Balázs Ferenc ezerkilencszázhuszonnyolc őszén tért haza világkörüli útjáról, rá egy évre megjelent első könyve, a Bejárom a kerek világot. Akkor volt huszonkilenc éves.

Irodalmi munkásságában most hatéves szünet következik. Ezalatt nem ért rá írni, mert – véleménye szerint – fontosabb dolgokkal volt elfoglalva. A Helikon 1930 januárjában feltett körkérdésére – Illyés Gyula, József Attila, Győry Dezső, Csuka Zoltán, Dsida Jenő, Jancsó Béla mellett nyilatkozva – kijelenti, hogy nincs jó véleménye az irodalomról. „Az irodalom jövőjét – úgymond – csak akkor látom biztosítottnak, ha az filozófiává vagy pedig tudománnyá válik. Ez az emberi gondolkodás fejlődésének velejárója… A képzeletkapcsolás irodalma, a mese, a csinált fordulatosság, a különlegesség, az izgató bevégződés helyet kell hogy adjon a világnézeti vagy a lélektani és társadalomtani alapon megírt regénynek, tehát a filozófiának és a tudománynak, mert az emberi gondolkozás is a képzetkapcsolódástól a logikáig fejlődött.” Később azt is kifejti, hogy „csak egynek van ereje, jogosultsága: a tettnek”.

És valóban, 1930 és 1936 között Balázs Ferenctől csak társadalmi munkájával kapcsolatos publicisztika jelenik meg az Aranyosszékben és az Ellenzékben, az Erdélyi Fiatalokban stb. Csak akkor tér vissza első szerelméhez, amikor betegsége ágyhoz köti, s az íráson kívül egyéb hasznos munkát nem végezhet. Tüdőbaja kiújulásának eredménye és következménye A rög alatt. 1936-ban adta ki Tordán az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet. Levelezését átolvasva látom, hogy amíg írta, hőmérséklete nem szállt 37,5 alá, de néha elérte a 39,5-et is. A könyv mégsem a betegségről szól, azt csak mellékesen említi, hanem arról a lázas tevékenységről, amelyet mint „felügyelő úr, tiszteletes úr, levéltáros, lelkész, tanító, építőmester, népszakértő, vídékfejlesztő, pap és magánzó” végzett. Ha az íróságot és a muzsikusságot is hozzávesszük, akkor szó szerint egy tucat ember helyett tevékenykedett, ahogy Gaál Gábor írta róla. Korvin Sándor találóan jegyezte meg: „a maga sebes érveréséhez igyekszik igazítani a falusi élet lüktetését”. Szabédi László előrebocsátotta: „Kikerülhetetlenül össze fogja téveszteni olykor-olykor a szükséget és saját tettrekészségét.“

A rög alatt a szerző minden szabadkozása ellenére irodalom. Önéletrajz, mert Balázs Ferenc nem tud másról írni, mint önmagáról, és társadalomrajz, mert életét egy kisközösség üdvére tette fel.

„Az én igaz utazásom akkor kezdődött meg – írja az Elöljáró beszédben –, amikor a világjáró út porát leráztam magamról s nekiláttam, hogy megküzdjek a sorsommal, teremtsem meg az én életemet.” Ezt szokták ritkábban idézni tőle, tetszetősebb a költői kép: „Én csak elvetettem magam egy picike helyre, oda bújtam a rög alá, hadd lám, kikelek-e, lesz-e rajtam virág, termek-e gyümölcsöt.”

Az a picike falu, amelyre mindig vágyott, nem székely falu, ahogy szerette volna, hanem Aranyosszéken is túl, a Tordai-hasadék bejáratához közel fekvő Mészkő, ahol – úgymond – „van minden, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s a közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros: Torda. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatásbeliek.” Ide választották meg papnak Balázs Ferencet 1930 tavaszán, miután másfél évet a székely keresztúri unitárius főgimnáziumban mint felügyelő s a környéken mint vetített képes előadások, ifjúsági konferenciák rendezője eltöltött. Jegyese, később felesége, Christine Frederiksen, is utánajött Amerikából. A próbaidőre különben azért volt szükség, mert felettesei éltek a gyanúperrel, hogy Amerikában „ki tudja mennyi bolondságot szedett magára az, aki már hazulról bolondnak indult”. Ő maga nevezi magát „szent bolond”-nak, (Korvin Sándor hozzáteszi: Szent együgyűség!). Rosszul esik neki, ha papnak mondják, mert szerinte „a papi állás nem tisztességes foglalkozás”, nagyképűségre kötelez.

De kimondhatatlan boldogság fogja el, amikor egy falusi ember apostolnak nevezi. Gaál Gábor más értelemben alkalmazta rá az „apostolkodás“ kifejezést, mint elvonulást a városról, az osztályharc fő színteréről. Hozzátéve azt, hogy a reformisztikus hevület, az egyéni jobbánevelés, a szövetkezeti szocializmus szép dolog, de igazi megoldást nem nyújt, hiába kísérleteznek vele a magyar középosztályú ifjúság jobbjai. E fiatalok egy csoportja, a bukaresti magyar diákság mégis A rög alatt-ot nyújtották át a körükben előadást tartó Dimitrie Gusti professzornak mint az akkori erdélyi faluirodalom kiemelkedő irodalmi alkotását.

Ha a Bejárom a kerek világot énközpontú útirajz, benne Balázs Ferenc megfogalmazza életprogramját, akkor A rög alatt arról tudósít, mit és hogyan tudott megvalósítani programjából: átvezetni a falut „a közös gazdálkodás síkjára”. Mert ezt akarta elérni ez a – Ligeti Ernő szavaival – „megszállottja a gazdasági cselekvő munkának”. És most tekintsünk el azoknak a Balázs Ferenc-i tételeknek a vitatásától, hogy az egész világot megváltani nem lehet, de egy kisközösséget a primitív autarchia receptje szerint a részletmunka vakbuzgóságával – igen, amint az Tagorénál látta: hogy a falu az emberi település legáltalánosabb és legtermészetesebb formája, a teljes élet kerete, szemben a szennyezett, zsúfolt, ideges, lélekölő várossal; hogy semmit se várjunk az államtól és a kormánytól, hanem mindent a társadalmi öntevékenységtől. Inkább a gyakorlati eredményeket vizsgáljuk, amelyeket Balázs Ferenc hatévi mészkői tartózkodása alatt, betegségét leszámítva ötéves munkájával, „négyéves terve” keretében elért, ő maga írja Dobai Istvánnak 1936. június 10-i levelében, hogy A rög alatt nem „listája annak, amit a nagy Balázs Ferenc véghezvitt”. Aztán át is húzza ezt a mondatot, talán mert ebben a gúnyos formában is öndicséretnek hatna, s helyette felnagyítja kudarcait. A faluban – úgymond – semmi különös mértékben nem épült az öt év alatt, ha a mindenütt közönséges építkezéseket figyelembe nem vesszük. „Egy kevés ember talán lelkileg egy ezred foknyit emelkedett: a gyermekek s az asszonyok nagy része talált valakit, akit nagyon szerethet… egyébként a faluban szinte minden megbukott, a vezetőréteg meggyűlölt.” Szomorú ítélet, a levél különben is depressziós hangulatban íródott, a könyvből mást is kiolvashatunk.

A közös gazdaságra és az önellátásra a falu tőkés környezetben természetesen nem tudott áttérni. Pedig Balázs Ferenc a mészkői múltból állított példát hívei elé – egyetlen eset, amikor hátranézett –, a Hurkalyuki társaság példáját. A Hurkalyuk vagy Koptaföld tizenkét hold kiterjedésű veteményeskert az Aranyos folyó partján, amelyet az egyházközség százötven éven át kiadott haszonbérbe az egyháztagok részére. Minden családnak csak egyenlő számú részaránya, nyila lehetett, a családfő halála után nyilai visszaszálltak a közösségre, az ismét szétosztotta őket – az új házasok között. Balázs Ferenc ezt a megoldást a földtulajdon legtökéletesebb formájának nevezi, elődei azonban megszüntették a „koptarendszert”, mielőtt még ő odakerült volna, így aztán neki maradtak a közös gazdálkodás szövetkezeti formái: közös mezőgazdasági gépek beszerzése, közös terményértékesítés. A cséplőgépvásárláson az időközben bekövetkezett gazdasági válság miatt rajtavesztett, a búzavető géppel és a gyümölcsfapermetezővel jobban járt. Nagy anyagi áldozattal megindította a tejszövetkezetet, tejet, majd vajat és tojást szállítottak Tordára, ebből fejlődött ki az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet öt szakosztályával és szövetkezeti boltjával Tordán. Hasonlóan a Kacsó Sándor szervezte brassói ÁGISZ-hoz. A társadalmi és kulturális létesítmények közül legjelentősebb az iskola kibővítése, iskolai szövetkezet létesítése, játszótelep berendezése gyermekeknek, közös rádióhallgatás, vetítések.

Külön fejezetet érdemel a népfőiskola, ahol a meghívott és alkalmi előadók számtani, gazdasági, jogi, történelmi, irodalmi ismereteket terjesztettek, s Wells világtörténetét éppen úgy tankönyvként használták, mint az eszperantó nyelvet.

Tervei közt az is szerepelt, hogy a szövetkezeti falvak, amelyek közül leginkább Kövendre támaszkodott, értelmiségieket fognak alkalmazni. Kezdték a gazdasági tanácsadóval, de az első nem vált be, utóda rövid idő múlva máshol helyezkedett el. Más értelmiségi nem telepedett le a faluban, s így a szövetkezeti munkát papok és tanítók vitték tovább. Nem vált be a temetkezési egylet, az állatbiztosítás, a napköziotthon, amihez mind hozzákez dett, egy időn túl feloszlott a dalárda és abbamaradtak a színielőadások.

Ezekről a sikereiről és kudarcairól vall Balázs Ferenc élménybeszámolójában, beismerve minden hibáját, de ugyanakkor küszködve a kicsinyesség, az önzés, a babona mészkői hínárjával. Első és legkomolyabb hibájának azt tekinti, hogy sok jóakarattal, de kevés tapasztalattal közeledett a falusi emberhez. Parasztjai nevettek rajta, amikor úgy ültetett murkot, hogy a nyári konyha ablakába tette a gazdasági lexikont, a torockói marhavásáron pedig felesége nem a szomszédtól kért tanácsot, hanem egy tudós angol könyvben lapozgatott. A gazdák látták, hogy udvara, csűrje, istállója rendetlen, kukoricája kapálatlan, a napraforgótermése ott rothad el a gabonás tornácán, s nem azt nézték, hogy mennyit tesz a közösségért, hanem azt mondták: ne adjon tanácsot az, aki a magáén nem gazda!

További hibája – ismeri be –, hogy mindennek nekifogott, és sok mindent abbahagyott. Gomba módra szaporodtak tervei, valamennyit azonnal meg is akarta valósítani, mint a tüdőbeteg, aki érzi, hogy nem lesz hosszú életű és gyorsan akar élni. Pedig ő maga írta Kagawáról, akinek kísérője volt Japánban: futni is tudott volna, de lépésben haladt, nehogy elmaradjanak tőle elvbarátai. Hibájának ismeri el s egyben az úri rend hibájának, hogy az elméleti tudást többre becsülte, mint a kezek, lábak és gazdasági eszközök összevágó munkáját. Kapkodásából tanult, hibái egy részét helyrehozta, de mindent elölről kezdeni már nem volt ereje, sem ideje.

Az önbírálat után tér rá a falusi nép bírálatára, itt is szókimondó és következetes. Nem a maga, hanem a mások hibájának tudja be azt, hogy nem tisztelték kellőképpen, amikor foltos ruhában és csizmában, vagy pláne hajadonfőtt és rövid nadrágban látták futkározni, gyermekekkel kergetőzni. Mert ők fekete ruhás, lassú járású, kenetteljesen beszélő paphoz voltak szokva. Ízlésüket elrontotta a városi bóvli; azt is csak erőszakkal sikerült keresztülvinnie, hogy népi stílusban építsék újra a templomot, művészre és ne pallérra bízzák a tervezést. Haragudtak rá, mert túlságosan magas erkölcsi és anyagi mértéket állított fel, haragudtak, amikor tiltakozott az ellen, hogy egyesek a közösség kárára anyagi haszonhoz jussanak. Nem tudták megbocsátani neki, hogy nem tesz különbséget ember és ember között, rongyosokkal, senkikkel és kiközösítettekkel barátkozik, s közben eljátszodja a nagygazdák becsülését. Hogy is szerethették volna őt, amikor azt írta róluk: „És vajon teremtett e az Isten a gazdag parasztnál utolsóbbat?” Hívei a falusi szegénység, az iparűzők és a munkások közül kerültek ki. Egyszer Tordán előadást tartott–az ifjúmunkásoknak az ismeretterjesztésről, amelynél még fontosabb, hogy „az öntudatos munkásság fanatikusan hisz az igazságosabb, emberibb élet elkövetkezésében”. Amit a falu istene már nem ígér, azt valami, amit a munkásság istennek nevezni nem akar, feltétlenül és elkerülhetetlenül hoz. Egyesek ezért „moszkvai pap”-nak nevezték.

Balázs Ferenc nem lett volna Balázs Ferenc, ha minden kudarca és csalódása ellenére tovább nem szövi álmait. Építtetett magának egy kicsi házat vályogból, széles ablakokkal, szalmatetővel, a falu felett, ahonnan egész Aranyosszék belátható Tordától az Érchegység csúcsáig. Ide látta vendégül fiatal követőit, ide ült ki írni és tervezni. „Innen a hegytetőről, a kicsi házból – úgymond – látom Aranyosszéket megnőve, megszépülve, kiépülve, minden jóval megáldva. Álmok szalmája, de csépelem.” Könyvének ez a fejezete (Isten völgye) a legköltőibb futurológia, egyenesen Oblomov álmára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy Balázs Ferenc maga az ellen-Oblomov, s álmai megvalósításának szenteli fogyó napjait. Tudja, hogy ő maga „nagyfeszültségű életáram belevezetve viszonylag gyenge testbe”. Felesége többet van külföldön, mint otthon, kislányukat, Enikő-Solvejget is magával vitte Dániába, Balázs Ferenc Mészkőn fekszik, vigasztalja látogatóit, az irányába megenyhült falusiakat, és azt írja: „Arra, hogy esetleg meg is halhatnék, mint tüdőbeteg, természetesen sohasem gondolok… Minden jó, ha a vége jó” – ezzel a magára erőltetett derűlátással végződik A rög alatt.

Molter Károly elragadtatásában „transzilván naiv eposznak” nevezte.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.