Bem Waterlooja
A költő eltűnésének terjedelmesebb irodalma van, mint amennyit ő maga rövid élete folyamán írhatott. Dienes András – a Petőfi-kutatás történetírója – szerint három olyan nézet alakult ki, amellyel foglalkozni érdemes.
Az első Haller Ferenc, fehéregyházi birtokos, volt segesvári térparancsnok álláspontja, aki azt Lázár Ádám hites ügyvéd segítségével és Apáthy Péter alispán útján számos tanú kihallgatása alapján jegyzőkönyvbe foglalta. Álláspontjának olyan jeles közéleti személyiségeket is megnyert, mint Thaly Kálmán és Eötvös Károly.
Maga Haller Ferenc a csatában nem vett részt, s minden igyekezete arra irányult, hogy kimutassa: Petőfi az ő birtokán esett el. Ezt mint a megye főispánja meg is tehette. A Petőfi Síremlékegylet Állandó Bizottsága ki is mondta hogy az emlékművet az országúttól délre, a Monostor-kerttől keletre kell felállítani a hármas tömegsír helyén. Ma is ott áll az emlékoszlop, tetején a turulmadár, tövében mintegy négyszáz honvéd nyugszik – de Petőfi nincs közöttük.
A másik álláspontot Haller Ferenc öccse, Haller József gróf, a fehéregyházi birtok másik ura képviseli. A szabadságharcot vitézül harcolta végig, a segesvári csatában azonban ő sem vett részt, s ezt sajnálkozva ismeri el. Ugyanakkor csípősen jegyzi meg, hogy nem akarja magát a csata hősének feltüntetni, mint bátyja vagy sógora, Gamerra Gusztáv, akik a fehéregyházi nagykocsmáig lovagoltak. Haller József, ez a vén különc fafaragó és teknősbékatenyésztő s mániákus levelező, aki Keresztúron élt és székely polgárlányt vett feleségül, rengeteg adatot gyűjtött össze egy álomkép bizonyítására. Szerinte Petőfit a buni hídon szúrták le dzsidával és a Küküllőbe vetették, majd a Cionta-kertben élve temették el. S hogy Petőfit végképp magáénak tudhassa, megvásárolta és saját birtokrészéhez csatolta az országút mellett a Cionta-kertet, négy méter magas fakereszttel és két ágyúmodellel jelölve meg a helyet. Mire bátyja főispáni jogánál fogva kidöntette a keresztet és szekéren beszállíttatta a fehéregyházi községházára. A sors iróniája, hogy Petőfi minden valószínűség szerint a Cionta-kertben nyugszik, de ezt a helyet ma sem jelöli semmiféle emlékoszlop.
Pedig Bem seregében harcoló román katonák is vannak itt eltemetve. Dienes András okmányszerűleg kimutatta mindkét álláspont tarthatatlanságát. Forduljunk tehát a harmadik nézet tisztázása végett a szemtanúkhoz.
1860 őszén, az abszolutizmust fellazító „Októberi diploma” megjelenésének idején Pákh Albert ankétot indított a Vasárnapi Újság hasábjain Petőfi eltűnésére vonatkozóan. „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!” – írta. Az elsők között Lengyel József székelykeresztúri sebész jelentkezett tanúnak. Ez az ügybuzgó orvos, aki írásaiban gyakran emlegeti Horatiust, de Petőfi-verset akkor még alig ismert, nem a sereggel indult Székelykeresztúrról a csatatérre, hanem két társával egy szekéren csatát látni. Néhány sebészeszközét is magával vitte, hogy szükség esetén elsősegélyt nyújtson. Bem hadseregében nem volt semmi beosztása.
Július 31-én reggel 6 órakor indult el Petőfi az Újszékelen volt főhadiszállásra – írja a Vasárnapi Újsághoz intézett első levelében –, de már ekkor a tábornok és a táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüdersz orosz tábornok állott 18 ezer emberrel és 48 ágyúval [?!]. Petőfi szekéren jött s minket csakis Héjjasfalván ért be.
1874-ben közölt leírásában Lengyel még a következő kiegészítéseket tette. Útitársa a szekéren Minorich Károly honvéd hadbíró (utóbb Kolozsvár polgármestere) és Rajna Ferenc honvédtiszt, ugyancsak hadbíró (Marosvásárhely egykori főjegyzője) volt. Szekerét a fehéregyházi határ felső részében, a poggyász-szekerekhez állította, az egykori szökőkútnál, s Göllner élelmezési tiszt lován ment be a faluba. Ott találta a fogadó előtt gr. Lázár Albertet, br. Gamerra Gusztávot, Dáné Mózest (szederjesi, később alsófalvi református papot) lóháton. Utóbb oda ment a csatavonalból, Dáné Károly tüzértiszt, s elbeszélte, hogy lövegei elrepedtek, lovát ágyúgolyó ölte meg, bátyja, János elesett, s ő hátrálni kényszerült. A fogadó udvara tele volt szekerekkel, ott volt Bem kocsija is, melyen Kurz reggelizett. Délután 3-4 óra felé egy hatfontos ágyú robogott be mellettük, melyet Keresztúron kijavítottak. Felállították és lőni kezdték vele az oroszokat.
Lengyel József cikke a Vasárnapi Újságban így folytatódik:
Reggeli 7-8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. Nemsokára előszáguld egy csapat huszár s a szokott formákban jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén néhány kozákra, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. – Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely felől, hol Kemény Farkasnak kell vala támadni – várták.
– Csakhamar felértünk Fehéregyházához, hol a csapatok felállítása után azonnal megkezdettük a támadást. A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga célozván lóhátról, s ez ejté el a kémszemléző kozák tábornok Szkáriátint. – Ezen jó előjel után a fiúk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett.
Az orosz előőrssel történt összecsapásról már Mütter Ferenc is beszámolt, tehát a szemtanúk állítása megegyezik. Szkarjatyn elesésére vonatkozóan pedig hallgassuk meg a harmadik szemtanút, Gyalokay Lajost.
Az ellenség jobb szárnyán – írja – egy pont körül minden fegyvernemből, gyalog és lóháton, hol gomolyba szorulva, hol zavartan futkosva gyülöngött az orosz katonaság; néhány lovas pedig Segesvár felé vágtatott.
Nem volt nehéz eltalálni, hogy az oroszokat valami jelentőségteljes katasztrófa érte. Előre siettem megtudandó, hogy mi történt.
A riadó „éljen”-ek között előre, törtető honvédek között mint futótűz terjedt el a hír, hogy ágyúgolyó által találva egy orosz tábornok esett el, s hogy ezen szerencsés lövésnél az ágyút maga Bem célozta. A hír annyiban igaz volt, hogy a lövésnek csakugyan egy orosz tábornok, gróf Szkariatin, Lüders 5-ik hadtestének táborkari főnöke lett az áldozata, de hogy Bem maga célozta volna, miután a fénynél jelen nem voltam, sem szavahihető szemtanúval nem beszéltem, biztosan nem állíthatom.
S most jön a visszavágás Lengyel doktornak. Ne felejtsük, hogy Gyalokay levele Haller Józsefnek szólott, annak a Hallernek, aki egyszerűen sevillai borbélynak nevezi Lengyelt, és akinek legfőbb törekvése, hogy cáfolja állításait. Ezt Gyalokay is tudta, s így 1886-ban elégtétellel állapította meg, hogy Lengyel József 1880-ban legalább egy dologban tévedett.
Arról azonban kezeskedhetem – írja –, hogy Lengyelnek a Koszorúban közlött állítása [helyesen: a Vasárnapi Újságban közölt levele], mintha az ütközet kezdetén részünkről tett első ágyúlövés okozta volna Szkariatin halálát, nem egyezik meg a valósággal. Mert a kérdéses esemény valamivel később, az ütközet s a már teljes nyomatékkal vívott ágyúharc folyamában történt.
Azon képtelen mese pedig, hogy Bem lóhátról [?] célzott volna, mindazok ítéletében, kik valaha ágyút és ágyúlövést láttak, önmagát cáfolja meg.
Ebben kétségtelenül igaza van Gyalokaynak, de Bem valóban kitűnő tüzér volt, s a néphit azt tartotta, hogy csodákra is képes. Egyébként Nyepokojcsickij ezredes, akitől a csata orosz nyelvű leírása származik, elmondja, hogy a vezérőrnagy azokban a napokban maródi volt, s kedvetlenül indult a csatába. A segesvári erdő szélén érte őt a halálos lövés. Egy dombon tartózkodott, lóháton, az ágyúgolyó eléje csapott le, majd felugrott és összezúzta mellkasát. A kozákok felkapták parancsnokukat és Segesvárra vitték, ott négy óra múlva elhunyt. A dombra, ahol elesett, később emlékművet állítottak. Ma is ott van, s orosz és német nyelven hirdeti, hogy Szkarjatyin „a törvényes rend helyreállításáért harcolva” esett el.
Mit jelent a vezér kilövése a csata kezdetén? Lengyel doktor „jó jel”-nek mondta, Gyalokay azonban bizonyára katonaszemmel gondolta végig a következményeket: vagy azonnali támadás és gyors győzelem, vagy várakozás, és akkor az orosz támadás annál dühösebb erővel fog később megindulni. Most legyünk tanúi az egyetlen hosszabb beszélgetésnek, amelyet a költő élete utolsó óráiban folytatott. Gyalokay írja:
Midőn így az ütközetnek kedvező fejlődését gyönyörködve szemlélném, jelent meg hátam mögött Petőfi. Talán mondanom sem kell, hogy Petőfinek váratlan megjelenése jó kedvre diszponált hangulatomban, amennyire hatványozta örömömet. Midőn az ütközetnek általam megfigyelt különböző mozzanatait neki elbeszéltem s ezekből következtetéseimet levonva a harc kimenetelére vonatkozó véleményemet vele közöltem, halvány arca kipirult, szemei a lelkesedés tüzétől fénylettek s föltételes reményemet messze túlhaladó bizalommal szenvedélyesen érvelve igyekezett nekem bebizonyítani, hogy nemzetünk nemes, jogos ügye nemcsak ezen alkalommal, de általában a szabadságharc küzdelméből is győztesen fog kikerülni.
Tekintetemet a csatatéren és a láthatáron végigjártatva figyelmeztettem őt azon komor, sötét felhőre, mely a segesvári erdők felett napfénytől bearanyozott csipkés tarajával fölfelé tornyosodott, s melynek vészterhes méhében cikázó villámok tompa dörgését a csatakiáltások riadása, a fegyver ropogása és az ágyúk szakadatlan bömbölése között is hallani lehetett. „Ilyen szélcsend és perzselő hőség után” – mondám én a rohamosan emelkedő fellegekre mutatva – „bizonyára vihart kapunk, még pedig nem sok idő múlva.”
„Az baj lenne most nekünk, mikor előnyben vagyunk, a szemközt rohanó förgetegben nem zsákmányolhatnánk ki győzelmünket” – válaszolá Petőfi. […]
Párbeszédünk befejezése után igyekezett rábeszélni, hogy Fehéregyháza felé menjek, hol, mint mondá, jobb szárnyunk viselt dolgairól szeretne tudomást szerezni. – Hiába mondottam neki, hogy a különböző topográfiai pontok megfigyelése után azt, ahol állottunk s ahonnan az egész csatatért be lehetett látni, sokkal előnyösebbnek tartom, mint a fehéregyházit, melynek zárt látköre a szemlét is szűkebb korlátok közé szorítja, egyoldalúvá teszi. Hiában tettem azon ajánlatot, hogy ha óhajtja a középponton, akár az ágyútelepig előre megyek vele. Ő hajthatatlanul megmaradt szándéka mellett s a viszontlátásig köszönve ott hagyott engemet.
Petőfi tehát másodszor válik el Gyalokaytól, s nem fogadja meg tanácsát.
Fehéregyháza nyugati szélén vagyunk. Adjuk át ismét a szót Lengyel Józsefnek.
Fehéregyháza – írja a keresztúri doktor –, már 1848 őszén le volt égetve, s így mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal, a sebesültek kötözésével elfoglalva. – Petőfi egy sütőkemencére ülve belemerült a csatatér és a táj szemlélésébe. – Mi lőtávolon kívül valánk. Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. Délután négy óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Éppen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté, melyet egy golyó szétzúzott – mikor Petőfi mellettem elhaladt, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. [A Sárpatakról van szó.] Itt állott még fél óráig elmerengve. – Tőle mintegy kétszáz lépésre dél felé, az országút közelében dolgozott egy hatfontos, s lőtte az országút mellett fölállított orosz lovasságot. Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó alig harminc lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté.
Lengyel doktor szerint tehát Petőfi nem tett egyebet, mint figyelte a csatát, s akkor sem futott el, amikor egy lövedék a közelében csapódott le. Vannak azonban tanúk, akik Bem oldalán látták, s azt állítják, hogy ugyancsak biztatta a honvédeket. Bartha János százados megírta A Honban: Bem „a csatatértől elég biztos távolban hagyja” Petőfit, de ezt a biztos helyet „valószínűleg azon déli órákban hagyá el, midőn még részünkről mutatkozott előny – az ágyúzást vezénylő Bem körül állott s egyes remek lövéseit az öregnek megmegtapsolt tisztek kedélyét – a legélénkebb hangulatra emeli. Tartván azonban Petőfi az öreg korholásától, nem jöhetett közelünkbe a központon – hanem vagy a jobb szárny megett az országút vonalban elmerenghetett […] vagy midőn a kocsit elhagyá, mehetett fel a balszárny megetti magaslatra […]”
Az első eset a valószínűbb, hiszen Lengyel doktor is az ágyúállások jobb szárnyánál, a híd mellett látta merengeni.
Lengyel József azt is feljegyzi, amikor a harminc lépésre lecsapó ágyúgolyó Petőfi szemébe vágta a földet, helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához [a vetésterület szélét jelző oszlophoz] vetve nézte a csatát és elmerült gondolataiba, mégpedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s míg kérdem tőle, „mi baj, őrnagy?”, ő nem felel semmit. – Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon percben bontá meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A lovasság verekedett, de mit tehetett alig háromszáz annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményre. Ő oda maradt, s csak annyit mondott „potomság”.
Mi történhetett délután, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Kemény Farkas csapata nem érkezik meg Marosvásárhely felől, és az oroszok teljes erejükkel indíthatják meg a támadást?
Az országúttól délre, a segesvári erdő alján felállított cári lövegek egyre erősebben kezdték lőni az országutat és a hídfőt, ahol Petőfi állott. Ezért hagyta ott a hidat és hátrált a kapuzábáig, s onnan figyelte az országút déli oldalán folyó hadmozdulatokat. Ferenczy György székelyei – Bem parancsára – még egy utolsó rohamot intéztek a Rogyina lankáin felfelé az erdőszéli orosz állások ellen. Petőfi nem vette észre, hogy a vész az országút északi oldaláról, a Livádia felől közeledik. Itt addig teljes csend uralkodott. Innen hangzott el a kozákok rohamkiáltása és a sortűz. Az itt álló gyenge székely századok megpróbálták a kukoricáson feléjük vágtató kozákok rohamát puskatűzzel megállítani. Lengyel doktor háromszázról beszél, Haller József, a huszártiszt azt mondja: „de 200 regruta legény mit tehetett 800 lovas ellen”. A lehúzott állszíjjal, előreszegzett lobogós pálcákkal rohamozó kozákok elsodorták maguk elől a fejvesztett magyar gyalogságot. Lengyel József, aki addig Petőfi mögött állott, most átszaladt a Sárpatak hídján Segesvár felé, hogy lássa, mi történt. Amikor elhaladt mellette, akkor hangzott el a kérdés és a felelet, a leghitelesebben hangzó, az egész csataleírásban. „Mi baj, őrnagy?” – Lengyel a tisztet és nem a költőt látta benne. „Potomság” – ezt így csak Petőfi mondhatta. Az utolsó valóban petőfis szólás, amit tőle feljegyeztek.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.