Nem is egyé – kettőé. Hollandia szülte, Svájc temette Geert Geertset, aki Rotterdami Erasmus néven írt latin nyelvű könyveket. Élete és tolla sok mindent példáz – többek közt azt is, hogyan lehet kis nép fia a humanisták nemzetfeletti köztársaságának vezető szelleme, doctor universalis.
A népek a történelmi fejlődés bizonyos szakaszában szükségszerűen alkottak apró államokat. S az apró államok szükségszerűen háborogtak és harcoltak egymás ellen, amint azt az Iliász jókedvű paródiája, a Békaegérharc leírja, vagy több mint másfélezer évvel később Dante megénekli: „Itália minden városa apró zsarnokokkal tele, s új Miarcellussá lesz,/ ha pártot gyűjthet, minden apró rabló”. De a görög városállamokban rakták le mai tudásunk alapjait, s Róma és Firenze, Milánó és Velence nélkül nem volna művészetünk.
Most azonban ne az ókori és középkori Kleinstaaterei-ról essék szó, amelyet legkésőbb Németországban számoltak fel, hanem a nagy egyesülések után fennmaradt kis állami közösségekről.
Történelmi és társadalmi okok mellett a földrajz is kezükre játszott. Görögország és Dánia majdnem egészen sziget, Svédország és Norvégia félsziget, Svájc kontinensünk legmagasabban, Hollandia legmélyebben fekvő földje, Finnország az ezer tó országa. S valamennyi megőrizte a demokráciának a görög kisállamokban kialakult valamilyen rendszerét: polgári tartalommal töltötte meg, de azon túl nem jutott.
Ezt a helyiérdekű demokráciát Montesquieu báró, a jobbágytartó polgár, annak idején úgy ideologizálta meg, hogy a köztársaság a kis területű országok, a monarchia a közepesek, a zsarnokság a nagy kiterjedésűek számára „ildomos”. Ne cáfoljuk, – igyekezett cáfolni már kortársa, Ragyiscsev, aki nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy Oroszország végérvényesen a cárok zsarnoksága alatt maradjon. Inkább arra emlékezzünk, hogy a nép el nem idegeníthető szuverenitásának eszméje is kis nép fiától származik: Jean-Jacques Rousseau-tól, a genfi polgártól.
Bizonyos oldalról sokat hangoztatott álláspont, hogy a kis országoknak nincs létjogosultságuk, útjában állnak a nagyhatalmak terjeszkedésének, kiváltják a nagy szomszédok féltékenységét – ahelyett, hogy az état-tampon szerepét töltenék be.
Az olykor gyakorlati fenyegetést is jelentő álláspont ellen a kis államok férfiai a nemzetközi jog megalkotásával védekeztek, – mert gyengének a jog a fegyvere, erősnek a hatalom. A holland Grotius és Bynkershoek s a svájci Vattel fektette le a háború és béke jogának alapjait, Erasmus után száz-kétszáz évvel.
Így jött létre, háborúk árán, a nemzetközi együttműködés szervezett formája – ma már százhuszonhét, túlnyomó többségükben apró nemzet részvételével, ahonnan nemrég a mi részünkről is a legmagasabb szintről elhangzott az igény, hogy a béke és biztonság valóra váltásában biztosítani kell „a nagy és kis államok egyenlő részvételét”.
Erasmus példája a jogok egyenlőségén túl a szellem elsőbbségére is utal. A történelem bizonyítja, hogy a politikai hatalom korlátozottsága a szellemi élet korlátlanságában kapta meg a maga ellenpontját. A protestantizmus, amelyhez Erasmus elég óvatos volt nem csatlakozni, Svájcban vette fel a legtöbb színárnyalatot: tekintsünk csak végig a reformáció genfi falán, ahol a mi Bocskaink is helyet kapott. A zene hullámain Ausztria Németországgal versenyez, a festészet terén a kis flamand nép mérhetetlenül többet adott a nagy brit birodalomnál. S Rembrandt és Beethoven forradalmához hasonló fellendülést ért meg a századfordulón a dráma a hárommilliós Norvégiából kiindulva. Ibsen és Björnson neve egy ötvenszer akkora nép fiai, Csehov és
Gorkij mellé került.
A szellem csúcsteljesítményeinek egyik viszonylagos – ha nem is csalhatatlan – mértéke a Nobel-díj. Az irodalmi Nobel-díjak egyharmadát kis népek írói kapták, köztük a svéd Lagerlöf, a norvég Undset, a finn Sillanpää, a dán Jansen, az izlandi Larness, az ír Yeats, a belga Maeterlinck, a svájci Hesse; a békedíjasok sorából pedig kiemelkedik a norvég Nansen. Elfogultság volna ez az északi írók iránt? De hiszen a fizikai és kémiai tagozaton a kis államok között a hollandok vezetnek, az orvosok sorában hirtelen öt osztrákot tudunk megszámolni, a legtöbb Nobel-díjas pedig, az ország lélekszámához viszonyítva, a svájciak közül került ki.
Vagy talán a kis nemzetek iránt volna részrehajló a svéd akadémia? Nem valószínű. Sőt, az sem, hogy a reáliák terén a kis népek meg tudják tartani az elért színvonalat. A dán Tycho Brahe még saját gyártmányú távcsövén vizsgálhatta a csillagos eget, de honfitársának, Niels Bohrnak, már szuperlaboratóriumot kellett építeni, hogy a mikrokozmosz jelenségeit tanulmányozhassa. S hány európai atomfizikust ragadott el Amerika, akik most idegen színben indulnak a népek nagy versenyén – vagy nem is indulnak, mert az egzakt tudományok és a technika terén már csak a kollektív munka versenyképes.
Mindebből mindössze annyi következik, hogy Erasmus óta az emberi szellem új területeket hódított meg, s a haladottabb országok nagyobb gazdasági lehetőségeiknél fogva kisajátították maguknak azokat. Nem minden emberi tevékenység tud azonban jellegtelenül és gépalkatrész-szerűen beilleszkedni egy nagyobb közösségbe. „Az emberkebel korlátot kíván”. A népi, nyelvi, nemzeti jelleg a nemzetköziséggel összhangban pedig nem is korlát, hanem szín, amellyel az egyes az egyetemeshez hozzájárul. Vajon ha Hollandia német tartomány marad, meg tudta volna-e szülni Európa számára Van Goghot és Brueghelt, Spinozát és Erasmust? S ha Svájc nem ragaszkodik függetlenségéhez, menedéket tudott volna-e adni Romain Rollandnak, Voltaire-nek és Erasmusnak?
Mindez abból az alkalomból jut eszembe, hogy Dankanits Ádám nagyigényű kis könyvét olvasom, az Erasmus világát, a Kriterion Könyvkiadó TÉKA sorozatában.
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.