Az utolsó stáció (1849. július 30. délután és este)
Székelykeresztúr térparancsnoka báró Gamerra Gusztáv százados volt, a Matskási-féle udvarházban lakott; itt rendezte be a vezér főhadiszállását. Az ebédidő elmúlt már, de a százados-báró meleg ebéddel várta a neves vendégeket. Azóta már a Matskási-ház sem létezik. Utolsó tulajdonosa 1942-ben adta el hatósági engedéllyel, a vevők lebontották, s tégláiból más házakat építettek.
Ha a ház nem is, de a tanúvallomások megmaradtak, s Petőfi utolsó békés délutánjának felidézéséhez majdnem óráról órára szolgáltatnak adatokat. A keresztúri Székely Társaság 1904-ben kihallgatta őket, s a lelkes Barabás Endre, később tankerületi főigazgató, a Vasárnapi Újságban számolt be Petőfi utolsó huszonnégy órájáról.
A báró éppen Bem irodájában időzött – írja –, midőn egy honvéd tiszt jelentette Bemnek Petőfi megérkezését. A kocsik ugyanis egymástól meglehetős távolságra futottak be Keresztúrra. E hírt a báró azonnal felesége tudomására hozta, ki kérte férjét, hogy hívja meg a költőt ebédre. A báró engedett a kérésnek, és azonnal intézkedett. A térparancsnoksághoz berendelt keresztúri fiatal legények közül Sípos Sándort magához szólította és azzal a megbízatással küldte el, hogy Petőfit hívja meg ebédre.
A Székely Társaság kikérdezte az 1904-ben még élő Sípos Sándort, aki így adja elő a történteket:
A nagy honvédsereg érkezése napján, július 30-án, hetedmagammal ki voltam rendelve a Matskási-udvarba elhelyezett térparancsnoksági iroda ajtaja elé. Körülbelül délután 2-3 óra között az akkori térparancsnok, báró Gamerra Gusztáv úr szóbeli rendelettel felküldött a piactérre, hogy Petőfi Sándor urat, ki bár katona, de mégsem visel csákót vagy sapkát, hanem közönséges kalapot és benne három szál nemzeti színű tollat, göndör haja van és kihajtós inggallért hord, instáljam meg szépen, hogy szíveskedjék hozzá ma ebédre lejönni, mert szívesen látja. A parancs szerint felmentem a piacra és a Novák boltjából kijőve, csakhamar ráismertem Petőfi úrra. Hozzámentem és előadtam a báró úr üzenetét. Ezután Petőfi úr azt kérdezte: „Merre menjünk?” Én a Matskási udvar irányába mutattam és Petőfi úr előre indult, én pedig pár lépésre követtem. Leérkeztünk a Matskási udvarba, a tornácon Petőfi úr visszafordult és egy Kossuth-bankóforintot nyomott a markomba.
Mindez így történhetett azzal a különbséggel, amire egy másik keresztúri emlékező, Kénosi Sándor Domokos hivatkozik, hogy Sípost nem Gamerra, hanem Zeyk Domokos küldte Petőfi után. A térparancsnok ugyanis nem ismerte Petőfit, s így inkább Zeyk adhatott róla személyleírást.
A székely fiú bizonyára nem tudta, hogy költővel van dolga. Az őrnagyot tisztelte benne, s az utcán is három lépés távolságra ment utána. Most ne vitassuk, hogy Sípos Sándor egyszerű küldönc volt-e vagy a térparancsnoksági iroda elé állított őr, amint Jakabházy Samu 1902. április 2-án Keresztúron tett nyilatkozatában állítja, s hogy 1849-ben volt-e Keresztúr főterén egy Novák nevet viselő szatócsbolt, vagy csak Ajvásznak és Patrubánnak volt-e ott üzlete, amint Orbán János katolikus esperes állítja. Valamelyik örmény boltja előtt csak megtalálta Petőfit a székely fiú, akár küldönc volt, akár őr. Tény az, hogy ebéd után Petőfi pár órára eltűnt barátai szeme elől.
Barabás Endre így folytatja:
Július 30-án a Gamerra báró által adott ebéd után; legelőször esti fél hét óra tájban látták újból Petőfit a piactéri felső kerekes kút és a mostani Lengyel-ház között. Erre nézve özvegy Dulca Jánosné adott felvilágosítást. Dukáné akkor már négy éve fiatal asszony volt és több polgárasszonnyal feljött a piacra, hogy nézzék a mozgalmas életet. A jelzett helyen, amint megtudták, Bem apó sétált le és fel, több tiszt kíséretében, kik között ott volt a fiatal Petőfi is, kire egymás figyelmét hívták fel a fiatal székely asszonyok: „Ni, ez a híres Petőfi!” A tisztek élénken beszélgettek a másnap bekövetkezendő eseményekről és a remélt győzelemről. Egyik tiszt hangosan így kiáltott lel: „Meleg napja lesz holnap a muszkának!” Duka Jánosné később koronatanúja lesz Petőfi keresztúri tartózkodásának. Ugyancsak 1904-ben a Budapesti Hírlapnak nyilatkozott, ahol dr K. E. az akkor már „87 éves” asszonytól a következőket hallotta:
Egész héten nem dolgozott senki a községben. A háborús dolgok foglalkoztattak mindenkit, hisz szomszédban volt az ellenség. Az egész város ott volt az utcákon, mikor a honvédek megérkeztek, lelkesedéssel fogadták Bemet is. De csak hamar arra tolongott mindenki, amerre Petőfi járt-kelt. Kisgyermekével karján meg három barátnőjével Dukáné is ott volt a költő nyomában. Látta, hogy fegyver nélkül, nyári ruhában volt. Látta azt is, hogy mily örömmel fogadták a tisztek és mint sétálgatott Bemmel.
Mindez inkább Székelykeresztúr hangulatára jellemző, bár van egy kis utólagos beleélés is Petőfi népszerűségét illetően. Fontosabb azonban megtudni, hogy ki volt Petőfinek az a „barátja vagy ismerőse”, akit ebéd után felkeresett. A nyomok arra mutatnak, hogy nem Petőfi, hanem Zeyk Domokos ismerőséről van szó. Bem nyargalóca ugyanis rokonságban állott a Bethlen és Kemény családdal, azoknak pedig Székelykeresztúron volt udvarházuk és közös birtokuk. Ezt a házat vették meg később Gyárfásék, s így kapta a Gyárfás-kúria nevet. Zeyk Domokos egyébként a Gyárfásokkal is közeli rokonságban állott. Dienes András özvegy Gyárfás Pálné 1948-ban Székelykeresztúron tett közlésére hivatkozva állítja, hogy Petőfit rokonuk, Zeyk Domokos kísérte el a Gyárfás-házba. A család távol volt, csak a bérlő, Varga Zsigmond fogadhatta a vendégeket.
A keresztúri szemtanúkat többször kihallgatták. Sípos Sándor, aki három lépés távolságra kísérte Petőfit Keresztáron, nemsokára a fehéregyházi csatának is egyik szakértője lesz. Duka Jánosné 1911-ben még mindig „87 éves”, és „szellemi frisseségben élő, teljesen megbízható, szavahihető szemtanú”, legalábbis azt írja róla Szentmártoni Kálmán történelemtanár. Most már arra is emlékszik, hogy hallotta, „mikor a tisztek hívták Petőfit, hogy vacsora után keresse fel őket, és elvitték s megmutatták neki a házat, a Csekefalvi utca és a piactér szegletén, a későbbi Adleff-féle ház helyén volt kocsmát, amelyben lesznek”. A Varga-családban pedig nemzedékről nemzedékre száll a Petőfi-legenda.
Kár, hogy maga Varga Zsigmond nem írta le emlékeit. Hasonló nevű fia, mint fiatfalvi lakos, 1899. augusztus 21-én levélben számolt be az akkor Gernyeszegen tartózkodó Gyárfás Endrének – bizonyára ez utóbbi kérésére – arról, amit apjától hallott. A levél eredetijét a székelykeresztúri múzeumban őrzik. Ezt a levelet néhány magyarázó mellékmondattal megtoldva tette közzé Barabás Endre a Vasárnapi Újságban (1904. július 24.) mint ifj. Varga Zsigmond 48-as honvéd nyilatkozatát. Az egykori Gyárfás-ház bérlőjének fia különben a Makk-féle összeesküvésben való részesség miatt több évig raboskodott, majd szabadulása után végigszolgálta Garibaldit, aztán Fiatfalván telepedett le, és közbecsülésben élt. Ifj. Varga Zsigmond levelének vonatkozó része így szól:
1849. július 30-án érkezett Bem tábornok kis táborával Székelykeresztúrra, s édesapámhoz a tisztek közül többen szálltak be, köztük Zeyk Domokos is. Később híre szaladt, hogy Petőfi is megérkezett s fent van a piactéren. Ezen hírre édesapám rögtön felsietett a piacra, s ott a Novák Antal kereskedése előtt másokkal együtt beszélgetve megtalálta Petőfit, kit meghívott vacsorára bivaltej és puliszkára, ő a meghívást szívesen és örömmel fogadta el.
Szentmártoni Kálmán úgy tudja Duka Jánosnétól, hogy „Bem báró Gamerra Gusztávnál volt szállva, ahova Petőfit is meghívták vacsorára, de Petőfi nem fogadta el, mert Gamerra nem volt magyar, s osztrák érzelmű hírében állott, hanem a báró Kemény Pál-féle házban (a mai Gyárfás-ház), a birtok akkori bérlőjénél, Varga Zsigmondnál vacsorált.” Hogy a költő a két meghívás közül a Vargáékét fogadta el, az nagyon is hihető, hiszen már Kolozsvárt mondta Krizbaynének: azt szereti, ha „minden ceremónia nélkül fogadják”. Elég volt Gamerráéknál ebédelni. Az egyetlen zavaró mozzanat most már csak az, hogy a levél szerint Varga Zsigmond ment utána, tehát nem Zeyk Domokos kisérte a Gyárfás-házba Petőfit, s hogy Varga is a Novák-féle szatócsbolt előtt talált rá, ahol ugyanazon a délutánon Sípos Sándor is ráköszönt. De ennél nagyobb ellentmondások is vannak a Petőfi-irodalomban. Azt különben Szentmártoni Kálmán tisztázta, hogy Novák Antal üzlete az Ajvász-féle házban volt, a mai Dózsa György utcával szemben, a tér déli oldalán.
Ifj. Varga.Zsigmond így folytatja levelét:
Nyolc órakor már javában folyt a vacsora. melyen többen vettek részt, jelen volt a polgári elemből a kivégzett Gálfi Mihály is [a Makk-féle összeesküvés egyik fő vádlottja]. Vacsora után, mely igen jó hangulatban folyt le, kimentek a kertbe s ott letelepedve a padokra igen vidám társalgás közt csakhamar énekre gyújtottak [Bolyai Gergelyné rokonom és testvérem, Róza igen kellemes, szép hanggal rendelkeztek], „A virágnak megtiltani nem lehet” című dallal nyitva meg. Ilyen hangulatban maradt a kedves társaság 12 óráig. 12 órakor mindenki távozott szállására. Búcsúzáskor megígérte Petőfi, hogy ha a harc szerencsés kimenetelű lesz, vissza fog térni.
Varga Zsigmond még azt a zöld aranyozott poharat is megőrizte, amelyből Petőfi ivott. Ferenczi Zoltán szerint Varga Rozsika a kávéscsészét őrizte meg, és át is kötötte nemzeti színű szalaggal. Ennek a vacsorának ma már csak az öreg körtefa az egyetlen élő tanúja. Mondják, hogy a Gyárfás-család időnként marhavérrel öntözte meg a tövét, és így maradt meg. Ma vaspántokkal van összefogva, és egy-egy ágat még hajt. Körülötte kerítés, rajta táblán Kányádi Sándor verse. Nemegyszer ültettek melléje fiatal csemetét, de nem fogant meg.
Több életrajzíró tudni véli, hogy a költő ezen az utolsó vacsoráján szavalta el az Egy gondolat bánt engemet című versét. Igen szép befejezés volna a csata előestéjén – az élet prózaibb. A Varga-család emlékezetében úgyis eléggé kiszíneződött ez az est. Harmadik Varga Zsigmond, a házigazda unokája, már előkelőségekkel népesíti be a házat, szerinte Petőfin és Zeyken kivül ott volt gróf Haller József, báró Gamerra Gusztáv feleségestül, Gyalokay Lajos, sőt maga Bem apó s vele egy titokzatos, polgári ruhás vendég, „legmeghittebb kémje…”
Asztalbontáskor Bem így szólt: „Bocsánat, uraim, de holnap meleg napunk lesz…” Dienes András megírta, hogy Berki Mózesről, Bem ügyes hírszerzőjéről van szó, akivel azonban az erdélyi hadsereg fővezére nem járt vacsorázni.
A vacsorának még egy másik mozzanata is foglalkoztatta a keresztúri vendéglátó gazdákat. Petőfinek bizonyára megtetszett a jó hangú Varga Rózsika, s testvére, Zsigmond szerint egy három versszakaszból álló költeményt írt az emlékkönyvébe, de az a tűzvész alkalmával megsemmisült. Egy másik változat szerint „asztalbontáskor Petőfi tányérja alatt egy kis verset találtak Varga Rózsika szépségéről”. Ez a romantikusabb változat, természetesen, Duka Jánosnétól származik.
Hol töltötte Petőfi utolsó éjszakáját?
Lengyel József doktor, aki alább egyik vezetőnk lesz a segesvári csatatéren, úgy tudja, hogy a költő Varga Zsigmondéknál hált a Gyárfás-kúriában. Amikor a székelykeresztúri tanárok, Péter Lajos, Szentmártoni Kálmán és dr. Kiss Ernő kolozsvári irodalomtörténész kezdeményezésére 1928-ban a ház falába emléktáblát helyeztek el, arra csak annyit véstek: „Ebben a házban töltötte utolsó estéjét Petőfi Sándor 1849. július 30-án.”
Így igaz ez.
S most jó, ha a költőt lépésről lépésre kísérjük, hiszen életét már csak órákkal lehet mérni. Valóban az történt, hogy csak Zeyk Domokos pihent le, hiszen nyeregben tette meg Vásárhelytől idáig az utat. Petőfi azonban – ígéretéhez híven – még éjfél előtt elindult a muzsika irányába a Csekefalvi utca és a piactér sarkán levő Szakál János-féle vendéglőbe – ez volt akkor a legelőkelőbb a községben –, ahol a tisztek nótáztak. Azóta ezt a házat is lebontották.
A kocsmát kíváncsi népség vette körül. Duka Jánosné arra is emlékszik, hogy Ráczó János cigánybandája muzsikált. Kiss Ernő doktor úgy hallotta Dukánétől, hogy nótáztak, tósztoztak, de inni nem ittak sokat. Barabás Endre ugyancsak 1904 júliusában beszélt Dukánéval, s neki azt mondta az öregasszony: nem tudja, hogy Petőfi köztük volt-e.
Van más tanúnk, aki bent ült a vendéglőben: Vas József honvédhadnagy, gyalogos tiszt, székelykeresztúri lakos. Marosvásárhelyről menetelt ide. Jó fáradt lehetett és tiszttársaival beült a „Szakál”-ba poharazni. Katonaköpenyben látta Petőfit, alatta civil ruha volt, a muzsikát hallgatta társaival. Keveset ittak és beszélgettek. Legalábbis így írja le Kénosi Sándor Albert, aki még ismerte Vas Józsefet, s 1848-ban Dienes Andrásnak adta át feljegyzéseit. Ezekben szó sincs tósztokról, még kevésbé szavalatról, bár a Petőfi-kultusz ápolói mindenképpen szerették volna a költővel még egyszer elszavaltatni az Egy gondolat bánt engemet című vészjósló költeményt, amit a költő három évvel azelőtt írt Pesten. A legalaposabb Petőfi-monográfia szerzője, Ferenczi Zoltán pláne azt találta ki, hogy a költő hajnalban, mikor mindenki a sorakozóra rohant, indulás előtt szavalta el versét.
Másképpen történt.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét III. évfolyama 47. számában, 1972. november 24-én.
