Harmincöt évvel ezelőtt egyszerre választották meg akadémiai kültagnak Jakabffy Elemért és Kelemen Lajost. Ebből az alkalomból együtt köszöntöttem őket a Pásztortűz májusi számában. Most tíz éve haltak meg mind a ketten, hat hét különbséggel. Jakabffy Elemér nemzetiségi politikus és közíró volt, munkásságát szaktanulmányban dolgoztam fel. Kelemen Lajos halálának évfordulója arra ösztönöz, hogy örökségét tegyem szóvá. Történelmi, művelődéstörténeti munkáinak jegyzéke megjelent az 1957. évi Kelemen Lajos-emlékkönyvben; értékelése azokra tartozik, akik ezt a pásztát tovább művelik. De az örökség nemcsak a szakemberé, hanem az egész közösségé, hiszen az elhunyt is egyformán szolgált mindenkinek, „mint a nap az égen”. Nemcsak legjobb ismerője, hanem agitátora és propagandistája is volt szakmájának: történettudós és történelemtanár, előadó és idegenvezető egy személyben.
Ama bizonyos cikkem 1938-ban jelent meg. Kelemen Lajos akkor hatvanegy éves volt, és először vonult nyugdíjba. Azt írtam: tisztelői még egy utolsó kéréssel fordulnak hozzá, azzal, hogy nyugalomba vonulását páratlan történelmi ismereteinek írásba foglalására használja fel. Kegyes óhaj volt. Még huszonöt évet élt, abból négyet régi hivatalában töltött, de már csak alkalmi cikkei, könyvismertetései jelentek meg, egy-egy rangosabb dolgozat az Erdélyi Múzeumban, a Kolozsvári Szemlében, interjú a Házsongárdi temetőről és a száz év előtti Kolozsvárról. Nemcsak kegyes óhaj, hanem közhely is volt, amit akkor írtam – mindenki arra biztatta Lajos bácsit, hogy üljön le az íróasztal mellé és írja le, amit tud. S ő egyre makacsabbul zárkózott el az ilyen sugalmazásoktól. Ha pedig leült az asztal mellé, másolt vagy hosszú leveleket írt a családfájuk után érdeklődőknek. Mikor meg nem ment be a levéltárba, akkor sánta lábbal is vezetett boldog-boldogtalant végig a városon, a temetőn, bár volt, aki nem is értette magyarázatait.
Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie valaki halála után, hogy ne legyen többé kötelező az emlékezés panegirikus hangvétele, és rokonok, barátok, ismerősök érzékenységének sérelme nélkül őszintén lehessen írni arról, akit annyira szerettünk. Lajos bácsi a történészeknek abból a régi fajtájából való volt, akik még mindent a fejükben tároltak, nem céduláztak és nem kartotékoltak, hanem íróasztaluk volt jegyzeteik lerakodóhelye. Ezzel a módszerrel csak az lehetett 1963-ig történettudós, akinek olyan félelmetes memóriája volt, mint Kelemen Lajosnak. Filozófus kortársa így jellemezte: „Ha a »káptalan« fogalmára keresek szemléltető példát, Kelemen Lajos feje jut eszembe.” Ilyen emlékezőtehetséggel nemcsak a levéltárban, hanem az otthoni íróasztalon is el lehetett igazodni, amelyen geológiai rétegekként rakódtak egymásra a könyvek, iratok, levelek, különlevonatok, újságok, meghívók, s a tetején macskák adtak egymásnak találkozót. Nem engedte, hogy lakásában valaki rendezzen, mert akkor biztosan örökre elsüllyed az, amit csak ő tudott megtalálni a rendetlenségben, különösen mikor könnyen fellobbanó haragjában „Isten őfelségét” is segítségül hívta. Magányos ember volt, felesége, leánya fiatalon elhalt, egyedül élt le majdnem negyven évet.
Mindez emberi gyarlóság vagy gyengeség, de ez is magyarázatul szolgál arra, hogy Kelemen Lajos miért nem írt tudásával arányban álló nagy műveket. Az igazi ok azonban mélyebben rejlik. Mert igaz, hogy rendet csak a fejében tudott tartani, hogy pazarlóan bánt idejével, igaz az, hogy több időt fordított annak az elmesélésére, mit miért nem ír meg, mint magára az írásra. De még így is gazdagabb örökséget hagyott volna hátra, ha nem támaszt annyira magas igényeket az írással szemben. A mércét elsősorban önmagára alkalmazta. Nem engedett ki a kezéből olyan írást, amelynek minden adatát többszörösen ne ellenőrizte volna, amely szerkezet, gondolatmenet, megfogalmazás szempontjából a legkényesebb ízlésnek is meg ne felelne. S maga építette piedesztáljáról bírált másokat is, így a történész publicistákat, akiknek a neve mindig „ott fityeg az újságban”.
Tiltakozott a tudomány kommercializálása ellen. Pedig ő maga is eleget magyarázott laikusoknak. De azt ingyen és az irodalmi siker igénye nélkül tette. Azokra sem nézett jó szemmel, akik részletkutatások nélkül szintetikus mű írására vállalkoztak. „A tudatlanság vakmerőségével” – szerette mondani. Eszménye a levéltáros, a pozitivista, a jó szakember volt – Barabás Samut többre tartotta, mint Pethő Sándort. Irtott minden hibát és pontatlanságot. Leckéztette a „slendriánokat”, nem tekintette enyhítő körülménynek, ha valaki azért hibáz, mert sokat dolgozik.
Aki ennyire a részletkutatásoknak él és ilyen szőrszálhasogatóan aprólékos, arról fel lehetne tételezni, hogy élet helyett adatok halmazát látja a történelem levéltári kútfőiben. Kelemen Lajos példája ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Nem láttam még történelemkutatót, aki olyan mélyen átélte volna a múltat és annyira meg tudta volna eleveníteni, mint Lajos bácsi. Az elmúlt idők embereiről úgy beszélt, mintha kortársai lettek volna. Minden háznak tudta a történetét, vagy azét, amelyik az új ház helyén állott. Lakóiról, látogatóiról hosszú történeteket tudott mondani. „Innen nézte végig Báthori Zsigmond az erdélyi török párt vezéreinek lefejezését – mondotta, a Főtér nyugati oldalára mutatva –, és nem a túlsó oldalról a Kakas-féle házból, ahogy Jósika Miklósnál írva van.” Móricz Zsigmond A nagy fejedelemhez adatokat gyűjtve Kolozsvárt járt és napokig tárgyalt vele, majd a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy Kelemen Lajos egy angyal, akit legszívesebben magával vinne. A regény így kezdődik: „A fejedelem kijött a boltíves kapu alól, s keresztül ment a kolozsvári nagy piacon… A templom tornya felett valami violaszínű köd, amelyet, hogy jobban néztek, olyan volt, mintha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságokból. Nyílegyenesen szöktek fel ezek a szálak a mennyboltozatig, mintha isteni jel kötötte volna a tornyot az éghez…” A látomás nem a Bethlen Gáboré, nem a Móricz Zsigmondé. hanem a Kelemen Lajosé, aki azt egyik levelében leírta az írónak.
Ha a múlt embereiről úgy tudott beszélni, mintha kortársai lettek volna, a jelen embereiben nemcsak a kortársat, hanem leszármazót is látott. A történelmi nevek képviselőit azzal kápráztatta el, hogy századokra visszamenően sorolta fel őseiket. Kemény Jánosnak nem tudta megbocsátani, hogy meghívta Marosvécsre azt a Tabéry Gézát, aki a Szarvasbikában ősét, Teleki Annát, a tisztes családanyát, a két Bolyai szeretőjének tette meg. „Ha rosszfélére volt szüksége – úgymond –, tudtam volna én mondani neki abból a korból éppen eleget.” De nem csak a történelmi nevek viselőit oktatta vagy korholta. Mikor arról értesült, hogy Huszár Sándor a makfalviak közül való, tréfásan jegyezte meg: „Ha jól emlékszem, öcsém, egyik ősöd rozsdás karddal jelent meg a lustrán.”
Ízesen tudott anekdotázni, kifogyhatatlan volt a mesélésben, egy-egy kérdés vagy odavetett szó egész láncreakcióját indította meg benne a történeteknek. Szívből tudott kacagni, s könnyekig tudott megnevettetni másokat. Nem egy író veszett el benne. A történelmi regényírással is kacérkodott. „Van egy témám – mondotta –, de arra bízom, akinek nagyobb gyakorlata van az írásban.” Gyallay Domokos, Nyíró József járt fel hozzá témáért. Nem egy témája volt. A morzsákból minden műfajnak jutott – a színes riporttól a forrásközleményekig. Szégyenkezett, ha az újságok dicsérték, az említett Móricz-nyilatkozat után még az utcára is csak este ment ki, nehogy ismerőseinek szemébe kelljen néznie. Az elől nem térhetett ki, hogy tudományos közleményekben élő forrásként hivatkozzanak reá. Csak akkor haragudott, ha rosszul idézték, vagy ha a téma elsekélyesedett mások kezében. Munkásságának nyomai leginkább az utószókban és a lábjegyzetekben maradtak fenn, ahol a szerző köszönetet mond azoknak, akik adatszolgáltatással segítették.
Kezdő embernek rangot jelentett, ha Kelemen Lajos tanítványának nevezhette magát. Azóta tanítványai egyetemi tanárok és tudományos kutatók lettek, ahova ő sohasem jutott el a korlátozott lehetőségek s nehéz természete miatt. Egyesek igényességét, mások a kutatás szenvedélyét örökölték tőle, ismét mások emellett még azt is, hogy nem publikálnak semmit. Valamennyinek szívügye volt megmenteni valamit Kelemen Lajos szellemi javaiból feljegyzések formájában, gyorsíró segítségével, magnetofonszalagon. Kevés sikerrel. Akár mérhetetlen, de nem pótolhatatlan. Hiszen ő maga is írott forrásokból merített, legtöbbet az Erdélyi Múzeum jó részt maga gyűjtötte levéltárából. De egy emberélet, és nem is egy ember életének szorgalma és fáradsága szükséges, hogy a hazai múltnak ez a része, az erdélyi művelődéstörténet ismét az ő szintjén tudatosuljon. Az ismeretek pótolhatók, egy részük néha feleslegessé is válik. Nem ismételhető meg azonban a tudás letéteményese, az ember, aki csak egyszeri jelenség, mint Kelemen Lajos, az iskolateremtő.
Az igazi történész eleven kapcsolatot tart fenn korával. Volt idő, amikor a történészt a múlt dicsőségének megörökítésére, nemesség bizonyítására, családfakutatásra tartották – mit honnan lehetne örökölni. És jött idő, amikor a történelemírás a történelemalakítás eszközévé vált, abból az elvből kiindulva, hogy a társadalom története osztályharcok története. Kelemen Lajos a főnemesi levéltárak ismeretében indította el tanítványait az agrártörténet felé, s az egyházi levéltárakban kutatva fedezte fel a templomépítés-díszítés népi és nem népi mestereit. Hosszú út vezetett a székely oklevéltár közzétételétől a népfronti 48-as zsebkönyv adatszolgáltatásáig.
Lajos bácsi hosszú élete folyamán mindig a saját fejével gondolkozott, és halálos komolyan vette a történelmi igazságot. Ennek szolgálatára kötelezte el már fiatal korában magát. Közvéleményt alakított, köztudatot formált. Maga is közintézménnyé lett abban a körben, amelyben hatott. S köztiszteletben részesült az állam és a társadalom részéről egyaránt. A köztisztelet pótolta számára a családot is, amelyet korán elvesztett.
A közösség szolgálatában és a szakma becsületének megőrzésében volt példamutató Kelemen Lajos. Ez pedig nem csak a történettudás számára intő példa.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1973. július 27-én.
