Ennyit tudnak a szemtanúk, akik még életében látták Petőfit vagy beszéltek vele. De ez még kevés, hogy eldönthessük, hol és mikor halt meg Petőfi Sándor. A véletlenen fordult meg, hogy ki lehetett Petőfi közelében az utolsó percekben, s van úgy, hogy az a szemtanú, aki leírta vallomását, kevésbé szavahihető, mint aki csak elmondotta másnak, s az így maradt fenn. Egyszóval nem érdektelen néhány közvetett tanút is megszólaltatni, még ha fenn is áll az a veszély, hogy vallomása a közvetítő személy útján törést szenved. A Petőfi-Múzeum is bőven közölt ilyen vallomásokat ismert és ismeretlen emberektől.
Barabás Károly jegyezte fel a következőket:
Bartos Zsigmond barátom még 1849-ben esküvel erősíttetve állította, hogy ő a segesvári csata végén, midőn az ágyúk mindkét részről elhallgattak már, látta, hogy Petőfi sebesen siet egy, még a törökbúzák közé nem menekült honvédcsapat felé, s hallotta, midőn azt kiáltotta: „nehogy rendet bontsanak, mert ha rendet bontanak, mindnyájan veszve vagyunk” – s látta, hogy ezen pillanatban a rendes szürke lovasság Petőfit lelőtte…
Csernátoni Gyula, a Petőfi-Múzeum egyik szerkesztője leírja, amit a Bem törzskarához tartozó gróf Lázár Albert mesélt sokaknak, kik közül az egyik felhatalmazta Csernátonit, hogy a Petőfi-Múzeumban közzétegye:
A segesvári ütközetben is jelen volt [t.i. Lázár Albert], s a meneküléskor látta Zeyk Domokos elestét. Futás közben találkozott a szintén menekülni akaró Petőfivel is – s mivel a kozákok már nyomukban voltak, odakiáltott neki: „Védd magadat!” Petőfi hátranézett és csak annyit felelt vissza: „Már késő!” Ekkor már be is érték a kozákok s a továbbmenekülő Lázár Albert még látta, amint lemészárolták.
Hallgassuk meg végül Kővári Lászlót, Bem hivatalos hadtörténészét, aki ha nem is vehetett részt a segesvári csatában, de szeptember elején már odament, hogy a friss nyomokon kutasson.
A Héjjasfalva és Segesvár közötti országúton – írja –, székelyekkel és héjjasfalvi lakosokkal találkoztam, s azok engem az útkanyarulaton, mely a völgyből Héjjasfalvának tartva egy kaptatónak megy, jobb felé egy holdnyi kaszáló törökbúzásba vezettek. Itt esett el valaki, ki mellett több iromány hevert – szóltak. Azonban az országúton császári katonai őrjárat fegyverei villantak fel, s szétoszlottunk. E forrás alapján határoztam meg Petőfi elestének helyét.
Veszélyes volt Petőfi után kutatni a Haynau-féle terror első heteiben. Tizenkét évnek kellett eltelnie, amíg Kővári Pesten megjelentethette a bújdosás alatt írt könyvét: Erdély története 1848–49-ben. Leírja benne a segesvári csatát s arra a következtetésre jut, hogy „ily veszteségünk csak Vízaknán volt”. Bem ellenfelei szerint valóságos Waterloo volt. A hadtörténeti írók 1300 halottra és 500 fogolyra becsülik a magyar veszteséget. Az oroszok állítólag csak 41 halottat és 205 sebesültet vesztettek.
Mit tudott meg Kővári akkor frissiben Petőfiről?
De nem találták meg Petőfi Sándort, a magyar Bérenger-t, a népszabadság dalnokát, ki a télen Bem mellett volt. Miután Mészárossal a nyakravaló nem hordás miatt összejött, s honvéd rangjáról lemondott, most érkezett ismét vissza; júl. 25-én együtt akartunk Bem után indulni Moldvába, hogy vele találkozzék. – Ide nemzetőri ruhában s szekérrel jővén, gyalog nézte Fejéregyházáról hosszasan a csatát, mely amint egyszerre felbomlék, ő is futott: hol az út Fejéregyházától Héjjasfalvának a hegy alá kanyarodik, s emlékoszlop emelésére oly szép rétség van, a hegyre akart felkapni Dános [?!] felé, a hegyoldalon akkor törökbúza zöldellt, itt vérzett el kozákok fegyverétől.
Mintha ez a leírás 1861-ben meg sem jelent volna, úgy keresték évtizedeken át hol a Monostor-kert közelében, hol a Küküllő buni kanyarjánál, hol az alföldön, hol szibériai ólombányában Petőfi Sándor nyomait. Amikor a Vasárnapi Újság ankétja és az Apáthy-féle hivatalos vizsgálat után a Kolozsvárt alakult Petőfi-Múzeum című folyóirat is megkezdte cikksorozatát Petőfi eltűnéséről, Kővári László ismét indíttatva érezte magát, hogy megszólaljon. Most már hatvankilenc éves, ha emlékei el is mosódtak, közben újabb támpontokat talált álláspontja alátámasztására.
A jeles történetíró hivatkozik arra, hogy a Neue Temesvarer Zeitungban megjelent pár évvel azelőtt egy közlemény, amely szintén az ő álláspontját igazolja. Ennek a helyiérdekű lapnak a cikkét egy Erdélyben éppen olyan kevéssé ismert lap, a Közvélemény is átvette, de az sem keltett nagyobb feltűnést olyan időkben, amikor még több hitelt adtak az ál-Petőfik szédelgéseinek. Kővári a következőképpen tolmácsolja az eredetileg német nyelven megjelent cikket.
A kérdéses tárca referense egy osztrák seregbiztos, ki öt kozákkal Héjjasfalva felé követte a futókat. Szerinte Fejéregyházától Héjjasfalváig csak két magyar katona holtteteme feküdt. Az egyik zubbonyban (ki Kurz lehetett) [?!], a másik a két helység között, mintegy feleúton, 3-4 ölnyi távolra az országúttól. Minthogy mellette iratok feküdtek, elrendelte azok felszedését. A halott hátán feküdt, halálát dzsidaszúrás okozhatta, mellén vértócsa volt. Amint leírja, a tetem középnagyságúnál kisebb és sovány, sárgás arcbőrrel, fekete bajsz, hegyes szakállal feküdt előtte. Kabátja, csizmája hiányzott, rajta finom ing s fekete nadrág volt. Az iratok szerinte nevezetes katonai iratok voltak, köztük b. Kemény Farkas és b. Stein jelentése; a saját iratai kabátjában lehettek, mit a seregbiztos szerint a kozákok vittek el.
Az első holttetemet Kővári tévesen azonosítja. Anton Kurz, Bem egyik szárnysegédje – jegyezzük meg ezt a nevet! – egyike volt a kisszámú német értelmiséginek, aki 48-ban a forradalom ügye mellé állt. De halálát nem Fehéregyháza és Héjjasfalva között lelte. Egy ablakból lőtték le, amikor augusztus 5-én Bem oldalán bevonult Szebenbe. Kővári is leírja Bem ragyogó fegyvertényét – a segesvári Waterloo után ötödnapra elfoglalja Szebent!
A második holttetem leírásánál Kővári nem említ néhány tényt, amely az azonosításnál segítségünkre lehet. A Közvéleményben közölt cikkben az is benne van, hogy a halottnál talált egyik irat Kemény Farkas jelentése: 6000 emberrel Gálfalvánál áll és parancsot vár. S még egy, az azonosítás szempontjából döntő mozzanat: „Az utolsó papírok alatt azonban zsinegre fűzve babérkoszorúk és magyar rendjelek feküdtek.”
Mielőtt a második holttest kiléte felől elhangzana a végszó, előbb azt döntsük el, ki volt az az osztrák seregbiztos, akitől a Neue Temesvarer Zeitung értesülései származtak, s akire Kővári László is, saját álláspontját alátámasztandó, hivatkozik. A segesvári csatáról szóló orosz leírások, köztük Nyepokojcsickij ezredes vezérkari főnöknek hadtörténeti szempontból rendkívül értékes emlékirata, amely Alekszandr Lüdersz főparancsnok hivatalos jelentésének is az alapja, nem tartalmaz támpontot Petőfi eltűnésére vonatkozóan. Ennek az orosz hadtörténet szempontjából nincs is jelentősége. Osztrák részről Augusst von der Heydte volt megbízva a közigazgatási teendők ellátásával az orosz csapatok mögött. Családfáját Dienes András kutatta ki. Nem is osztrák, hanem a frankhoni Feuchtwangelbe való, amolyan „vasas német” vagy zsoldos, akinek semmi köze az országhoz, amelyben szolgál. A forradalmat eleinte lenézte, majd Bem megjelenése után megtanulta, hogy az veszélyes is lehet, s ezért jó óvatosnak lenni. Dragonyostisztnek nevelték, kitűnő lovas, most negyvenéves. Az ő feladata volt a csata után a halottakat eltemettetni, a foglyokat átvenni, kikérdezni, osztályozni, irataikat megvizsgálni és jelentést tenni.
Ki lehetett más az az országúton – öt kozák kíséretében – ügető hadsegéd, akiről Kővári beszélt, mint Heydte báró. A többit már el tudjuk képzelni. A savoyard dragonyosok fekete aranysisakjában, ajka alatt feszes állszíjjal, fehér frakkban, bivalybőr lovaglókesztyűben, oldalán egy ujjnyi széles karddal üget az országúton Fehéregyházától Héjjasfalva felé fél órával az üldözés után. Halott alig van az útvonalon. Esetleg ráakad Bartha Elek százados, a vezérkarhoz beosztott gazdasági tiszt holttestére, aki a buni út elágazásának táján halt meg. Átlovagol az útkanyaron, a kaptatónál átvált lépésre, a tetőre érve most már tovább üget. Az út jobb szélén észreveszi a vályúval megemelt forrás felszökő vizét, a szökőkutat. A falusiak ispán kútjának hívják, mert a Hátterek ispánjai fúrták, és egy időben innen hordták a kastélyba a vizet.
A kút mellett egy holttest hever, az amelyikről Kővári is említést tesz. Fiatal ember, a hátán fekszik, mellén vértócsa – körülötte papírok és egy érdemrend-füzér – ahogy a Neue Temesvarer Zeitung megírta. Jellemző, hogy maga Heydte rangján alulinak tartotta nyilatkozatot adni a lapoknak, s ezért csak elmondta egy újságírónak, amit tudott, aki ezt a temesvári német lapban közzétette.
Heydte ugyanis a szabadságharc leverése után Erdélyben maradt. Ő játszotta a főinkvizítor szerepét a Makk-féle összeesküvés felgöngyölítésében. Nevéhez fűződik a marosvásárhelyi székely mártírok, Török János, Gálfi Mihály, Horváth Károly, majd Váradi József és Bartalis Ferenc kivégzése, sokak megkínzása, elítélése. A Makk-féle összeesküvés ügyében a halálos ítéleteket már 1853. októberében kimondták, de csak 1854. március 10-én hajtották végre. Ezekben a terhes napokban, 1854 elején, amikor dragonyosaival éppen Lugoson tartózkodik, felszólítási kap legfelsőbb helyről, hogy azonnal tegyen jelentést a Petőfi-ügyben. Az történt ugyanis, hogy Kempen von Fichtensmann altábornagy, a bécsi politikai rendőrség parancsnoka egyik londoni ügynökétől nyugtalanító jelentést kapott, mely szerint Petőfi Sándor Pest megyében bujkál, s felesége névházasságot kötött, hogy jobban fedezhesse. A besúgó hitelre talál, Kempen jelenti Albrecht főhercegnek, ő kiadja az ügyet katonai kancelláriája vezetőjének, Jacob Partot altábornagynak, kivizsgálás végett. Az némi ügyetlenkedés után jelentéstételre szólítja fel a Szendrey Júliát és Horváth Árpádot 1850 nyarán összeadó lipótvárosi plébánost, Szántófy Antalt. A plébános négy pontba foglalja védekezését, s hivatkozik Szendrey Júlia nyilatkozatára, aki 1849 telén a fiatal Balázs Sándor kíséretében – ki egyaránt rajongott Petőfiért és feleségéért – Székelykeresztúrra utazott, s ott azt hallotta, hogy báró Heydte látott a csatatéren egy holttestet, akinek a személyleírása az ő férjének külsejével egyezik. A hercegprímás is közbelép Szántófy védelmében, Partot pedig újabb jelentést kér, ezúttal magától Heydtétől, akit ismer.
A báró tudja, mi a kötelessége, és megírja jelentését:
A magas Cs. K. Katonai és Polgári Kormányzóság Elnökének Budán
Azonnal, mihelyt a fölkelő sereg maradványai a bekövetkezett roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozák rajok keltek át Fejéregyháza fölött a Küküllőn, s ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját, akiket mindjárt le is kaszaboltak.
Én, az országúton lovagolva, a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a szökőkútnál Fejéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelőtiszt mellett, ki már a nadrágjáig le volt vetkeztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni, miket valószínűleg a kozákok találtak a tiszt kirablása közben, s megint eldobálták, minthogy rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, hogy meg kell néznem az iratokat és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez, Kolozsvárról keltezve, melyben Kemény a Hontanhielnische Corps ellen foganatosított defenzív intézkedésekről és saját csapataink állapotáról nyilatkozik, s egyben megígéri, hogy augusztus 1-én vagy 2-án a mellékelt hadiparancsban megjelölt csapattal Marosvásárhelyre fog érkezni. A holttestől néhány lépésnyire körülbelül 100 darab magyar dekoráció is feküdt, zsineggel összekötve. Valószínűleg ezt is a halottnál találták a kozákok és a nagy sietségben megint elhullajtották.
A lelet, amelyből azt kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestei, vajjon nem ismerek-e rá benne egy régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal [er war mager, klein, trockkenes Gesicht, mit sehr bestimmten Ausdruck und grossem, schwarzem Vollbart]. Nadrágja fekete pantalló volt.
Később tudakozódtam több felkelőtisztnél ezeknek az adatoknak a közlése mellett ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, kit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többé nem látott. Ez minden, amit erről a dologról módomban van elmondani, s amit a 152/G/32. I. 2. Res számú magas leirat következtében sietek is a magas cs.k. Kormányzósági Elnökség tudomására juttatni.
Lúgos, 1854. jan. 12-én
Heydte ezredes
Heydte tehát már 1854-ben írásba adta, hogy az a fiatal halott, akit az Ispánkút mellett látott, „bizonyosan Petőfi volt”. Miért nem kezdtük mindjárt ezzel, s miért idéztük Kővárit, a temesvári lapot és azokat, akik később csak harangozni hallottak Petőfi haláláról?
Mert a Heydte-jelentés csak 1929-ben került elő. Deák Imre tudományos kutató találta meg a bécsi Állami Levéltárban a Makk-féle összeesküvés anyaga után kutatva. Az ezredes-báró, Erdély sanyargatójának jelentése hetvenöt évig feküdt a Staatsarchiv egyik polcán, s az illetékesek közül senki sem gondolt arra, hogy közzétegye, amikor pedig országszerte, sőt világszerte folyt a nyomozás az eltűnt Petőfi után. Az osztrák kormányhatóságok tudták az igazságot, de megőrizték titkukat egészen a birodalom összeomlásáig. Csak 1918 után nyílt meg a levéltár a tudományos kutatás számára.
„Bizonyosan Petőfi volt” – írja az egyetlen szemtanú, aki a holttestet látta, s bizonyára nem gondolt arra, hogy ez a pillantás, a motozás hivatalos aktusa és az utasítás, hogy földeljék el, meg fogja örökíteni nevét egy számára idegen és ellenséges nép irodalmában.
Összegezzük az eredményeket, ahogy Dienes András tette. Vajon igazat mondtak-e Heydte informátorai, a „felkelő tisztek”, akiket megkérdezett, hogy ki is lehetett életében az, akit ő már csak holtában látott? Kinek lehettek a birtokában ilyen bizalmas iratok és zsinegre fűzött kitüntetések? Csakis valamelyik, a törzskarhoz tartozó tisztnek. Bauernek, Gyalokaynak, Kurznak, de egyik sem esett el a segesvári csatában, vagy Lőrincz Józsefnek, aki a Bem-leveleket megmentette, a nála levő érdemjelfüzért pedig átadta a később alakult Székely Nemzeti Múzeumnak. A halott vagy szárnysegéd volt, vagy tolmács, vagy mind a kettő.
Volt-e más polgári ruhát viselő tiszt az elesettek között? Kurzon kívül csak Berki Mózes hírszerző, de őt Fehéregyháza és Segesvár között temették el. Volt-e más, aki a szökőkút felé tartott, s akit onnan mintegy hétszáz méterre még futni láttak? Ki lehetett, akit az úton a dzsidások üldöztek, s aki védtelenül is szembefordult velük, hiszen a mellén volt a szúrás? Kinek lehetett ilyen száraz arca és dús szakálla, melyet egyesek szőkének, mások feketének mondanak, s kinek lehetett még holtában is határozott arckifejezése?
Hitelesnek kell elfogadnunk a Fehéregyháza és Héjjasfalva fele útján, az egykori Ispánkútnál felállított zömök emlékoszlop román és magyar nyelvű szövegét:
Itt esett el 1849. július 31-én Petőfi Sándor forradalmár költő, a népek szabadságának harcosa
Július, 1969.
(Vége)
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.