A tűzkeresztség
(1849. január 31. – 1849. február 4.)
A szelindeki vidám napoknak és az erőgyűjtésnek a január 30-i csata vetett véget Szelindek katlanában. A szelindeki összecsapás után Bem az osztrák bosszantására Nagyszeben fő szomszédságába, Vízaknára tette át főhadiszállását. Puchner itt készült megütközni a honvéd sereggel, s ebben segítségére volt a cári hadsereg. Tizenegyezer orosz katona érkezett február 4-én Erdélybe.
Szelindekről Vízaknára menet Bethlen Gergely alezredes társaságában látták lovagolni Petőfit. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, jó lovas volt. Emlékezzünk vissza. Teleki Sándor tanította még 1846-ban Költőn lovagolni. Jósika Géza, a regényíró Jósika Miklós fia azt is feljegyezte, hogy a huszártisztek megtréfálták, s makrancos lovat adtak alája, hadd lássa – verset írni vagy jó lovasnak lenni nem mindegy Szerencsésen érkeztek Vízaknára. Wilhelm Dávid szász polgár házában írhatta meg első haditudósítását. 9-én jelent meg a magyar kormány hivatalos lapjában, a Közlönyben.
Vízakna, február 3.
Bem táborában vagyok. Alkalmasint nekem van az egész táborban legkevesebb dolgom, s mégis csak annyira érek rá, hogy a történteket és történendőket csupán rövid vázlatán közölhetem. A januárius 21-ki Szeben alatti véres csata után, mellyben nem az ellenség, hanem a fatum kényszerített hátrálni, seregünk Szelindekre vonult, s onnan két ízben verte vissza diadalmasan a császáriakat. Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiséget nem fejtett ki, mint a mieink a két alkalommal. Most csak annyit mondok rólok, később amennyire tollamtól telik, örökíteni fogom őket. Szelindekről január 31-kén ide jöttünk át Vízaknára, amennyire én értem, azért, hogy Temesvár és Szeben közötti közlekedését a császáriaknak megszakítsuk, s ez tökéletesen sikerült. Egy osztály Kemény alezredes vezérlete alatt előnyomul Déva felé, hogy az Aradról jövő Beke őrnaggyal egyesüljön, s a Temesvárról Szebenbe érkező ember és lőszerbeli segítséget elfogják, ami ezóta megtörtént. A lefoglalt szász-szebeni [szászsebesi] posta leveleiből, miket Kemény már megküldött tábornokunknak, kitűnik, hogy a szebeni lakosok és a császári katonák Szebenben igen gonoszul vannak. A császáriaknak sem pénzök, sem kenyerök, sem lőszerök, s a lakosság kétségbeesett félelmek közt.
Útban van hozzánk Háromszékből 8900 és Csíkszékből 3003 székely, de ezeket be sem várva, mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohanjuk Szebent, s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsóiziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül, seregestül a Tisza partjaira, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat… megyünk bérci folyamok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Rákócziak, Tököliek, s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját!
A költő derűlátása a veszély növekedésével egyenes arányban fokozódik.
Ilyen bizakodó hangulatban állít be Petőfi február 3-án este Bethlen Gergely alezredes és Zsurmay Ignác őrnagy társaságában Csutak Kálmán honvédőrnagyhoz, a 27. zászlóalj parancsnokához – írja később, szemtanúk vallomása alapján Szőcs Géza vízaknai születésű tanárember.
Petőfi így szól: – Bajtárs, Kálmán! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hívd be Andrást (ez Csutak szolgája volt, aki jól értett a főzéshez), hogy teremtsem össze, ha jó paprikást nem csinál. – Feltűnt neki, hogy nincs nő a háznál.
– Bizony csak furcsa ház ez, ahol csak hírmondója sincs a vászoncselédnek!
De nemsokára megjött Czetz [Czetz János, a huszonhét éves ezredes, pár hónap múlva tábornok], Pereczey [Pereczey Mihály svalizsér lovas], s azzal elkezdtek kártyázni. Éjfél után Csutak, Kelecsényi és Fekete [a későbbi dési református pap] huszárok kíséretében őrjáratra indult. Nemsokára [február 4-én hajnalban] jöttek aztán lóhalálában vissza, hogy az ellenség közeledik, s már el is fogta az előőrsöket.
A tiszteket kártyázva találták.
– Fiúk, talpra! Nyakunkon az ellenség! – kiáltá a belépő Csutak. Pár perc múlva a fővezér körül állott a mulató társaság, s nyugodtan és elszántan hallgatta annak rendeleteit. Utoljára Petőfihez fordult Bem, s tanúságot tett irántavaló gondos szeretetéről, így szólva hozzá:
– Édes Petőfi! Ma csatánk lesz, maradjon ön lehetőleg távol a csatatértől; nem szeretném, ha a magyar nemzet első költője a csatatéren véreznék el. Szót fogad-e? Petőfi így felelt:
– Köszönöm a figyelmeztetést, tábornok úr, szívesen szót fogadnék, de nem tudom, hogy mit teszek akkor, ha az ágyúk dörgését meghallom.
S azzal komoly elszántsággal siettek helyeikre a tisztek, hogy csapataik élén bátran szembeszálljanak az ötször nagyobb ellenséggel.
Tudta-e Bem, hogy Petőfi a magyarok legnagyobb költője, az nem bizonyos. De a veszélyes helyzetektől mindig eltanácsolta – arra később is jelentkeznek tanúk.
Szőcs Géza hallomások alapján ötszörös túlerőről ír. A hadtörténészektől tudjuk, hogy Bem 3800 gyalogosával és 400 lovasával szemben Puchner 7357 gyalogost és 728 lovast vonultatott fel, és 30 ágyút állított elé a honvédek 25 lövegével szemben. Így is jelentős túlerő.
•
A csatát, s benne Petőfi feltűnését többen leírták. Közülük két erdélyi emlékező vallomása feltűnően egybevág. Ez hitelességük mellett bizonyítana, ha nem lett volna mind a kettő íróember, s nem idős korukban örökítették volna meg emlékeiket.
P. Szathmáry Károly mindössze tizennyolc éves volt 1849-ben. Zilahon és Kolozsvárt folytatott tanulmányokat, s a szabadságharcban nemcsak hogy részt vett, de részvétele miatt később börtönbüntetést is szenvedett. Utána Nagyenyeden lett tanár, megírta a Bethlen-kollégium történetét, s regényeket írt, amelyek azóta feledésbe mentek. Nos, P. Szathmáry Károly negyven év múlva leírja, hogy Bem a Vízakna és Szeben közötti magaslat mint természetes sánc mögé helyezte el ágyúit, amikor Puchner Szeben felől megindította a támadást. Rövid tüzérségi előkészítés után a magyar lövészek rohamra indultak.
Minő része volt eme roham kezdeményezésében Bem szárnysegédjének, Petőfi Sándornak – folytatja Szathmáry –, azt ma már nehéz megállapítani, de azt több ott harcolt bajtársamtól hallottam, hogy a parancs végrehajtásának eszköze csaknem kizárólag ő volt; mert a sáncból kilépett honvédek előtt kivont karddal ellovagolva torkaszakadtából kiáltozá:
Ha félkezünk leszakad is,
Ha mindnyájan itt veszünk is:
Előre!
Ez a vers, némi eltéréssel, a Csatadal volna. Még Debrecenben írta Petőfi, s a képviselőháznak is megküldötte. Eredeti szövege így hangzik:
Ha lehull a két kezünk is.
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza!
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!
A másik vallomástevő a Szathmárynál csak egy évvel idősebb Gyarmathy Miklós. Ott volt a vízaknai csatában, a szabadságharc után bújdosott, majd – mint afféle erdélyi ezermester – mérnök lett a Tisza szabályozásánál, falusi birtokos és közben zeneszerző, végül Kolozs megye Deák-párti alispánja és tevékeny református közéleti ember.
1849. február 3-ról 4-re virradó éjjel Vízaknán előőrsi szolgálatot teljesített, s amikor hajnalban szállására tért és lepihent, azzal költötték fel álmából, hogy Szeben felől támad az ellenség. Kivonultak vagy 2500-an, ellenség háromszor annyi volt – írja. A csatatér teknő alakú lévén, a honvédek a hely peremén helyezkedtek el. Tűzszünetben végignyargalt előttük Petőfi, ugyanazt a verset idézve. Még azt is hozzáteszi, hogy a maroknyi magyar sereg egyik része Medgyes, a másik Déva felé menekült. Gyarmathy Miklós visszaemlékezése tíz nappal a P. Szathmáry Károlyé után jelent meg egy másik lap hasábjain, mintha összebeszéltek volna!
Petőfi tűzkeresztségéről van szó, érdemes más tanúkat is meghallgatni. Zilahy Károly, a kritikus és román népdalok magyarra fordítója, akinek a nevéhez különben a két első Petőfi-életrajz is fűződik, egy Rádi László nevű őrmestert szólaltat meg.
Egyszer hajnalban riadót vernek; az ellen véletlenül meglepte a tábort; a honvédek közt nagy a zavar, kapkodás és konfúzió – mint akik már négy éj óta nem aludtak. Amint a vezért sátor körül téblábolnak, hirtelen előugrik egy kis barna ember: Csontra, fiúk! – így kiált ez a borzas hajú barna ember: utánam, akiben vér van!
Olyankor nemigen nézegetik a katonák az uniformist, hanem aki legnagyobbakat kiált, az után haladnak; most is hát az egész csapat a szuronyos puska után rohant és az ellenséget szerencsésen visszaverte.
Az inges ember természetesen Petőfi volt. Rávall a kiáltás, „csontra, fiúk”, s hitelesen hangzik az is, hogy zavarban az után indulnak, aki a legnagyobbat kiált. Hogy a költő bátran esett át a tűzkeresztségen, s válságos pillanatokban nem szállt az inába a bátorság, azt minden szemtanú elismeri.
Petőfi Sándor szintén ott volt a jobb szárnyon – írja Imreh Sándor, volt honvédhuszár –, ki tajtékzó lován hol előre, a csatárlánchoz, hol egyetlen [!] ágyúnkhoz, hol mihozzánk vágtatott s megvetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt; ami annál feltűnőbb volt, mert honvédőink közül Petőfit kevesen ismerték, miután ő nem katonatiszti öltönyt viselt; magyar öltönyt viselt ugyan, de emlékezetem szerint – minden tiszti jelvény nélkül; fejét tollas Kossuth-kalap fedte s kardot hordott.
Ez volt a nemzetőrök viselete.
Ez a vakmerőség azonban néha ellentétbe került a katonai fegyelemmel. Veress Antónia apja nevében még megvédi Petőfit azzal a váddal szemben, hogy Vízaknán az ágyúk egy részét a felsáncolt helyekről kimozdította és ezzel veszedelmet idézett elő. De a költőnek Bethlen Gergellyel történt összetűzése tényként ment át a Petőfí-irodalomba. Bethlen alezredes végigkísérte Bemet az erdélyi hadjáraton, majd Olaszországba emigrált, Garibaldi oldalán harcolt, és mint tábornok jött haza meghalni Erdélybe. Lovasbravúrjairól, haditetteiről legendák keringnek. Elbeszélésünk során neve már többször felbukkant a Petőfié mellett, most a harc hevében szembekerülnek egymással. A „volt honvédhuszár” szerint [… ] minket gr. Bethlen Gergely alezredes rohamra vezetett, amit alig kezdtünk meg s már „megállj”-t és visszavonulást parancsolt. Petőfi a más oldalon – ki a zajban, lármában nem hallotta a Bethlen vezényszavát, ro amra lelkesített, s így aztán századunk egyik része előre rohanni, a másik pedig visszavonulni akart; amidőn aztán fölhangzott ismét Bethlen ezredes hangja: vissza!
Petőfi nem tudta, hogy a fővezértől gyors visszavonulási parancs jött, nehogy mi is elszakíttassunk vagy foglyul essünk ágyúinkkal együtt, amelyekre ez alkalommal oly nagy szükség volt. [… ] midőn a magaslatra kiérkeztünk, ott a meghátrált része seregünknek már rendben állt és pihent. Bem is lenn volt, ki egy térképet nézegetett; közelében a főbb tisztek ültek lovaikon. Petőfi Sándor velünk egyszerre érkezeit, ki szintén a fővezér környezetéhez csatlakozott [… ] Petőfi ez alkalommal nyergeletlen lovon ült; csak egy pokróc volt lován a lekötővel leszorítva [… ] Petőfi és Bethlen Gergely közt, midőn felérkeztünk, heves szóváltás következett visszavonulásunk miatt, de az azonnal elenyészett, hogy az a Bem parancsára történt.
Amikor a „volt honvédhuszár” harminc év múlva levetette inkognitóját és Imreh Sándor néven újból jelentkezett, még azt is hozzátette, hogy Petőfit a vízaknai csata alkalmával még kevesen ismerték, s „éppen ezért szereplése felett sokan csodálkoztak, mivel nem volt rajta látható semmiféle tiszti jelvény”. Ez látszólag ellentmond annak a jelenetnek, amelynek Medgyes és Nagyelyk közt voltunk tanúi. De Imreh azt mondja, hogy nem ismerték fel benne a tisztet, mert nemzetőrnek volt öltözve, s nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a székely legénység tudott-e a költőről. A tisztek körében mint költő volt népszerű, ezt a fenti visszaemlékezésekből tudjuk.
A már idézett Szőcs Géza is leírja a vízaknai csatát, Petőfi összetűzését Bethlennel, de a legmegdöbbentőbb az, amit a visszavonulásról és Vízakna képéről mond: Eközben a fővezér, mintegy nyolc-tíz huszár kíséretében, szokásos nyugodtságát megőrizve, lassan lovagolt végig a piacon: az osztrákok a nyomában, míg végre az összevissza torlódott szekerek el nem állották útjukat. Elfogták a fővezér kocsiját is a tábori pénztárral – éppen mikor a főhadiszállásról, a Timár-féle udvarról kihajtva, menekülni akartak vele. A városon kívül csatlakozott a fővezérhez Petőfi. […] Vízakna utcái elborzasztó képet mutattak a visszavonulás alatt; mindenütt öldöklés, pusztulás nyomai; halottak, sebesültek hevertek szanaszét. Aznap délután és másnap reggel folyton gyűjtötték és dobták a halottakat a süllyedt bányába, ahol a vízaknai csatában elesett 349 magyar honvéd alussza örök álmát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.