Marosvásárhely – Székelykeresztúr, kóberes szekéren
Marosvásárhelyen Bemnek az volt a terve, hogy az osztrákokat visszaszorítja Besztercére, aztán Lüdersz tábornok háta mögött elfoglalja Nagyszebent. Itt azonban megtudta, hogy Lüdersz időközben felfelé indult a Küküllő völgyén, és bevonult Segesvárra. A segesvári térparancsnok, gróf Haller Ferenc őrnagy nem fejtett ki ellenállást, hanem visszahúzódott Székelykeresztúrra. Bem tehát megváltoztatta eredeti elhatározását és úgy döntött, hogy a Vácmányon, Balavásáron, Kelementelkén, Erdőszentgyörgyön, Bözödön, a gagyi tetőn át sürgősen Székelykeresztúrra vonul.
Maga mellé rendelte segédtisztjét, Lőrincz József őrnagyot, és hadititkárát, Anton Kurzot. Parancsot kapott még az indulásra a két „nyargalóc”, Matskási Antal és Zeyk Domokos, továbbá Bauer Lajos őrnagy, a szállásmester, Daczó Zsigmond székely huszárőrnagy, Bem lovastestőre, és Gyalokay Lajos százados, aki a katonai irodát vezette. Bem megtiltotta Petőfinek, hogy vele menjen. Nem volt egyenruhája; bár rendelt magának Vásárhelyt, de még nem készült el. Nem volt sem fegyvere, sem lova. Lovát Debrecenben adta el, amikor megint egyszer nem volt miből élnie. Egressy nehéz szívvel vált el tőle. Együtt laktak a piactéren, Görög Károly kereskedő és fiatal felesége, Ziegler Vilma vendégszerető házában. Nem messze volt tőlük Bem szállása a Teleki Domokos-féle házban, ott is többször látták őket. Egressy azonban más beosztást kapott, és így nem kísérhette Székelykeresztúrra a költőt. A színész így folytatja, amikor egy év múlva visszaemlékezik a július 30-án Vásárhely főterén lezajlott hajnali sorakozóra:
Látta Sándor, mily kimondhatatlanul rosszul esik nekem, hogy tőlem elválik, s lelkesülten vigasztalt; mert Berényből úgy indultunk el, hogy azon egy végzet érjen mind a kettőnket. Bem őt a maga törzskarába osztotta be, engem pedig Damaszkin ezredes mellé adott. Sándor szentül hitte, hogy Bem az oroszokat Segesvárról kiveri. „Meg akarom – úgymond – nézni, mit csinál az öreg; holnapután látjuk egymást bizonyosan”, s kért, hogy posztó egyenruháját, melyet megrendelt, a szabótól vegyem magamhoz. Kértem őt, hogy kérje meg az öreget, vinne el engem is. „Hiába kérném, barátom – felelé – , hisz engem sem akar vinni egyáltalában, hanem én nem bánom, én tőle többé el nem maradok egy pillanatra sem.” Azt mondta nekem, hogy őt Kurz őrnagy vette fel a kocsijára.
Hasonlóképpen nyilatkozik a Kézdivásárhelyről Marosvásárhely felé tartó Kővári László is:
… Július 30-án reggel Vásárhely közelében a Vácmányon felfelé négy szekér jött velem szemben; az elsőben Bem ült Lőrinczy József századossal, a másodikban Pünkösti Gergely s a Nagyváradon most is élő Gyalokai Lajos, s mire szekeremből kiugrottam, már a negyedik szekér állt velem szemben: Kurcz Antal, a Magazin szerkesztője s Bem titkára ült benne Petőfivel. Csak annyit tudtak mondani, hogy Keresztúrra mennek. Lovaim ki lévén fáradva, nem tarthattam velök. Petőfi akkor is nemzetőri ruhát viselt.
Így Egressy és Kővári.
De van egy koronatanú, aki felér a másik kettővel. Petőfinél is fiatalabb – mindössze huszonnégy éves. Bihar megyei jogvégzett fiatalember, Beöthy Ödön egykori titkára. Gyalokay Lajosról van szó. Részt vett a szabadságharcban, megsebesült a piski hídnál, utána Bem századosnak léptette elő. Mikor 1886 tavaszán emlékezéseit papírra veti, már a Deák-párt leköszönt Bihar megyei alelnöke és törvényszéki elnök Nagyváradon.
S most Petőfi Sándorról egy pár érdekes és jellemző, tehát följegyzésre méltó dolgot akarok elmondani – írja Gyalokay –, annálfogva elbeszélésemet 1849-ik év július 30-ától kezdem meg.
Ezen nap kora reggeli óráiban parancsolat szerint a vezér [Bem] szállásánál megjelenvén, ott már mindent becsomagolva, indulásra készen találtunk. Az altábornagy még néhány szóbeli rendeletet adván ki, hozzám következő kérdést intézett: „Haben sie, mein bester, die Standenausweise von gestern bekommen?” [Megkapta, kedvesem, a létszámkimutatásokat tegnapról?] Tagadó válaszom után csak annyit mondott: „Schon gut, sie werden auch mitkommen.” [Nem baj, ön is velünk jön.]
Ekkor mindnyájan elindultunk, hogy az utcán sorbaállított kocsikra felüljünk. Midőn saját alkalmatosságomon éppen elhelyezkedni akartam, észrevettem Petőfit, ki szemeit a kocsisoron keresőleg végigjártatva és kezével intve egyenesen felém tartott. [Még Déváról ismerték egymást.]
Hozzámérkezve így szólított meg: „Pajtás, nekem azt mondák, hogy neked van magadnak való kocsid, adhatnál-e nekem egy kis helyet?”
„Egész örömmel” – felelém én, és ő be sem várva, hogy neki jobb oldalról helyet csináljak, bal felől a kocsira felpattant, s mikor én vele helyet akartam cserélni, tréfás haraggal reám kiáltott: „Ne komédiázz velem, barátom, mert mindjárt itt hagylak.”
Ez a kiszólás valóban Petőfire emlékeztet: nem fogadja el a vendégnek kijáró helyet a jobb oldalon.
A kanapévitának elintézése után azonnal megindultunk, s Petőfi érdeklődő kérdésemre válaszolva elbeszélte nekem, hogy ő előtte való nap Egressy Gábor társaságában érkezett Marosvásárhelyre, azonnal tisztelkedett az öregúrnál, ez őt a legmelegebb örömmel fogadta, szívélyesen megölelte és, szokása szerint, fiának nevezte, s felhívta, nem volna-e kedve másnap vele Segesvár alá menni, hol az oroszoknak egy kis meglepetést és szórakozást akar szerezni? „Persze” – mondá Petőfi előadását folytatva – „én rögtön vállalkoztam, és most meglátom, miképp porozza ki az öregúr a muszkák cukorszoknyáját.”
Ez a kitétel nem egyezik Egressy elbeszélésével, aki szerint Bem megtiltotta Petőfinek, hogy Segesvárra kövesse őt. Bem többször tanácsolta el Petőfit a csatatérről, Gyalokay most bizonyára a berecki találkozót zavarja össze a marosvásárhelyivel, mert Bem ott ölelte meg és nevezte fiának a költőt, amint azt július 29-én feleségének írt leveléből és Egressy törökországi naplójából tudjuk. Gyalokay így folytatja:
Ekkor szikrázó gondolataink röptét követve sebesen hozzám fordult s következő kérdést intézte hozzám: „Dehát mondd csak, visz-e most az öreg elég embert és ágyút magával? Úgy tudom, te vezeted most Bauer helyett a standesausweisokat.”
„Hogy minő haderőnk lesz együtt, mikor a tett helyére érkeztünk” – felelém én – „azt csak az öregúr tudná megmondani, aki sokszor a legellenkezőbb tájakról húzza össze csapatait, annyit azonban tudok, hogy Marosvásárhelyről most nem sokat, legföljebb a Damaszkin hátráló dandárának egy részét viheti magával. A csapatparancsnokok létszámkimutatásai, mióta Brassó és Beszterce felől erősebben szorongatnak minket, csak gyéren és nagyon hiányosan érkeznek be.”
Ha Gyalokay Lajos akkor nem is tudta, a fia, Gyalokay Jenő hadtörténeti író már levéltári adatok alapján kiszámította – s közel száz év múlva megírta Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán című könyvében –, hogy Segesvár előtt „körülbelül 3700 főnyi erő gyűlt össze, 14 ágyúval és két tarackkal. Ez a szám Kemény (Marosvásárhely) és Dobay (Kőhalom) megérkezése esetén 8000 főre szaporodott volna. Mint látni fogjuk, az egyikre is, a másikra hiába várt Bem. Lüdersz ellenben 9100-9200 emberrel és 32 ágyúval jelent meg Segesvárott, tehát mindenképpen fölényben volt.”
Azután sok más tárgyakról, különösen a magyar nemzet helyzetéről, a szabadságharcnak minő sikerrel várható kimeneteléről, a politikai és katonai téren kiemelkedett állást foglaló férfiakról, az európai diplomácia magatartásáról s remények és csalódásokról beszélgettünk, sőt amennyiben egyik-másik napi kérdés és egyik-másik tény vagy egyén megbírálásánál véleményeink eltértek, tüzesen vitatkoztunk is.
Az általunk akkor tárgyalt kérdések egymásutánjára, az eszmecsere folyamában használt érvek és vélemények szó szerinti részleteire már nem emlékszem, de a felfogásnak, nézetek és elveknek azon általános iránya, mely a személyek, intézmények és dolgokról való ítéletében oly következetesen nyilatkozott, az a tűzijátékszerű legsziporkázó fénye a gondolatoknak, találó hasonlatoknak és eredeti észrevételeknek, melyekkel ledérül csapongó észjárása minden nyilatkozatát megfűszerezte, elevenen él emlékemben.
Ő nemcsak a politikában, de a szociális téren is majdnem a szabadosság határáig terjedő demokráciának volt a híve – jegyzi fel Gyalokay. – Gyűlölt minden korlátot, minden béklyót, mely az ember akaratát és szellemét mozgásában akadályozhatá. Nem ügyelt ő a földre, mely lábai alatt feküdt, nem az életre, mely lüktető szenvedélyeivel és érdekeivel körülötte mozgott, az ő lelki szemeinek látköre magasabban, az emberek és tárgyak felett kezdődött és az ideálok csillagos egénél végződött.
Alig lehetne naivabb gyermekes tudatlanságot képzelni, mint aminővel ő, dacára viszontagságos életének, lángeszének és széles körű – bár inkább enciklopédikus, mint alapos – ismereteinek, sokszor az élet gyakorlati szükségei, kötelességei és feladatairól nyilatkozott.
Ebben leli lélektani magyarázatát, hogy ő, ki lábai alá nem nézett, lépten-nyomon valami apró akadályon megbotlott s magasan hordott homlokával annyi társadalmi szokás és előítéletbe, annyi önzés, irigység és kicsinyes hiúságokba ütközött; ebből lehet megfejteni azt a mindennel elégületlen, folytonosan lázongó pesszimizmust, mely epéjével még meleg szerelmet lehelő költeményeibe is beszivárgott. […]
Elégedetlen volt a kormánnyal, hadvezérekkel és a külföldi nemzetekkel, leírhatatlan düh és megvetéssel nyilatkozott az európai diplomácia aljassága, ostobaságáról. Hanem a magyar hadsereget dicsőítve magasztalta. Bemet rajongással tisztelte, mint aki véleménye szerint egyedül áll a kor hadtudomány és hivatásának színvonalán.”
Egy ilyen hosszú utazáson azonban két fiatalember között derűsebb dolgokról is esik szó.
Útközben megkínáltam szivarral – folytatja Gyalokay. – Akkor a szivarokat, 25 darabot egy papírgöngyölbe csomagolva árulták, melyeknek egyik részén különböző és igen kezdetleges rajzban kivitt kőnyomatú, fába metszett képek díszlettek. Azon göngyölön, melyből Petőfit megkínáltam, egy kurtaszoknyás pásztor- vagy kertészleány alakja volt látható „Rózsa szivarok” aláírással. Ez neki feltűnt. „Miért éppen Rózsa, és miért nem Róza szivarok” – mondá ő. Kivette tollkését és az „s” betűt kivágta.
Jóízűen nevettünk a műtét fölött, én pedig az egész képet kivágtam, eltettem és mai napig is birtokomban van.
Délben a szekérkaraván Kelementelkén pihent meg. Itt már Gyalokaynak is akad személyes mondanivalója.
Délben – úgymond – Kelementelkén özvegy Siménné úrnőnek ízletesen berendezett kastélyában állapodtunk meg, hogy a vezért és táborkarát a művelt kedves háziasszony és úgy szépség mint kellemekben egymással versenyző négy leánya igazán lelkes magyar vendégszeretettel és elbűvölő szívességgel fogadták. […]
Költői túlzás nélkül lehetett ezen családot a rózsabokorhoz hasonlítani, melyen a kifejlett anyavirág mellett négy üde bimbó, melyeken a kora fiatalság harmatcseppje rezeg, várja a nap fejlesztő melegét.
Ezen bokornak ötödik virága, talán legszebb a szépségek között, már akkor Ugron Lázár udvarhelyszéki főispán neje volt. Anyja – s hihetőleg gyermekei által boldogított anyja – ő Ugron Gábornak, a nemzetgyűlés kitűnő szónokának és szintén országgyűlési képviselő Ugron Ákosnak. Meg kell még itten említenem ezen nemes családnak egyetlen, még akkor csak serdülő férfitagját, Simén Györgyöt is, ki mellett nevelőül a magyar irodalom egyik jelese, Kővári László volt alkalmazva.
Kővári a forradalomról írott történeti munkájában bizonyságot tesz állításom igazságáról, valamint arról is, hogy Petőfi életének utolsó utazását az én kocsimon tette meg.
Kővári akkor nem volt Kelementelkén, hiszen Vásárhelyre utaztában találkozott Bemmel és kíséretével. Gyalokay azonban téved, amikor Kővárit teszi meg tanúnak arra, hogy ő vitte magával kocsiján Petőfit. Fentebb már utaltunk arra, hogy Kővári Anton Kurz szekerében látta a költőt.
A Simén-kúria Gyalokay leírásában biedermeier hangulattal telik meg, hogy Petőfit ott mennyire ismerték és a vendégszerető birtokoscsalád milyen nyomott hagyott Petőfi emlékezetében, azt nem tudhatjuk. Hatvany Lajos írja több mint száz év múlva, hogy egyszer megkérdezte ifjabb Ugron Gábor volt belügyminisztert, mit tud a Simén-házban lezajlott ebédről. „Semmit! – felelte álmélkodva – nagyanyám nem beszélt arról nekünk soha.” Hatvany csodálkozik ezen – mi nem. Hiszen Jókai 1853-ban járt oda, s neki sem tett említést a család Petőfi látogatásáról.
Gyalokay így folytatja:
Ebéd után azon rendben, mellyel jöttünk, elindultunk Kelementelkéről és alkonyatkor minden nevezetesebb incidens nélkül Szitás (most Székely) Keresztúrra érkeztünk, s ott az altábornagy vezérkarával együtt a Macskásyak ódon kastélyába szállásoltatott el.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.