„Ami ezután következik: mint a megszakadt filmszalag ugráló, ferde képei a hökkentő fehér üresség előtt – írja Illyés Gyula. – Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanúk rémülettől vibráló tekintete.”
Csakhamar az egész arcvonal megfutott – folytatja Lengyel –. Én rámutatok a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult és futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamat kézügybe kapva ráültem és száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem helyismeretem rövidebb úton vezetett. Utánunk két ezred dzsidás.
Itt vált el Petőfi útja a Lengyelétől. A költő a híd felé tart, az országút északi felétől a déli felé, a Livádiától a Rogyina irányába. Itt pillantotta meg ismét őt Gyalokay.
Gyalokay nem ír arról, hogy látta volna Bemet futni, mint Lengyel; az is lehet, hogy ez később következett be. Így hát felébredt benne a hadsegéd felelőssége, és megpróbált rendet teremteni a menekülésben.
A futók által fölvert por és a menekülők tömege miatt nem tudtam a csatatér felé visszalátni – írja –, s mert azt hittem, hogy az üldözők megérkezése előtt némi rendet állítva elő, a visszavonulást némileg biztosítani, a nagyobb veszélyt elhárítani lehetne, a futók elé állottam s fölemelt karddal, harsány hangon hivatkozva hadsegédi minőségem és Bem parancsára, sorakozást vezényeltem.
Erre a jelenetre emlékezhetnek talán Barabás Mihály közhonvéd és Kovács Elek Kossuth-huszár, kiről gróf Haller József úr hozzám írott becses levelében megemlékszik, s kik nevem megemlítésével ezen esetet neki elbeszélték. Csakis abban tévednek a bajtársak, hogy akkor nem állottam a kocsi lépcsőjén, hanem nagyon is gyalog voltam. Fájdalom! jó szándékom füstbement. Egy áradó folyam rohamát éppoly kevéssé lehetett volna megállítani, mint ezt a bátorságát, eszét vesztett, megrémült tömeget.
Reám sem hallgatva rohantak el mellettem. Még az is köszönetre érdemes figyelem volt tőlük, hogy főtiszti állásom és jóakaratom iránti tekintetből föl nem löktek, hanem kitértek előlem.
Csak egy közvitéz, kifáradva, tikkadtan futott a csapat végén, engedett felhívásomnak, s talán mert lélegzetre volt szüksége, vagy mert irántami jóindulatának akart kifejezést adni, egy pár percre megállapodott. De ez sem volt hajlandó tovább küzdeni. Ujjával visszafelé mutatva így szólott hozzám: „Jobb lesz, ha a tiszt úr is menekül, nézze csak, mi jön utánunk!”
Ezzel továbbfutott. Igaza volt a szegény harcosnak. Néhányszáz lépésre sűrű lovascsapat vágtatott felénk. Hogy barát vagy ellenség volt-e, azt a lovak lábai által fölvert porból kivenni nem lehetett.
Nem volt más vállalkozás, kardomat hüvelyébe dugtam és futottam a többiek után.
Már csak percek vannak hátra a költő életéből. Ilyenkor minden szó és minden tekintet feljegyzésre érdemes. Gyalokay volt az utolsó, aki még szót válthatott vele. Lengyel, aki utolsónak látta. A két koronatanú.
Igen rövid távolságra haladhattam akaratlan versenyfutásommal, midőn alig nehány lép ésre előttem látom Petőfit hajadon fővel, kezében tartott sipkával, az úton keresztül szaladni.
Reá kiáltottam, s ő elborult sötét tekintettel reám nézve – írja az útitárs, aki őt Marosvásárhelytől idáig hozta kóberes kocsiján –, szótlanul megállott. „Jöjj velem” – mondám kezét megragadva –, „kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülünk, gyalog vagy levágnak, vagy elfognak.”
„Azt hiszed” – felelé ő –, hogy van olyan bolond, aki ebben a pokolban megállni merné helyét; kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd” – ezzel a felénk közelítő lovas csapatra mutatott – „itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk”.
Látván habozásomat, ezen szavakkal, „nincs idő gondolkozni, én megyek, Isten veled” – kirántotta kezét az enyémből és leugorva a töltésről elrohant.
A helyszínen talán meg is tudnám mutatni a pontot, hol örökre elváltunk.
A fél méternél alig magasabb töltés, ahol összefutottak, a Sárpatak hídjával átellenben, az országút déli oldalán van. Petőfi kelet felé szaladt tovább az országúton, Fehéregyházára, Gyalokay a töltéstől délre kereste kocsiját. Ez volt harmadik és utolsó elválásuk ezen a napon. Petőfi most sem hallgatott Gyalokayra.
Petőfi tehát futólépésben Fehéregyháza keleti végéhez ér. S most egy másik szemtanúval fut össze. Papp Lajos alezredes az ütközet végén a balszárny parancsnoka volt. Ő is látta Petőfit, de csak harminc év múlva volt hajlandó írásban nyilatkozni, amikor már mások vallomásából nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsók közé tartozott, akik találkoztak vele. Most egyelőre csak annyit, hogy 1864-ben, a Pákh-féle ankét lezajlása vagy letiltása után három évvel, Dömötör Sándor cikket ír a Vasárnapi Újságba Petőfi sírjáról, s abban elmondja, hogy adatait „egyenesen az akkori sereg bal szárnyának most is élő vezérétől” hallotta. Ez csak Papp
Lajos lehetett, aki 1864-ben még nem akarta megnevezni magát, de 1880-ban tett írásbeli, az Apáthy-féle jegyzőkönyvhöz csatolt nyilatkozatában lényegileg ugyanazt mondta, amit Dömötör megírt.
Július 31-ke volt 1849-ben. Ragyogó, rekkenő nap. Fehéregyházán felül, az oldalban néhány ágyú kettőzött gyorsasággal szórja tüzét a Segesvár előtt emelkedő magaslatra. A muszkák golyói omlanak, csatárláncuk előrenyomul, az erdő alatt muszka dzsidások vonulnak fel a balszárny ellen. Itt áll az öreg vezér [Bem], mellette a fiatal szárnyvezér [Papp Lajos], közöttük a táborkar. Az ágyúk közt akkor egy férfi jelenik meg – fehér zubbonyban, melyre inggallérja van kihajtva, fehér kalappal, kezében kétcsövű vadászfegyverrel. A vezért figyelmeztetik rá. Az öreg feléje közeledik s tört németséggel, izgatottan kiált rá: „Herr Petőfi, gehen Sie zurück! Sie haben hier nichts zu suchen.” [Petőfi úr, térjen vissza! önnek itt semmi dolga nincs.] Petőfi szó nélkül fordult meg s lassan ballagott le az oldalon az országút felé.
Papp Lajos nyilatkozata a Magyar Polgárban is megjelent, s ott arról van szó, hogy „Petőfi kelletlen engedelmeskedve visszahúzódott, de azt hiszem, nem messze”.
Eszerint Bem most is óvta Petőfit, s Egressytől tudjuk, hogy már Marosvásárhelyen megmondta neki, ne kövesse őt Segesvárra. A személyleírásból is a költőre ismerhetünk, csak a vadászfegyverről nem tudni, hogy hol szerezhette. Az is lehet, hogy a másé volt, ő csak kezében tartotta, nézegette.
Papp Lajos, illetve Dömötör Sándor így folytatja:
Kevéssel a jelenet után alant a réten egyszerre zavart tolongás támad. Az ágyúk elnémulnak, a sorok ingadoznak, bomlanak s fel a hegy oldalára futnak. – A kozákok a Küküllő berkei megett megkerülték a kis sereget s most oldalt és hátulról rohannak rá.
A balszárnyra is muszka dzsidások törnek; a muszka tömegek kiömlenek a völgybe és sebesen nyomulnak előre. A magyar táborkar be van kerítve s nyílást keres, ahol menekülhessen.
E pillanatban a balszárny vezére [Papp Lajos] harminc lépésnyire a táborkartól újra Petőfit pillantja meg. „Sándor, jer ide!” – kiált feléje, nyergébe akarván őt emelni, de a jövő percben dzsidások rohannak köztük el.
A táborkar nagy része menekül, de senki sem él, aki Petőfit e percen túl látta volna.
A menekülők között volt Fehéregyháza és Héjjasfalva között Sípos Sándor közhonvéd. Már az előző napon találkoztunk vele, amikor Petőfit Székelykeresztúron a Matskási-kúriában székelő térparancsnokságra, Gamerra házához vezette. Sípos Sándor 1904-ben még élt, és Barabás Endre kérdésére többek között a következőket mondotta: Másnap, július 31-én még láttam Petőfi urat, úgy délután, amint a fejéregyházi Haller-féle táborok Héjjasfalva felőli végétől egynéhány száz lépésnyi távolságra az út belső szélén Szakál János keresztúri lakos szekere mellett, ki Petőfi úr poggyásza részére előfogatul volt kirendelve, kezét kardja markolatjára téve állott. A szekerek ott össze voltak torlódva annyira, hogy semerre mozdulni nem lehetett. Mi az útról a kukoricaföldekre szaladtunk be a Küküllö hídja felé és onnan haza. Tisztán emlékszem, bár nehéz fellegek borították az eget és homályos volt, hogy ugyanaz az úr volt ez, akit tegnap ebédre hívtam meg.
Ebben a vallomásban több tévedés is van. Tudjuk, hogy Petőfinek nem volt kardja, legfeljebb bot lehetett a kezében. Tudjuk, hogy Szakál János nem volt Petőfi teherhordója, különben az ő szekerére is felugorhatott volna. Ezért mondja Dienes András, hogy Sípos csak a Gamerra-ház kapujáig fogadható el szavahihető tanúnak.
Annyi azonban ebből a vallomásból is kiderül, hogy Petőfi Fehéregyháza keleti végétől Héjjasfalva felé menekült, és nem a Monostor kert felé, ahogy azt Haller Ferenc–Lázár Ádám–Apáthy Péter igyekezett tanúkkal igazolni. S az is megerősítést nyer, amit még Ferenczi Zoltán sem akart elhinni Gyalokay-nak, hogy a csata végén viharfelhők gyülekeztek, mások szerint a záporeső is megeredt.
Szavahihetőbb tanú Lengyel József. Mit ír az utolsó percekről?
Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy amíg e két ezred támadott, egy más ezred a Küküllő mellett halad felfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy másfél mérföldre elhagyta, jobbra fordult, s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s így a menekülést.
A leírás megegyezik a Dömötör–Papp-féle elbeszéléssel. A menekülők már Fehéregyháza keleti végén futnak Héjjasfalva felé, az oroszok üldözik őket az úton, és északról átkaroló mozdulatot végeznek. Bosszút akarnak állni elesett tábornokukért – gyilkolnak, foglyot nem ejtenek.
A lovasság nagy részének – folytatja Lengyel – még volt ideje e körön kívül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, aki tartalékba volt állítva; azokat, kik tűzben voltak, bekerítették. Akik a körben maradtak, azok 60-70 sebesültet kivéve mind elestek. Engem lovam a körön kívül segített. Petőfi gyalog volt, s így a körben benne maradt.
Egy dombra érve [a buni kaptatóra, ahol az országút kanyarodik] visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkéntelenül felmerül előttem akkori alakja, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.
Újabb nyilatkozatában még azt is elmondja Lengyel József, hogy ez az emelkedés a kisbuni út szögellésénél van az országúton. Erről a dombról tekintett vissza s látni vélte Petőfit az útkanyarban. Kern nem hiszi, hogy csalódott volna, mert amíg ő megtalálta Göllner lovát, s a falun át lóháton, a főúttól letérve a tanórok mellett eddig jutott, addig Petőfi is sebesen futva ide érkezhetett. Nem gondolja, hogy a költő személyében tévedett volna, mert alig egy-két gyalogos futót hagyott el útközben. Feltételezi, hogy Petőfi a futókat szemben és hátulról bekerítő lovasság közé került.
Délután háromnegyed hat volt.
Bem sebesülten ült a nyeregben, s Bun és Héjjasfalva között nyargalhatott kísérőivel. Lovát ellőtték, kocsiba ült… kocsija feldőlt, rajta a pénztár, a díszkard, mivel megtisztelték… Az útszéli mocsárba veti magát. Szerencséjére az est beállt, a futókat leplével eltakarta; négy Vilmos-huszár visszajött, holttestét keresték, s őt találták meg. Így írja le Kővári.
(Következik a befejező rész)
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.