Nehéz eldönteni, hogy mi a döntő a nemzetiség tudatának kialakulásában: a közös nyelv, amely a legközvetlenebb kapcsolatot teremti ember és ember között, vagy a közös terület, amelyen egy nép él; az anyanyelvi kultúra vagy a gazdasági egymásrautaltság. Bárhogy is álljon a dolog, akár a művelődésnek, akár az anyagi erőknek adunk elsőbbséget, a nemzetiség nem máról holnapra alakul ki, hanem múltja van. A terület és a gazdasági egység éppen úgy a történelem során áll össze, mint ahogy századok kellenek ahhoz, hogy a dialektusokból kiemelkedjék a közös nyelv és irodalmat teremtsen.
Van történetíró, Fustel de Coulanges, aki az igazi hazafiságot nem annyira a hazai föld, mint inkább a múlt szeretetének mondja: tiszteletadásnak azok iránt, akik ezen a földön előttünk jártak.
Maga Mme de Stael Németországról írva a történelmet fontosabbnak tartja a nemzetté alakulás szempontjából, mint a földrajzot és az alkotmánytant együttvéve. A múlt elválaszt és összekapcsol: a francia állam az angolok, a hollandok, a spanyolok ellen folytatott harcban épült fel; a németek a franciákkal, az olaszok az osztrákokkal háborúzva teremtették meg nemzeti egységüket. Az orosz állam és nemzet kialakulásának útját a német lovagrenddel, tatárokkal, lengyelekkel, svédekkel vívott csaták jelzik.
Amit a történelem és a társadalomtudomány európai viszonylatban szabálynak fogad el, az a mi dunai tájvilágunkban sem kevésbé érvényes. Ahol a nemzetek később váltak nagykorúvá, s az együttélésnek tarkább változatai alakultak ki, mint a Szajna és a Rajna, a Visztula és a Volga térségein.
„Úgy kell visszaadnunk a történelmet, ahogy végbement, mert ezzel csak nyerhetünk” – kaptuk nemrég felülről a biztatást. S ha úgy adjuk vissza, az is nyilvánvalóvá válik, hogy népeink nemcsak az oszmánok és a Habsburgok ellen harcolva alakultak nemzetekké. A történelemírás azonban nemcsak adatközlés, hanem a honpolgári nevelés eszköze, s ezért egy figyelmeztetés egészíti ki a biztatást: „tanulmányozzuk és domborítsuk ki mindazt, ami hozzájárult és hozzájárul a hazánk dolgozói közti barátság és együttműködés erősítéséhez!”
A történelem anyagelvű szemlélete megtanított arra, hogy a nemzetek és nemzetiségek viszonyait elsősorban horizontálisan és csak azután kell vertikálisan vizsgálnunk, s nem szabad megfeledkeznünk a minden nemzetben rejlő két „nemzet”-ről. Így válik nyilvánvalóvá, hogy a társadalmi forradalmakban a megsértettek és megalázottak mindig nemzetiségre való tekintet nélkül álltak a barrikád azonos oldalán. Van mit idézni Dózsától Horeáig és utána. Van mi foglalkoztassa nemcsak a történelem hivatásos művelőit, hanem az írókat és a művészeket is, akik áttételesen tükrözik a múltat, de valamennyien tudatot formálnak A vezérelv nem is kétséges, a közös mozzanatok azonban csak egy részét képviselik történ elmünk hatalmas, okmányszerűen feltárásra váró tényanyagának. Nem elég a nacionalista történetírók elfogultságait cáfolni, nagyrészt olyan dokumentumok alapján, amelyeket ők hoztak felszínre, hanem sokkal szélesebb alapokra támaszkodva kell történelmünket, különösen az erdélyrészit, ahol nagyobb a lemaradás, újradokumentálni és újraírni. Erre nyújt majd lehetőséget a magyar és német nyelven is meginduló Forrás kiadványok sorozata.
A nemzetiségek ugyanis – ezt Jakó Zsigmond már egy évvel ezelőtt megírta a Korunk hasábjain – „eltérő tudattal sorakoztak fel a szocializmus romániai építésének nagy ügyéhez”. Ez a tudat a történelmi múlt eltérő értékelésén alapult. Helytelen volna azonban azzal érvelni, hogy csak a jövő felé fordítsuk tekintetünket. Ez ugyanis könnyen azt a érzést keltené, mintha el akarnánk venni valamit a jövőt alakító nemzetiségi dolgozóktól, ami az övék, mintha el akarnók szakítani őket múltjuktól. Mély bölcsességet rejt magában az a mondás, hogy a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk: azon állunk. Ezt a talajt húzná ki a sajátos tudatformákkal közös hazát építő nemzetiségek lába alól az, aki a szeparálódás elkerülésének ürügyével vagy balos doktrinerségből a népi múltat is végképp el akarná törölni.
Itt jön segítségünkre a biztatás, hogy a történelmet úgy adjuk vissza, ahogy végbement, mert ezzel csak nyerhetünk. Nyerhet vele nemcsak a magyar, a német és a többi nemzetiség, hanem ugyanakkor a román nemzet is, mert a történelmi valóság egyes részleteinek mélyebb ismerete a szintézist is új színekkel gazdagítja. S kik járulhatnának hozzá leginkább a szász céhszervezet, a székely széki közigazgatás feldolgozatlan anyagának kiaknázásához, mint a nemzetiségek történészei, akik számára e munka elvégzését nyelvtudásuk, helyi ismereteik megkönnyítik. A helytörténet elmélyítése az ország történetét öregbíti, s helyi erőket mozgósít az egész állami közösség szolgálatára. Mert az dolgozik szívvel-lélekkel a szocialista köztársaságért, aki tudja, hogy annak az ő szülőföldje is, múltjával együtt, szerves része, s nyelve és anyanyelvi műveltsége a többségével egyenlő megbecsülésben részesül.
Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy sajátos viszonyaink inkább kedveznek az irodalomnak, mint a történet- és társadalomtudományoknak. Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy a szépirodalom mindig szélesebb körben hat a köztudat alakulására, akkor valóban elmondhatjuk, hogy a romániai magyarság irodalmi tudatú. Az irodalomban az utóbbi évek folyamán örvendetesen tért hódított a történelmi téma. Néhány év leforgása alatt több történelmi dráma került színre, mint ahány történelmi monográfia két évtizedre visszamenően magyar nyelven megjelent. Nem kétséges, hogy a kettő más-más funkciót teljesít, egy mást nem helyettesítheti. Ha azonban az egyes koponyák szempontjából vizsgáljuk a dolgot: aki csak a szépirodalomból ismeri nemzetisége történelmét, az nyilván más képet alakít ki magának, mintha akár népszerűsítő szinten írt történelmi munkákból szerezne tudomást róla. Az ország történetének egészébe helyezett nemzetiségi történet iskolai tanításának és a tudományos könyvkiadásnak a kérdése ez. S megint csak olyan kérdés, amely a román nemzetet egyaránt érinti. A közös haza minden értelmiségiének – s a szocializmus épülésével egyre többen válnak azzá – ismernie kell a múltat: a közös múltat, amely mindnyájunkat összeköt, s legalább nagy vonalaiban egymás sajátos történelmi problémáit. Nincs mért szabványokhoz igazodni, és belemagyarázásokkal kapcsolatot teremteni ott is, ahol nincs. Történelmi valóságunk olyan gazdag, hogy önként adódik mindaz, ami – az elhangzott figyelmeztetés szerint is – hazánk dolgozói közt a barátságot erősíti.
Bonyolult kérdéseket vet fel a nemzetiségi együttélés, többletfeladatot ró a kormányzatra és a közigazgatásra, megértést kíván a társadalom aprajától és nagyjától egymás gondjai iránt. Ezek sorában a múlt tudatosítása csak egy a sok közül, de talán a legkényesebb, mert műveltségünk alapjaihoz vezet vissza. A nehézségeknek azonban vonzóerejük is van, legalább a bátor lelkek számára. „Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból…” – írta ötven évvel ezelőtt Kós Károly a Kiáltó Szóban, amikor választani kellett. Ma már nem a választás kérdéses, hanem az, hogy mennyire élünk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a szocializmus a román nemzet oldalán számunkra közös hazánkban nyújt. A múlt ismerete arra is megtanít, hogy a megalkuvás és az elkülönülés esetlegességein túl az idő mindig a kötelességtudókat igazolta.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én
