seregünk most ismét, ha Szebenben nincs is, bizonyosan Szeben alatt van, és nemsokára benn lesz. Azon sereg, mely négy napi szinte szakadatlan csatatűzben úgy viselte magát, azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy ne győzzön! Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ előtt, de ahhoz több és nyugodt Idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem, – most csak e puszta vázlatban leírt tények szóljanak mellette. Bármily derék hősi volt e sereg, az, hogy egy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.
Nehezen születik meg az első vers a tűzkeresztség után. Verses beszámolónak indul, de a harmadik szakasztól fogva Bem dicshimnuszába csap át.
Négy nap dörgött az ágyú…
Négy nap dörgött az ágyú
Vízakna s Déva közt.
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.
Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
így omlott a piros vér
A fehér hóra le.
Szerencse és az Isten
Tőlünk elpártola.
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.
Oh, Bem, vitéz vezérem.
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.
Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet.
Csak néma áhítattal
Szemléllek tégedet,
S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted,
Térdem meghajlanék.
Négy hosszú nap csatáztunk
Rettentő vad csatát.
Minőt a messzelátó
Nap csak nagy néha lát.
Mindent megtettünk, amit
Kívánt a becsület…
Tízannyi volt az ellen.
Győznünk nem lehetett.
S nekem jutott a vészes
Dicsőség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatereket.
Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.
Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgye téged, úgye
Én el nem hagytalak?
S lépésid mindhalálig
Követni is fogom,
Oh, Bem, vitéz vezérem.
Dicső tábornokom!
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.
