Annyi évfordulót ünnepeltünk már – miért nem gondolunk arra a napra is, amikor a famulus megjelenik a világirodalomban? Famulusok mindig voltak és lesznek. De a világirodalmat nem mindig nevezték világirodalomnak. Maga a fogalom Goethétől származik, aki Weltliteratur című versében valamennyi nép számára igényli az örömöt a nap alatt. Így hát a szó szoros értelmében Eckermann az első világirodalmi famulus. A legodaadóbb személyi titkár és a legközépszerűbb középszer, az agg Goethe fonográfja – ahogy mondták – vagy magnója – ahogy ma mondanák. A legszemfülesebb irodalmi riporter: megszólaltatja bölcsen hallgató mesterét, akit ő formált antik szoborrá.
Nos, Johann Peter neve végképp összefonódott a Johann Wolfgangéval, mint ahogy Wagneré a Faustéval. De Wagner elcsoszog hálóköntösben és hálósipkában, gyertyával a kezében, amikor az uszkár megjelenik. „Csak eb és nem kísértet ő!” – mondja kézlegyintve. Johann Peter Eckermann viszont akkor gyújt gyertyát, amikor az uszkárból kilép Mephistopheles, és Fausttal–Goethével dialógusba kezd. Kilesi az ajzottság pillanatait, jegyez vagy utólag rekonstruál, néhol vulgáris belemagyarázásokkal helyesbít, máskor laposságokat ad bálványa szájába.
Mégis a három kötet, amit összeírt, dokumentum erejénél fogva felér egy kevésbé jelentős Goethe-művel, mondjuk az élete túlsó végén elhelyezkedő zsengékkel. Kár, hogy a negyedik rész tollába tört. Érdemes volna párbeszédes formában átírni, parafrazálni, dramatizálni Goethének hosszú élete utolsó évtizedében Eckermann-nal folytatott beszélgetéseit. Legalábbis olyan részeket, ahol szétválasztható a kérdés a felelettől, a költő hangosan elmondott gondolatai az íródeák lúdtollának sercegésétől.
Például a második kötetnek ezt a helyét: E.: Önnek felrótták, hogy mért nem fogott fegyvert abban az időben, vagy nem igyekezett hatni mint költő. (A narrátor közbeszól: Az az idő a napóleoni háború volt, Goethe akkor írta a West-östlicher Divan-t: „Észak, Nyugat és Dél lángokban áll; trónok dőlnek össze, királyságok remegnek: szaladj, távozz a derűs Keletre, szívd tüdődre patriarkális levegőjét, Ott akarok én is elkeveredni pásztorok között, új erőre kapni az oázisban, csatlakozni egy karavánhoz s kendővel, kávéval, pézsmával kereskedni…”) G.: Hagyjuk ezt, az emberek mondják csak a magukét… Hogy is ragadhattam volna fegyvert gyűlölet nélkül. S hogyan gyűlölhettem volna, mikor fiatalságom már elszállt? Ha a háború húszéves koromban tör ki, nem én lettem volna az utolsó; de én már hatvanon túl voltam akkor… Harci dalokat írni és nem lépni ki a négy fal közül, ez nem az én szerepem, hanem a Theodor Körneré volt. E.: Önt inkább büszkeséggel tölthette volna el, hogy a világ számon tartotta, s szerette volna, ha az, aki a nemzet haladásáért a legtöbbet tett, most is megtesz mindent. G.: Hogy is szedhettem volna versbe a gyűlöletet, amikor nem gyűlöltem? Magunk között szólva, egyáltalán nem gyűlöltem a franciákat, bár hálát adok Istennek, hogy megszabadított tőlük… Hogy is gyűlölhettem volna őket, a Föld egyik legcivilizáltabb nemzetét, amelynek műveltségem jelentős részét köszönhetem… Egyáltalán sajátos dolog a nemzeti gyűlölködés. Mindig a kultúra legalacsonyabb fokain a legerősebb és a leghevesebb. De van egy magasság, amelyen eltűnik, ahol az ember a nemzetek felett áll, s a szomszéd nép szerencséjét vagy baját úgy érzi, mintha az a saját magáéval történt volna…
Eddig az idézet. Eckermann feljegyezte anélkül, hogy tovább faggatta volna eszményképét. Pedig bizonyára tudta – ő ne tudta volna? –, hogy tíz évvel azelőtt a történetíró Luden kérdésére Goethe éppen az ellenkező oldalról közelítette meg a hazaszeretet kérdését: – Ne higgye – úgymond –, mint ha közömbös volnék a szabadság, nép, haza nagy eszméi iránt… Németországot is melegen szívemen viselem; sokszor keserű fájdalmat éreztem a német népre gondolván, amely oly tiszteletre méltó egyes dolgokban s olyan mizerábilis egészében véve. A német nép összehasonlítása egyéb népekkel kínos érzést kelt bennünk, ezt mindenképpen legyőzni igyekszem, s a tudományban és a művészetben találtam meg a szárnyakat, amelyek segítségével feléjük lehet kerülni… Ám a vigasztalás csak fogyatékos, és nem pótolja a büszke öntudatot, amellyel eltölt az az érzés, hogy nagy, erős, tisztelt és félt néphez tartozunk…
Goethe és Eckermann beszélgetése százötven évvel ezelőtt kezdődött, s nem kell ürügyet keresni, hogy visszatérjünk reá. Tudjuk, hogy Lessing és Goethe, Herder és Kant világpolgárnak vallotta magát, mielőtt még a német nemzet kialakulhatott volna. Köztudott, hogy a német nemzet a napóleoni háborúkban kezdett összeforrni, Napóleon terjesztette el Európában a nemzetiségi elv „mikróbái”-t. Ismeretes, hogy első nacionalista költői a fentieknél kevésbé jelentős Arndt és Körner voltak, az a Körner, akivel szemben Goethe is igazságtalan, mert Theodor Körner, a Zrínyi-dráma szerzője, a harctéren esett el.
Mindezt tudjuk, de Goethe nemzeti és ugyanakkor nemzetek feletti büszkesége mégsem zárható be egyszerűen a maga korába, hanem abba a korba is kisugárzik, amelyben a nemzetek nemcsak hogy kialakultak, hanem átalakulóban vannak szocialista nemzetekké. Az Eckermannok természetesen nehezen értik meg, hogyan lakozhat „két lélek” valakiben – egy nemzeti és egy nemzetközi. Az Arndtok pedig egyenesen hazafiatlanságnak tartják ezt.
A nemzeti kizárólagosság, a nemzeti gyűlölködés – mondotta Goethe – mindig a kultúra legalacsonyabb fokain jelentkezik. S ezt nemcsak ő mondta, hanem a franciák egy nagy szelleme is, akit – ha történetesen kortársak lettek volna – Goethének gyűlölnie kellett volna. Legalábbis így vélekedik Chauvin úr, Napóleon hetvenkedő katonája, aki sovinizmusnak elkeresztelt nézeteivel tette szomorúan emlékezetessé nevét. „Táplálnak a trubliónok – írja Anatole France – nagy gyűlöletet idegen népek iránt. Ama népek nevének puszta hallatára kidüllednek szemeik, mint a tengeri rákoké.” A trubliónok – zavartkeltők – „rettenetes, sarkantyús, lovas békét” akartak csinálni, mely „rémesebb a legrémesebb háborúnál.” De egy napon megpukkadtak, „mert széllel valának bélelve”.
A XX. század trubliónjai – sajnos – nem pukkadtak meg olyan egyszerűen, mint az ökröt utánzó béka. Xenofóbia és sovinizmus – e dicstelen tulajdonságok valóban a műveltség legalacsonyabb fokain a leghevesebbek. Illúzió volna azonban azt hinni, hogy a kultúra terjedésével fokozatosan megszűnnek. A felvilágosítók tévedése ez, akik a társadalmi bajokat is a műveltség beadagolásával akarták orvosolni. Hiszen a tudomány emberellenes célok szolgálatába állítható, ha nem párosul az ember iránt érzett felelősséggel. A művészet pedig, ha olyan a tartalma, több bajt okoz a társadalomnak, mint hasznot.
Eckermann feltehette volna a kérdést, hogyan jut az ember arra a magaslatra, ahol szomszédja fájdalmát is a sajátjaként fájlalja: ellenségeinek keresztényi szeretete vagy az akkor már csődöt mondott észállam vezetne el oda? De Eckermann sohasem volt társadalomfilozófus, csak festő és költő, s Goethe akkor már nem volt miniszter Weimarban. Így a beszélgetés megakadt a távlatok bemutatásánál, s a tett, amelyet Faust minden kezdet kezdetének vallott, mindössze egy erkölcsi elv megfogalmazására korlátozódott.
Ami önmagában sem lebecsülendő. Különösen ha Goethe fogalmazta meg, aki a világirodalom fogalmát is megalapozta, piedesztálnak saját szobra alá. A nemzetek fennmaradása még sokáig szükségszerű, akárcsak a nemzetiségeké – ezt ma, a társadalmi osztályok eltűnésének küszöbén, világosabban látjuk, mint valaha. A nemzetek és nemzetiségek közötti gyűlölet azonban a továbbélésnek nem szükségszerű velejárója, kísérője, árnyéka. A trubliónok ma már nemcsak a szellem embereivel találják szemben magukat, hanem szembefordul velük a saját jóléte, jövője felé vállvetve haladó többnemzetiségű, egycélú társadalom. Amelytől nem idegen sem a nemzeti-nemzetiségi büszkeség, sem a saját elnyomó múltja felett érzett szégyen. S amely nem fedi el a napot más társadalom elől.
Eckermann alig múlt húszéves, amikor hegyivadásznak jelentkezett a felszabadító háborúban. Eckermanntól bizonyára nem volt idegen a franciák gyűlölete, hiszen háborúban olyan ez, mint a roham előtt megitatott deci pálinka. Goethe megtehette, hogy ne gyűlöljön, neki Napóleontól is kijárt a dicséret, amikor 1808. október 2-án délelőtt 11 órakor Erfurtban kihallgatáson fogadta ezekkel a szavakkal: „Voilá un homme!” Íme egy ember, aki bár felette áll kortársainak, de benne is ugyanazok a tulajdonságok nyilatkoznak meg magas fokon, amelyek a legegyszerűbb emberben is megvannak. Eckermann és Jedermann Goethénél nem kevésbé békés természet, de csak egy olyan társadalomban tarthatja magát távol a gyűlölettől, amely nem tekinti a háborút természetes állapotnak és isteni intézménynek.
Goethe és Eckermann beszélgetése tehát gyertyaoltás után is folytatódik. Nem a mesteré és famulusé, hanem két emberé, akik közül az egyiké a bölcsesség, a másiké a fiatalság. Vajon melyikük cserélne helyet a másikkal?
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.
