Mikor utoljára találkoztam Balázs Ferenccel Mészkőn – ágyban feküdt, bőre a csontjára száradt, haja le volt nyírva, szakálla megnőtt –, örömmel újságolta, hogy megtanult regényt írni, s megjelenés előtt áll a Zöld árvíz. Most már nemcsak irodalmat, hanem szépirodalmat művel. Könyve honoráriumából akart Miamiba utazni gyógykezelésre. A könyv keletkezésére vonatkozóan egyetlen utalást találtam levelezésében. 1936 áprilisában írja Miskolcról – ahova özvegy édesanyjához vitték mint gyógyíthatatlan beteget – Dániában tartózkodó feleségének, hogy négy könyvön dolgozik. A negyedik egy regény.

„Azt hiszem, jó lesz. A hőse Nyitrai… A regény nagy része való embereken és eseményeken alapul, de a szerkezete eredeti, vagyis az, ahogy a való embereket és eseményeket tárgyalom.“

A Zöld árvíz (Green Flood) – kulcsregény, a cselekmény színhelye és a szereplők kiléte egy kis helyismerettel azonosítható. Lekenyés falu Mészkő, a Hevenyő vize az Aranyos, Terebes – Tordo, Balavár – Kolozsvár. A regény központjában Kelemen Lőrinc alias Nyitrai András mészkői gazdálkodó áll, aki Tordán dolgozva bekapcsolódott a munkásmozgalomba, meggyőződéses szocialista lett, s a faluban Balázs Ferencnek előbb ellenzéke, majd munkatársa volt. Maga az író a regényben mint fiatal tanító, Gergely Dezső (Szabó Dezső!) tűnik fel; szembefordul gyenge papjával, Fekete Vincével, társadalmi munkába kezd, maga mellé állítja a nép legjavát, még a pap menyasszonyát is elhódítja. Ellenfelei azonban „kiütik”, s végül Kelemen Lőrinccel együtt, a zöld árvíz elvonulása után, a folyóparton hancúrozó gyermekekben találják meg a vigasztalást, akik talán valamikor valóra váltják terveiket. Az író egy másik alakban is jelen van könyvében, mint a szomszéd Sóvár (az eszményi Mészkő) tüdőbeteg papja, aki, ha meg is kell halnia, rendezett, virágzó falut hagy maga után. A szövetkezeti irányú fejlődést gátló nagygazdák is az életből vett alakok, ott ülnek a presbitériumban és a kártyaasztal mellett, csak az öreg tanító és házsártos felesége népszínmű-figura. A dölyfös püspök és a tudákos teológiai tanár szerepeltetése arra vall, hogy Balázs Ferencnek nemcsak a falu visszahúzó erőivel, hanem egyházi főhatóságával is harcolnia kellett, a falun vendégszereplő Adorján Dénes teológiai tanár pedig Tamási Áron népszakértőire emlékeztet. Rokonszenvesek a falusi asszonyok: az egyik beteg fia mellett virraszt, a másik villámsújtotta fiát siratja.

Ebben a szépirodalmi jellegű írásban sem lép ki tehát Balázs Ferenc önköréből, lemond a nagyobb általánosítások lehetőségéről, számára egy falu, néhány falu önellátása az egyetlen életlehetőség, szocialista hőse is ide roskad vissza. Nem is hőse, mert nem mutatja be fejlődésében Kelemen Lőrincet, inkább főszereplője, de olyan vélemény is hangzott el, hogy a regénynek nincsenek is hősei. Kemény János szerint a regényben mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza. Tehát valamennyi szereplő az igazság egy-egy darabját hordja magában, s ezért nem derül ki a teljes igazság. Vagy ha bele akarjuk magyarázni, akkor az az újrakezdésében rejlik: „A gyermekek ahányszor leesnek, a magasba szökellnek újra.”

Míg Kemény János sok jellemet látott a Zöld árvízben, Kováts József azért marasztalja el a szerzőt, mert minden hőse mögül ő szólal meg. „Akárhányszor kiveszi valamelyik hőse szájából a szót, folytatja és elköveti a műhibát: elárulja, hogy azonosította magát vele.” Mindketten megegyeznek abban; a regénynek nincs főhőse és nincs meséje – széteső írás.

Helyesebb talán azt mondani, hogy a cselekménynek nincs fő medre, szeszélyesen kanyarog, mint a hegyoldalon lefolyó esővíz. Gátat vetnek neki az ingadozó lelkész hosszú belső monológjai, drámai fordulat az első részben csak akkor áll be, amikor a híveknek húsvét küszöbén kézbesítik az ügyvédi felszólítást a kepe megfizetésére, s ők elkerülik a templomot.

Egyébként a falu megoldhatatlannak látszó kérdéseinek gordiuszi csomóját a végén két elemi csapásként bekövetkező esemény vágja szét: az egyik a veszett farkas megjelenése (megtörtént eset), a másik a tavaszi zöld árvíz, amely a Bálint Samu házának mentésében megmozgatja a szunnyadó közösségi erőket. Ennél nagyobb erőfeszítésre a népmentő tanító szívós munkája ellenére sem telik, ami elég szomorú mérlege Balázs Ferenc falumunkájának is. A rög alatt még derűsen végződött. Balázs Ferenc két évet szánt a gyógyulásra, amit írással akart kitölteni, aztán következik a „friss erővel újra-kezdett élet”. Alig telik el egy fél év és jön a Zöld árvíz, zárófejezetében két ember, Gergely Dezső és Kelemen Lőrinc „csukta be a lelkét, hogy szomorúságukban megmaradhassanak”.

Ami a regény irodalmi értékelését illeti, az egykori kritika a népies regények közé sorolta. Kardos László a Nyugatban „etikus-aktivista-tanító regényének nevezte és „nem valami kitűnő regényének, mert „röpte alacsony, sodra gyönge, heve-mélye átlagos. De tiszta nyelven, kedvesen, folttalan derűvel van megírva, egy-egy lapja példásan szép”. Valóban a Zöld árvíz magán viseli Balázs Ferenc testi és szellemi hanyatlásának bélyegét. Ilyen állapotban, amikor az orvosok már lemondtak róla, új műfajban fejezni ki magát – kockázatos vállalkozás. Amikor még első személyben beszélt, gátlás nélkül ömlött belőle a vallomás, gyakran bocsátkozott ismétlésekbe, de költői képekben tudta kifejezni magát: „Az én sorsom csak ez; lenni kevesek megértettje, többeknek kovász, sokak testében tövis.” Most, amikor gondolatainak megszemélyesítéséhez cselekményt kell bonyolítania, szereplőket kell felvonultatnia, akik közül mindenkinek legyen meg a maga külön egyénisége, sajátos nyelve – a stílus elszíntelenedik, alakjai önmagának árnyékai lesznek, az elbukó „hős“ példája nem lesz biztató.

Balázs Ferenc utolsó éveinek, hónapjainak igazi kifejezési formája nem is az epika, hanem a líra, a fiatalon abbahagyott versírás. Két legjelentősebb munkájában. a Bejárom a kerek világot és A rög alatt címűekben a verssorokban szedett vallomást azok a kis szabadversek képviselik, amelyeket az egyes fejezetek elé iktatott. A Balázs Ferenc prózájában mindvégig jelenlevő líra a legutóbbi időben felejthetetlen versekben gyöngyöződik.

Vershagyatéka három téma körül csoportosul: az asszony, a világ, a halál (22, 11 és 8 vers). Az asszonyhoz, jövendő feleségéhez akkor írt verseket, amikor távol voltak egymástól, s többet voltak távol, mint együtt. A világról, földkörüli utazásáról is őt tudósította versekben. Ezek jelentős részét angolra is lefordította vagy egyenesen angolul írta. Ez a tematika menyasszonyával folytatott levelezéséből még újabb versekkel és verstöredékekkel is kiegészíthető. A halál gondolatkörébe tartozó néhány verse élete utolsó másfél évében íródott, közülük több az Erdélyi Helikonban is megjelent. Kiindulópontja az Egyedül maradtam, benne arról van szó, hogy a faluja – úgy hírlik – megtagadta, felesége titokzatosan csomagol, viszi a gyermeket Amerikába.

A magány érzése fokozódik, amikor egyedül ül a mészkői kicsi házban, mint Madarak társa, s látja a kapzsi sast keringeni, a pacsirtát felszállni, a pirosmellűt bújkálni, a verebet, amint fiait táplálja, és magát is ilyen színtelen madárnak tartja, akinek háza van és aggodalma, hogy végképp magára marad.

Képzelt Kibúcsúzó beszédében elszámol „kedvelt és kevésbé kedvelt híveivel“, akik becsülettel megfizették a disznópásztort, a határpásztort, az éjjeli őrt s csak neki maradtak adósai, hadd hordja a trágyát, szántson-vessen egyedül – huszonöt darabban fekvő papi földjén. Ha az asszonyok és a gyermekek meg is siratják, a gazdák most örülnek, hogy elmegy. Igazuk van, meghajszolta őket:

Dühös, kilógó nyelvvel nyargaltatok velem.
Bár semmit sem hittetek, amit én.

A falu választ majd magának való papot, aki nem akar semmit:

Hízik, gazdagodik,
Jó hírét kelti a falunak,
A bort meg nem veti.
Asszonyaitokat éjjel meglátogatja,
Esperes lesz belőle, mire megvénül.

A nép ugyanis azt szereti, akinek bűne az ő bűne, szégyene az ő szégyene, aki nála nem jobb. Keserű búcsú ez Mészkőtől, nem is egészen igazságos, ha hozzáolvassuk A rög alatt utolsó fejezetét, amelyben elmondja, hogy faluja és más faluk is gyűjtést indítottak gyógykezeltetésére, majd hozzáteszi: „Most megéreztem, hogy eddig is mindenki szeretett, szinte mindenki, csak hát a küzdő ember nem a napsütésre, hanem a viharra figyel.”

A debreceni tüdőszanatóriumban, ahova Bánffy Miklós segítségével jutott be, örül a három szál krizantémnak, amit lányok hoztak, s vegyes érzésekkel fogadja a lengyel bundás fiatalembert, aki Közép-Európáról szaval neki „barátainak rólam / Sajnálattal beszél.” Verseit „kis rongydarabok”-nak nevezi – leválnak lelke ruhájáról. Olyanok, mint a divatárus kezében a minták, belőlük ítélhető meg ő maga is.

Debrecen poros, alföldi levegője nem használ beteg tüdejének. Hazaviszik Mészkőre, onnan be Tordára.

Utolsó, már Tordán írott költeményeihez a két világháború közötti irodalmunkból csak a Vágtat a halát versei hasonlíthatók attól a Sipos Domokostól, aki mindössze egy évvel volt fiatalabb nála, amikor a halál utolérte. A Számadás a halállal címűben már holtan látja önmagát. Versébe visszatérnek a rímek, így mondja el, hogy

Nem, azt mégsem szeretném
Hogy megmondják, ha meg kell halnom.
Csak legénykedem, ha ilyesmit kérdek,
De be nem vallom.

Hol visszavágyik falujába, s játszik a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer meggyógyul, hazamegy és nem fogja megtalálni kedves kutyáját, akit távollétében cigánynak adtak (Egy halott kutya felett), hol futni igyekszik a régi arcoktól és új társakat keres új földön, akikhez új nyelveken fog majd szólni:

Harang voltam: kongtam, ha kongattak,
ismerős hangú, kedves, bátor.
De néha, de néha
Szerettem volna kiugrani
A torony ablakából.

Az élet és halál határmezsgyéjén versei valóban csak teherhordani voltak jók, könnyebben érezte magát, amikor hullámzó kedélyvilágából versben tudott kifejezni valamit, de tudta, hogy

nem is vagyok az, ki a versben él.
Az csak a fonnyadt, száraz másom.

Verseiben betegségét írta ki, s elhitette magával, hogy

fekete a szemem és a hajam,
Nem költöttem még el az ifjúságom.
Betegen, félholtan is
A föltámadásomat várom.

Ezt Tordán írta, 1936. február 15-én.

Május 22-én hajnalban halt meg. Felesége, aki visszatért hozzá, miután a gyermeket külföldön biztonságba helyezte, azt jegyezte fel, hogy az utolsó napokban nagyon nyugodt volt, időnként majdnem vidám (during the last few days he became peaceful, almost gay at moments). Halmágyi Lászlóné, Jula néni, aki mindvégig szeretettel ápolta, több drámai mozzanatot tudott felidézni Balázs Ferenc utolsó napjaiból („bár én mentem volna el helyette”), ami közel negyven év elmúltával már folklórnak hat. A hatökrös szekérről, amely Mészkőről hazavitte, az alabástrom sírról, ahova elhelyezték, a temetési sokadalomról az egykori lapok részletesen beszámoltak. Tizenöt szónok beszélt. Tamási Áron búcsúszavaiból idézünk:

„Akiket valaha temettünk, Te azok közül a legtisztábban mutattad meg, hogy ezen a földön miképpen kell élnünk és meghalnunk. Alulról jöttél, mint a tiszta forrás vagy az éltető növény. Nem voltál délszaki virága Erdélynek; nem díszítetted ezt a földet, hanem gazdagítottad… Te itt megkapaszkodtál, mint a hegyi fa messzelátó sziklán. A gyökereid győzhetetlenül erősek voltak s ismerték a földnek rejtőző titkait, amint e föld is ismert Téged és kegyetlenül szeretett”

•

A temetés után Szentimrei Jenő azt írta a Brassói Lapokban, hogy Balázs Ferenc elvesztésénél nagyobb csapás nem érhette volna a romániai magyarságot. Apáczai Csere Jánossal állította párhuzamba, akit valamivel fiatalabb korban szintén a tüdőbaj vitt el. A cikk a halálhír vételének friss benyomása alatt íródott, s így nem tartalmazhatja az utókor végleges ítéletét. Mégis kétségtelen, hogy Balázs Ferencben nem egy embert, nemcsak egy írót veszítettünk, hanem olyan valakit, aki eredeti módon egy tucat ember helyett tevékenykedett s közben író is volt. Ezt mindenki, aki, róla írt, elismerte. Vérbeli írónál a mű beszél az író helyett. Balázs Ferenc erős egyénisége ránehezedik minden írására, elborítja versét, prózáját, publicisztikáját.

Valamennyi kritikusa – a lelkész László Dezsőtől („nagy ébresztő és kezdeményező”) a szabadkőműves Malter Károlyon át („rokonszenvesen kellemetlen”) egészen a kommunista Korvin Sándorig („kivételes könyv, kivételes pap”) – meghajol példamutató élete előtt. Irodalmi művét is csak a szerző társadalmi munkájához viszonyítva tudja bírálni. Hitelüket vesztett kifejezések nyernek új fényt és értelmet, mint apostoli hivatás, megszállottság, vakbuzgóság, önmegváltás és cselekvő honszerelem.

S ha valaki valamikor Balázs Ferenc pályáját csak az életben róla megjelent írások alapján akarja majd megítélni, az könnyen arra a következtetésre juthat, hogy ennek az írónak minden megnyilatkozását a kortársak kórusának dicshimnusza kísérte. Legfeljebb a műkritikusok jegyezték meg, hogy írhatna irodalmibb formában, a baloldal pedig a körmére koppintott, amiért gyakran „a szocializmuson szűkít egyet, a valláson tágít”. A látszat azért csal, mert a Balázs Ferenc körüli harcoknak nem a sajtó volt a fő színtere: nem akadt hozzá mérhető irodalmi ellenfél, igazi ellenségei elhallgatták őt, lapultak vagy hátulról támadtak. De akkor annál otrombábban. A rög alatt megjelenése alkalmával egy Deák Pál név alatt megjelent cikk oda konkludál: „Ez a könyv valami olyan hatást tesz az emberre, mint a megszorult görénynek a méregzacskóból kiöntött mérge. Valósággal elszédül az ember, midőn egy paptól, egy magyar paptól ilyesmiket olvas.” Majd így folytatja: „Édes, csábító szóval beszél, de sok édesség közé lassan ölő méreg van keverve.”

Ha Balázs Ferenc helyét mégis kora irodalmi közéletében keressük, akkor megállapítható, hogy mindig a maga egyéni útján járt, sohasem ajánlkozott fel senkinek, hanem híveket toborzott maga köré, mindig kollektív boldogulást hirdetett; ő azonban individualista maradt, ö szervezte a tizenegyek csoportját, de Amerikából való hazatérése után ez a mozgalom nem folytatódott. Balázs Ferenc első könyvét a Keleti Újság közölte folytatásokban, amely akkor már nem volt polgári radikális napilap, hanem a Magyar Párt hivatalos közlönye. A szerző elvárta volna, hogy a Bejárom a kerek világot megjelenése után volt pályatársa, Kemény János meghívja Marosvécsére. De az Erdélyi Helikon nem tudott mit kezdeni vele, aki megkerüli a líra-eposz-dráma szentháromságát és meghatározatlan műfajú útleírást közöl az ellenlábas pártlapban, s akit még hozzá a Korunk dicsérve bírál. Pap létére az ateista Korunkban ír a Székely Nemzeti Múzeum emlékkönyvéről és Kacsó Sándor Vakvágányonjáról. Ugyancsak 1930-ban részt vesz az Erdélyi Fiatalok című főiskolás lap alapításában, amelynek az első években Bányai László és Demeter János is főmunkatársa volt. Balázs Ferenc az egyetlen erdélyi fiatal, aki nemcsak elméletben narodnyik, hanem falun telepszik le s onnan küldi a lapnak a kis társadalmak önellátását tárgyaló cikkeit. Amikor oz Erdélyi Fiatalok alapítói meghasonlanak egymással, ő a Falvak Népét terjeszti Mészkőn, majd abbahagyja nemcsak azért, mert denunciálják, hanem azért is, mert társadalombírálatával egyetért ugyan, de az építőprogramot másképpen képzeli.

Amikor pedig a Helikon elismerése megjön, nincs türelme végigülni a háromnapos marosvécsi találkozásokat – amint írja –, mikor Mészkőn sürgős dolga van, hazasiet.

A Szépmíves Céh kiadványai közül az Erdélyi Csillagok című tanulmánykötetben (1935) szerepel Dávid Ferencről szóló írásával. Balázs Ferenc már helikonista, de a Szépmíves Céh mégsem adja ki A rög alatt című könyvét, szövetkezeti alapon kell megjelennie kis példányszámban. Közben az Erdélyi Helikon részletet közöl a Zöld árvízből, és a Céh is elfogadja az új kéziratot, Balázs Ferenc legkevésbé kiérlelt, de kétségtelenül szépirodalmi köntösben jelentkező utolsó munkáját. A helikoni folyóirat végre megnyílik előtte búcsúverseinek közlése céljából, a Brassói Lapokban Kacsó Sándor, az Ellenzékben Szentimrei és Spectator, a Független Újságban Ligeti Ernő fel-felfigyel rá, a Korunkkal megszakad a kapcsolata. De állandó munkatársa közben az Aranyosszék című provinciális tordai lapnak, terveit népszerűsíti, harcban a magyarpárti Aranyosvidékkel. Felvetődik a kérdés: az irodalmi élet zárta-e ki Balázs Ferencet, vagy ő zárta-e ki magát az irodalmi életből? A magyarázat a fentiekből adódik: egészségét a társadalmi munkának szentelte, betegségét az irodalomnak.

Mégis az irodalom őrzi meg nevét. Hiába írta egyik utolsó levelében, hogy Mészkőn, ahol némelyek a kertjét művelő Candide-nak nézték, hazájáért dolgozott, „sőt egész Kelet- és Közép-Európáért és Ázsiáért”, egyik világrész sem hálás neki azért, mert a falutársadalom utópiájának áldozta életét. Ha nem lett volna író is, nevét két-három nemzedék múlva éppen úgy elfelejtették volna, mint ahogy intézményein, amelyeket létrehívott, már egy emberöltőn belül átlépett a más irányú gazdasági fejlődés. Írásai azonban megmaradtak és tanulságosak. A tiszta embert tükrözik, ami ugyan nem jelent irodalomtörténeti minősítést, de amit nem minden írástudóról mondhatunk el.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 30. számában, 1975. július 25-én.