Kossuthtól Bemhez (1843. január 10. – 1849. január 17.)
December közepén Alfred Windischgrätz hadserege benyomul Magyarországra. Kossuth gerillaháborúra – ma partizánháborúnak mondanák – szólítja fel a népet. Ebben a szorongatott helyzetben írja Petőfi 1849 kezdetén Debrecenben Európa csendes, újra csendes című költeményét. A Közlönyben csak február 23-án jelenik meg, amikor a hadi helyzet már lényegesen javult.
Európa csendes, újra csendes
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! Lecsöndesült és
Szabadságát nem vívta ki.
A szabadsághoz intézett felhívás még erősebb hangsúlyt kap a költő utolsó politikai cikkében.
Debrecen, jan. 9. 1849.
Megtörtént. Budapest az ellenség kezében van. Sokat veszítettünk, de koránt sem mindent, s a balesetnek balkövetkezése csak úgy lesz, ha most elcsüggedünk. Ez lenne ránk nézve legkárosabb, és mi több, legszégyenítőbb. Ekkor csakugyan megérdemelnénk, hogy mindent veszítsünk. Ami engem illet, én e csapástól nem hogy kétségbe esném, sőt örülök rajta, mert tudom, hogy kára múlékony, haszna végtelen lesz. Megrázott bennünket az ellenség, megrostált; a szemét és konkoly kihull, a java meg benn marad. Most minden fél barátunk és titkos ellenségünk átmegy a győzedelmesekhez, s hogy eddig is mi nem vagyunk a győzők, onnan van, mert ezek közöttünk voltak. Míg azt nem tudjuk, ki mind ellenségünk, hogyan diadalmaskodhatnánk?
E szempontból nézzétek ezen eseményt, hazánkfiai, s ahelyett, hogy tán káromkodnátok, áldjátok az igazságos istent, ki ránk e jótékony csapást mérte. Igazságos az Isten, rettenetesen igazságos! Ő elválasztja előbb a gonoszokat tőlünk, s azután vívatja ki velünk a szent ügy győzedelmét, hogy abban egyedül a jók vegyenek részt, s közénk ne vegyüljenek amaz elvetemedett gazok a büntetés helyett jutalmat nyerni a szabadságtól, melyet alattomban gyűlöltek.
Mert győzni fogunk, honfitársaim, ez oly bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy. És ezt nem az ábrándos, csalékony remény mondja nekem, hanem a csalhatatlan világtörténet. Aki a múltba néz, a jövőbe lát éppen úgy, mint látni a víz mélyében a magas eget. A történet azt bizonyítja, hogy minden eszme csak akkor győz, ha világszerűvé lesz, de akkor okvetlenül győz. Akkor könnyebb magát a világot megsemmisíteni, mint azon eszmét kiirtani. Így volt hajdan a kereszténységgel, így van a szabadsággal.
Eddig csak egyes emberek vagy egyes nemzetek állottak föl a szabadság mellett, de lenyomták őket; a múlt évben egész Európa egyszerre kiáltotta el ama nagy és szent szót, mely az emberiségnek új megváltója, s Európát nem fogják lenyomhatni.
Sőt inkább máris lenyomták, fogjátok mondani, íme minden országban uralkodik ismét a zsarnokság, el van ölve a forradalom.
Csalatkoztok, atyámfiai. Azért, hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz; azért, hogy a napot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap; egy szélroham, s el van fújva a felhő, fellobban a láng. A múlt évben egyhuzamban nagyot szaladtak a nemzetek, s most megállottak, de csak azért, hogy lélegzetet vegyenek, s még nagyobbat szaladhassanak.
Vigyázzatok rá, egypár hónap múlva, vagy talán előbb, talpon lesz minden élő a művelt világban, s egethasító robajjal fogják ostromolni a poklot, mely nem a föld alatt van, hanem itt a földön uralkodik a zsarnokok képében, s uralkodik annál kegyetlenebből, minél közelebb van halála. Hisz a légy is akkor csíp legmérgesebben, ha vesztét érzi.
Azért félre az aggodalommal, mert az alaptalan, és félre a csüggedéssel, mert az férfiatlan. Bízzunk az istenben és még inkább a magunk erejében, harcoljunk fáradatatlanul. Jó szerencsében a gyáva is nekibátorodik; az a férfi, az a vitéz, aki ha veszt is, úgy tartja fejét, mintha ő volna a győző. S nekünk két okunk van vitézeknek lennünk: hogy életünket és szabadságunkat megtartsuk, és hogy ne piruljanak miattunk a másvilágon őseink, kik hajdan naggyá és tiszteltté keresztelték szívök vérével a magyar nevet!
Csak a tavaszig ne hagyjuk magunkat, akkor segítségünkre lesz Európa, ámbár én jobb szeretném, ha nem lenne, hogy azt mondhassuk: a magunk emberségéből vívtuk ki a szabadságot!
Föl tehát, nemzetem, minden erejével karodnak és lelkednek, melyet eddig nagyobb veszedelmek sem bírtak megtörni. A tíz parancsolatból csak egyet tarts meg, annak az egy parancsolatnak is csak egy szavát, azt, hogy „ölj!”, mert ha te nem ölsz, téged ölnek. Válassz. Mutassuk meg, hogy az ellenséget csak azért hagytuk bejönni hazánkba, hogy innen többé ki ne menjen, itt vesszenek egy lábig, ha még annyian volnának is. Mutassuk meg, hogy igaz a magyar példabeszéd: „aki másnak vermet ás, maga esik bele”.
Petőfi reményei Bem József erdélyi hadjáratában válnak valóra. Az 1849-es év Pest és Buda kiürítésével kezdődött, de Bem tovább folytatta a Debrecent és Nagyváradot biztosító hadmozdulatokat. Puchner tábornok, miután Erdélyben úrrá lett. Nagyvárad ellen indította seregeit, Bem azonban Csúcsánál megállította. Puchner a háromszéki felkelés leverésével válaszol, mire Bem 1848. december 25-én bevonul Kolozsvárra. Ezzel kettészakítja a császári hadsereget. Amíg az országgyűlés Pestről Debrecenbe menekül s az osztrák haderő elárasztja Magyarországot, Bem diadalmasan folytatja útját, és január 13-án már Marosvásárhelyen van.
Nevezetes nap ez a Petőfi életében is.
Nemrég járt felettesénél, Vetter Antal tábornoknál, a hadügyminiszter helyettesénél, de az kiutasította, állítólag azért, mert a költő nyakravaló és kesztyű nélkül jelent meg. Utána a költő úgy nyilatkozott, hogy nem is szándékozik többet beszélni vele „nehogy – úgymond – hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon”. Január 13-án Kossuth Lajoshoz intézett önérzetes levelében arra kéri a Honvédelmi Bizottmány elnökét, hogy helyezzék át Erdélybe, a Bem vezetése alatt álló hadsereghez. „Csak arra kérem önt – írja – tétessen át a 28. zászlóaljtól Bem táborához: ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.”
Kossuth válasza nem késik:
A Honvédelmi Bizottmány elnöke a Hadügyminisztériumnak 636.
A Honvédelmi Bizottmány jónak látta Petőfi Sándor 28-ik honvédszázadost azon zászlóaljtól, hol eddig szolgált, Bem tábornok hadseregéhez áttenni.
Miről a Hadügyminisztérium tudomás és az illető zászlóaljjal tudatás végett ezennel értesíttetik.
Debrecen, január 17-én.
A Honvédelmi Bizottmány elnöke
Kossuth Lajos (s.k.)
A költő feleségét és fiát Debrecenben Vörösmartyra bízza, majd Nagyváradon, Feketetőn, Csúcsán, Kissebesen át Kolozsvárra tart, innen Szamosújvár és Dés érintésével Besztercére, majd Szászrégenen át Marosvásárhelyre érkezik. Január 21. van, Bem diadalútja akkor szakad meg Nagyszebenben. Petőfi életének ez az utolsó félesztendeje Erdélyben telt el. Annyira erdélyivé lett, hogy az még a rendőrhatóságokat is megtévesztette. A magyarországi kormányzat katonai-rendőri osztályának 315/1849 – 51. számú, német nyelvű körözőlevele így szól: Petőfi Sándor költő, 30 éves, Erdélyben ismeretlen helyen született, református vallásé [eddig csak annyi igaz, hogy költő], nős, alacsony, sovány termetű, barna arcú, felfelé fésült, fekete hajú, magas homlokú, fekete szemöldökű, ugyanolyan szemű, széles orrú, szabályos szájú, jó fogazatú, egy kissé hegyes állú, sötét bajuszú. Beszél: németül, magyarul és románul s rendszerint csupasz nyakkal jár.
A köröző levél felszólítja az összes katonai és polgári hatóságot, hogy nevezettet kutassák, s ha megtalálják, vegyék őrizetbe és erről a hadsereg rendőri osztályát értesítsék. A köröző leveleket Windischgrätz bevonulása után Buda és Pest város katonai parancsnoka adta ki, s a letartóztatandók névjegyzékében Kossuth a 22., Petőfi az 51. helyen szerepel.
Tehát Erdélyben született és románul is beszél!
Egy másik személyleírás szerint, amelyet a Főhadiszállás Boldogkő Váralján adott ki 1849. január 28-án, Petőfi Sándor „36 éves, született Erdélyben, házas, reformált vallású, beszél németül, magyarul, románul, azelőtt költő volt…” Testi jegyei megegyeznek a köröző levélben írottakkal, ruházatára vonatkozóan viszont azt olvashatjuk: „Német divat szerint öltözködik.” Petőfi csak februárban olvashatta Szászsebesen ezt a leírást s leginkább az háborította fel, hogy – úgymond – „engem, német ruhába öltözöttnek állít, mivel én egész életemen keresztül magyar ruhában jártam”. Román tudása most is tartja magát, arról azonban, hogy Petrovics Sándor szlovákul tudott, egyik leírás sem tesz említést.
Jegyezzünk meg magunknak annyit, hogy a Bem nyomába tartó és erdélyi születésűnek hitt Petőfit az osztrák hatóságok körözik. Utazásáról számos egykori tanú vall. Petőfi első útitársa Székely Márton honvéd lovasszázados volt. Székely, aki a szabadságharc után ügyvédi gyakorlatot folytatott, így emlékezik vissza fél század múlva az út Debrecentől Nagyváradon és Élesden át Kolozsvárig tartó szakaszára:
1849. január 16-án Debrecenben […] a kormány elnöke magához rendelt; belépve az irodaszobába, ott láttam egy nagy széles fejér gallérral álló honvédtisztet állani.
A kormányelnök azon szóbeli rendeletét vettem: „Lássa el magát, százados úr útiköltséggel és siessen az erdélyi táborba, ajánlom a gyors utazást s adok egy útitársat, Petőfi Sándor századost.” A rendelet vétele után Petőfi Sándorral a „Zöldfa” vendéglőben ebédelve, délután két és három óra között, feleségétől és csak akkor született fiától elbúcsúzva, útra indultunk az erdélyi táborba, ahova Bágyon keresztül, egész egy szekérutazás, reggeli négykor értünk Váradra egy vendéglőbe – kevés idő teltével érkezik Farkas István erdélyi birtokos, a vadászcsapat századosa Sárzekey [helyesen: Sárzitsky] nevű hadnaggyal, utóbbi Bem táborába, mint adjutáns mutatta bé magát. Mindnégyen kocsira ültünk, mikor Királytetőre értünk, a hegy tetején megállva értésére adtam Petőfinek, hogy ezt a hegyet magasságánál fogva a nép Királyhágónak keresztelte el. Petőfi ezen értesülés után megjegyezte: „Barátom, ez a magashegy többé nem Királyhágó, hanem Kossuth-hágó, vegyétek tudomásul, mert övé a hatalom.”
[„.] Éjjel három órakor Kolozsvárra érkeztünk, a „Biasini” fogadóba szállottunk. Én mint a kormányzótól jövő futár kötelességszerűen […] akkori kormánybiztos Beöthy Ödönnél éjjeli négy órakor jelentkeztem. Titkára, Török bejelentett […] mire azt a választ kaptam, hogy reggel hétkor jelentkezzem.
Adott időben mindketten személyesen jelentkeztünk, Beöthynek a Pattantyus-Ház-beli lakásán […] bejelentvén, bementünk, Petőfi természetesen nagy fehér gallérban, nyakkendőtlenül.
Miután bejelentettem, hogy mint futár a kormányelnöktől, több depesekkel indulok az erdélyi táborba, Beöthy Petőfihez fordult avval a kérdéssel: „Maga miféle katona, hogy nincs nyakravalója. Katonának nem illik a nagy fejér gallér.” – Én ilyet szoktam viselni! – volt Petőfi válasza.
Majd mivel […] bizonytalan volt az utazás. Petőfi azon kérdést intéztette a kormánybiztoshoz, hogy az erdélyi tábor felé merre vezet biztos út?
Mire Beöthy felfortyant: „Mát mi? Nem az urak rongyélete drága, hanem az, amit visznek Ludas felé.” Csaknem kikergetett lakásából. Így kiutasítva Petőfi kijelentette, hogy ő ezt a nyerseségét Beöthy-nek nem tűri, és kihúzta a fringáját, hogy a sérelemért elégtételt kapjon.
Mire kézen fogtam, csendesítettem, hogy kerüljünk minden súrlódást, s azt ajánltam, menjünk Tóth Ágoston térparancsnokhoz, adjuk elő, hogy jártunk Beöthyvel s kérjük, szolgáltasson nekünk elégtételt. Tóthnak csak annyi volt a mondanivalója: „Hát fiúk, van-e pénzetek útra, mert ha nincs, én adok – , menjetek a táborba. Beöthynek a nyerseség természetévé vált.”
Beöthy Ödön apja lehetett volna Petőfinek. Neves ellenzéki politikus hitében állott, Bihar megye táblabírája, később alispánja volt, 48 decemberétől kezdve pedig erdélyi kormánybiztos Kissé valószínűtlenül hangzik, hogy ez a bihari dzsentri is először Petőfi nyitott inggallérjába kötött bele, mint az osztrák származású, császári tisztből honvéd altábornaggyá emelkedett Vetter Antal, az első, de nem az utolsó, akinek Petőfi szabados öltözködése nem tetszett. Beöthy azonban nemcsak kuruc politikus, hanem a napóleoni háborúban insurgens nemes is volt, s ha meggyőződése 48-ban Kossuth mellé állította is, nem felejtette el, hogy a forradalomban rendnek kell lennie.
Beöthy többet tudhatott Petőfiről, mint Vetter, a Nemzeti dalt is bizonyára ismerte, s onnan vette a „rongyélete” kifejezést. De azt már ő sem tudta, hogy hol van éppen akkor Bem, s tanács helyett gorombasággal válaszolt.
Kolozsvárról déli irányba rövidebb út vezetett Tordán át Szeben felé. de kockázatos volt, mert arrafelé fegyveresek portyáztak. Ezért indult aztán a költő társával Szamosújvár irányába. Ott a várkapitány feleségével, Rácz Péternével találkozik, aki izenetet küld a Bem seregében harcoló huszár fiának. Találkozni fogunk még vele. De egyelőre az a fontos, hogy Petőfi mielőbb eljusson Désen át Marosvásárhelyre.
Megjelent A Hét III. évfolyama 35. számában, 1972. szeptember 1-jén.