Székelykeresztúr – Fehéregyháza, 17 kilométer (1849. július 31. délelőtt)
Nagy korán, még sötétben kezdték verni a dobokat, s a kürtök is megszólaltak. Bem ugyanis segédcsapatokat várt, éjfél után egy órakor meg is érkezett a 27-es zászlóalj négy százada Sepsiszentgyörgyről, s bizonyára az után határozta el, hogy megindul, mielőtt Lüdersz eléje jönne. Megmozdult az egész kisváros. Többen bizonyítják, hogy Petőfi szállására, a Gyárfás-házba futott, ahol csomagjai voltak, ott megreggelizett, elbúcsúzott, s aztán a Keresztúr nyugati végén kijelölt gyülekezőhelyre igyekezett, ahol Bem még egyszer megszemléli csapatait. Közben Zeyk Domokos már elnyargalt tollaskalapjával, híres sárga paripáján, olyan sietve, hogy a Gyárfás-házban felejtette „méreggyűrűjét”. Petőfi gyalog ment a Matskási-udvarig, ott ismét Gyalokay Lajossal találkozott össze, hozzászegődött, és az ő szekerén jutottak el a szemle színhelyére. Hajnali fél hatkor indult el a honvédsereg a segesvári úton Újszékely felé. Most ismét Gyalokay Lajos mesél.
Szitás (Székely) Keresztúrtól alig félmérföldre haladva, nagy csodálkozásomra azt vettük észre, hogy egy zászlóalj székely velünk szemközt nagy lármával és kedvetlenül visszafelé vonul. S mert az ellenségnek semmi nyomát, semmi jelét nem láttuk, nem hallottuk, Petőfivel egymástól kérdezgetve találgattuk okát ezen – körülményeink között mindenesetre megütközést gerjesztő – visszás menetrendnek.
Nem sokáig maradtunk bizonytalanságban, mert néhány perc után a csapatok között lovagolva közvetlenül kocsim mellé megérkezett Endes őrnagy, ki kérdésemre tudatta, hogy Gál Sándor ezredes, a túlnyomó számú ellenség által erősen szoríttatva, egy futár által segélyt kért; s hogy ennek következtében Bem őt a 81-ik számú zászlóaljával Gálhoz visszarendelte.
Gyalokay tudta, hogy ez milyen létszámcsökkenést jelent, 600 ember elvonását, s Petőfi is osztozott aggodalmában, s így kiáltott fel: „Csak meg ne bánjuk ezt!” Bem – úgy látszik – még mindig remélte Kemény és Dobay érkezését. Így azonban serege 3100 főre apadt. Háromszoros túlerő! Most Gyalokay – szerencsénkre – egy kis kitérőt tesz, és tisztázza, hogyan érkezett meg Petőfi a csatatérre.
Számos kőnyomatú képekben, melyeknek kiadója a magyar nép kegyeletével üzérkedett és úgy műérték, mint történeti hűség tekintetében nagyon gyarló rajzok által az emberek zsebét meglopta, valamint többrendbeli illusztrációkban Petőfi életének utolsó jelenete úgy ábrázoltatik, mintha ő akkor aranygalléros honvédőrnagyi ruhában, magasan lengő tollaskalappal fején, hol gyalog, hol büszke ménen lovagolva, villogó karddal küzdött volna az őt megtámadó orosz dzsidások ellen.
Én nem tudom, hogy Petőfinek általában volt-e őrnagyi ruhája, mert én őt ilyenben sohasem láttam; azt határozottan tudom és bizonyíthatom, hogy Petőfinek egész felsőöltözetét azon szerencsétlen napon egy vitorlavászonból készült blúz, mellény és nadrág, továbbá egy szürke köpeny képezte, fején egyszerű katonatiszti sapka volt, válláról pedig egy szíjon függő sárga bőrtáska lógott.
Ebbéli állításom, valamint arról, hogy Petőfi velem, az én kocsimon jött az ütközet színhelyére, tanúságot tehet Mütter Ferenc, az élesdi járás közbecsülésben álló járásbírája, ki akkor alig húszéves korában több alkalommal kitüntetett fényes vitézsége és sokoldalú nemes tulajdonai által már századosi rangot vívott ki magának a 27-ik zászlóaljnál.
Mütter korábban együtt szolgált velem az 55-ik zászlóaljnál s hálásan elismerem: irántam mindig meleg ragaszkodást tanúsított. Hónapok után akkor láttuk viszont egymást, midőn ő százada között kocsim mellett ellovagolt és engem felismert. Örömünk kölcsönös volt s miután őt Petőfinek bemutattam, mindaddig velünk társalogva mellettünk maradt, míg az első ágyúlövés és parancs el nem szólíták oda, ahonnan számos sebekkel terhelve s hetekig élet-halál között lebegve menekült.
Haller József, a szorgalmas adatgyűjtő, Mütter Ferencet is felkérte, írja le emlékeit a segesvári csatáról. Az élesdi járásbíró 1886. június 1-én hosszú levélben válaszolt, és részletesen elmondta, hogyan kerítették be őt csapatával együtt az orosz dzsidások, és szólították fel megadásra. Mivel azonban ő erre nem volt hajlandó, rárohantak és összekaszabolták. Csak másnap szedték össze a sebesülteket, s akkor került Mütter Segesvárra, ahol Bacon József városi jegyző házában és „gondviselése alatt” több társával együtt tizenegy hétig feküdt, amíg gyógyultan el nem bocsátották. A Bacon családnak kifejezett hálája majdnem annyi helyet foglal el levelében, mint a Petőfivel történt megismerkedés. A véletlen hozta össze őket.
Én őrnagyom mellett lóháton mentem – írja Mütter –, útközben azonban kardszíjam leszakadván visszalovagoltam a málhás szekerekhez, amelyek éppen Héjjasfalván voltak. Ott ládámból egy új kardszíjat kivettem s azt felcsatolván csapatomhoz igyekeztem. Amint a szekerek mellett haladtam, egy fedett kocsiból ezen szavakat hallottam hozzám kiáltani: Szervusz Franci, hát te is itt vagy? Mire én odapillantván megismertem Gyalokay Lajos törzskari századost, ki másodmagával ült a kocsiban. [. . . ]
A megszólítás folytáni felismerés után én a kocsihoz ugrottam, s a kölcsönös köszöntés után kezet fogtunk, mire ő a mellette jobboldalon ülő honvéd tisztre mutatván ezeket mondá: „Petőfi őrnagy úr a törzskarból”, s viszont rám mutatva: „Mütter százados” – egymásnak kölcsönösen bemutatott s ezután beszélgetésbe eredtünk.
[Ekkor történt, hogy a szekerek megálltak, s Mütter előrevágtatott. Megtudta, hogy huszárjai összecsaptak az orosz előőrsökkel, s azért állt meg a menet. Mivel azonban azok megfutamodtak, Mütter visszatért Gyalokayékhoz.]
Midőn az országútra kiértünk, már akkor Petőfi Sándor és Gyalokay Lajos gyalog szintén ott voltak és hozzánk csatlakozván beszélgetve együtt haladtunk egész Fejéregyhazán keresztül, ahol zászlóaljamat az országúton balra átrendelték a már akkoron felállított és működésbe hozott ágyúk fedezetére. Itt tehát elváltunk egymástól és Petőfi és Gyalokay együtt maradtak s azután velök az ütközet folyama alatt nem találkoztam.
S most jön Petőfi öltözetének leírása, amiért Mütter századost felidéztük.
Amennyire visszaemlékezni tudok – folytatja –, Petőfi katonatiszti sapkát, nyári vitorlavászon blúzot és olyan nadrágot viselt, jobb válláról balfelé lelógó akkori divat szerinti bőrtáskát hordott; határozottan nem állítom, hanem úgy rémlik előttem, hogy oldalfegyverként kard volt nála.
Mütter leveléből megállapítható, hogy Petőfi valóban Gyalokay szekerén ment a segesvári csatatérre. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a csatának egy másik résztvevője, Bartha János honvéd százados, azt írja A Hon 1867. évi 170. számában, hogy „az akkor gyöngélkedő Petőfit Bem saját (a muszkák által utóbb üresen elfogott) kocsijában, Fejéregyháza alatt – s így a csatatértől elég biztos távolban hagyá”. Bár így történt volna! Ami pedig Petőfi ruházatát illeti, annak leírása pontosan megegyezik a Gyalokay-félével az egy kard kivételével, amelyet azonban Mütter csak feltételesen említ. Kardja éppen úgy nem volt, mint „szuronyos fegyvere”, amellyel Lőrincz József, Bem irodájának vezetője látta.
Petőfi öltözete egyébként az időjárásnak is megfelel. Egész nap rekkenő hőség volt.
Kissé előreszaladtunk, hogy Petőfi öltözetét ellenőrizzük, ami csak Héjjasfalván történhetett meg, ahol Gyalokay Lajos bemutatta neki Mütter Ferencet. De Székelykeresztúr és Héjjasfalva között még két község van; Alsóboldogfalva és Újszékely. Alsóboldogfalva nem őriz semmi emléket róla, de Újszékelyről ismét jelentkezik egy tanú, akiről a Petőfi-irodalom addig nem tudott.
Máthé Sándor helybeli unitárius lelkész meséli, hogy 1924-ben, amikor idekerült, még beszélt egy P. Buzogány János nevű kilencven év körüli parasztemberrel, és az azt mondta neki; ama bizonyos július 31-én reggel egy szekér állt meg a házuk előtt. Újszékelynek Héjjasfalva felőli végén laktak. A szekérből leszállt három tiszt, és vizet kért. A fiatalabb, talán a kocsis, akit szintén tisztnek nézett, a két idősebbet százados és őrnagy úrnak szólította. A tisztek megvárták, amíg a csapatok mögött a por elszáll, s aztán utánuk indultak. Buzogány, aki akkor 13-14 éves fiú volt, csak később, egy kép után tudta azonosítani a kecskeszakállas őrnagyot Petőfivel. Azt is elmondta, hogy az újszékelyiek egy faluvégi dombról nézték végig a csatát, főként az asszonyok, mert a férfiak, akik otthon maradtak, attól tartottak, hogy őket is elviszik.
P. Buzogány János nyilatkozatával összhangban áll Dienes Andrásnak az a megállapítása, hogy Petőfi és Gyalokay az utolsó szekerek egyikével érkezett Héjjasfalvára, illetve Fehéregyházára. Mütter Ferenc is csak úgy találkozhatott velük, hogy elmaradt csapatától. E kis visszaugrás után már végképp Fehéregyházán vagyunk. Román többségű község, románul Albești-nek, szászul Weiskirchen-nek mondják. Akkor a Haller grófok birtoka volt. A kastélynak ma már nyoma sincs, de megmaradt az út mellett egy különös, magas épület. A falusiak „filagóriá”-nak nevezték.
Már elhaladtunk a gróf Hallerek terjedelmes park közepén fekvő emeletes, de amint hallottuk, megrongált fehéregyházi kastélya előtt – írja Gyalokay –, hol feltűnt nekünk, hogy az út szélén álló pavilonnak erkélye le volt döntve. Már a komoly gondolatok fölé kerekedett pajzán elbízottság kezdett társalgásunkban nyilatkozni, s élceket faragtunk a muszkákról, kik talán érezve pecsenye illatát, tanácsosabbnak tartották elvonulni a csapás elől, melyet az öregúr fejükre mért… midőn az első lövés tudtunkra adá, hogy korán reménykedtünk olcsó győzelemre, s hogy a válságos pillanat megérkezett.
Mint a nemes harci mén, mely a rohamot jelző kürt szavára ideges lázzal röpül előre, Petőfi is a csata első jelét meghallva, üléséből izgatottan felpattant, a kocsiból búcsúzás nélkül leugrott és sebesen előreszaladt.
Én pedig, hogy Fehéregyháza község utcájáról mentől előbb szabadtérre juthassak, kocsisomat sebesebb hajtásra nógattam. Midőn a faluból kiértünk, egy patak hídján áthaladva, az országúttól balra eső, s véleményem szerint a lövegek ellen fedett hajtásban kocsimat felállítottam, és kocsisom és katonaszolgámnak azon szigorú parancsot adtam, hogy onnan további rendelkezésemig elmozdulni semmi szín alatt ne merjenek.
Itt, a filagória tövében, tűnik el Petőfi Sándor szemünk elől. Később még fel-felbukkan, de egyre bizonytalanabb alakban.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.
