Közíró és közoktató – vallja ő maga, s tegyük hozzá: nem középiskolás fokon. Közálmodozó és közbeszóló – mondják barátai, ha tréfálkoznak vele. Ő meg érti a tréfát, és derűsen halad tovább az úton, amelyet népszolgálatnak nevez.
Nem született Balogh Edgárnak. Ő maga vette fel anyja családnevét, amikor választott a német és magyar ősök, a K.u.K. szolgálati szabályzat írott és az anyanyelvi irodalom művelésének íratlan törvénycikei között. Természetesen kommunistának sem született, még a munkásosztály fiának sem. A középosztályból indult el. Ha itt megreked, közel negyven éves koráig viszonylagos jólétben élhetett volna, tanári vagy tisztviselői állásban, népkisebbségi keretek között. De ő megtagadta osztályát, és kiszakadt családjából. Második választása az volt, amikor a cserkészeten és a regősjáráson át, valami érzelmi narodnyicizmuson át eljutott a munkásmozgalomig, s azzal kötötte össze életét.
A harmadik tulajdonképpen már nem is volt választás, hanem kényszerűség. A „benesi demokrácia” ugyanis a felvidéki magyart erdélyi szásznak nyilvánította, és áttette a határon, ahol először zsidónak nézték. A választás csak annyi volt, hogy tudatosan vállalta a romániaiságot, majd beházasodott egy székely parasztcsaládba, magánéletével is példázva nemzedéke jelszavát: az értelmiségnek a nép oldalán a helye! S a három választás szellemében írta cikkeit, szervezett népfrontot, agitált a MADOSZ-ért, mint katona idézte Kossuth és Bǎlcescu összefogását, mint tanító küszködött, amíg ki nem tették állásából. Így lett ő már a felszabaduláskor nem is Balogh Edgár, hanem csak Edgár, a toll és emberség embere.
Akik beleszülettek a szocializmusba és készen kapták a népuralmat, bizonyára nehezen értik meg, hogy a történelmi fejlődés nem volt olyan egyenes vonalú, a demokrácia győzelme nem olyan biztos, amilyennek a csúcsról visszatekintve látszik. A buktatók és megtorpanások között néha igazán kevésen múlott, hogy a Balogh Edgár nemzedékéből ki csapódott le a jobb- vagy a baloldali radikalizmus oldalára, vagy ingázott a két oldal között. Nem is beszélve azokról, akiket elpusztitott a két háború vagy akik külső és belső emigrációba kényszerültek. A romániai magyar értelmiség, a mai öregek és ünnepeltek, de inkább csak túlélők fiatalságát két élmény tette emlékezetessé. Olyan, amilyen néha száz évig sem adódik.
Az egyik: amikor kisebbséggé váltak, annak minden következményével együtt. A másik: a szociális élmény, a társadalmi átalakulás; átélése annak, amivel a nagybirtokos-tőkés monarchia és az új gazdag polgári demokráciák népi demokráciává és szocializmussá történő alakulása jár. Nos, Balogh Edgár – ha visszafelé pergetjük a filmet – rövid távon a kockázatosabb, hosszú távon a biztosabb utat választotta. Neki már a kisebbségi élmény a szocializmus oldalán jelölte ki a helyét, a nép oldalán, amely minden változáson át megmarad, a munkásosztály oldalán, amelynek a győzelmében, mikor ő fiatal volt, még kevesen hittek. Ő már a két világháború között a tömeg oldalán többségi, az értelmiség körében mint kommunista kisebbségi volt.
S mint ilyen, több ország közéleti harcaiban vett részt attól a meggyőződéstől hajtva, hogy a szellem embereinek történelmi végeznivalójuk van. Ha majd az íratlan történelem mellett nemzedéke történetét is megírja, s a Hét próba után a többi próbáról is beszámol, árnyaltabban fogjuk látni a történelmi múltat, egy olyan közírói pálya nézetéből, amelynek egyes szakaszait Julius Fucik, Fábry Zoltán, Gaál Gábor, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Petru Groza közelsége jellemzi.
A mai olvasó, természetesen, csak a mai Edgárt látja, aki hosszú léptekkel, meghajolva jár fel s alá, mint Benczédi szobrán látható. Az egyetemi tanárt, aki több nemzedéket tanított közírásra, a Korunk főszerkesztő-helyettesét, aki másfél évtizeden át közvéleményt alakított a lap körül. Aki mindig a közügyekért lobogott, s annyi csatavesztés után újabb közéleti harcokba lendült. Az irodalmi verbunkust, aki közcélok érdekében állandóan híveket toboroz és szellemi frontokat alakit, aki versenyt fut a valósággal. Az írót, aki a publicisztikát irodalmi szintre emelte és áhítattal írja le a szót. Az elvek emberét, aki a méltánytalanságok idején is kitartott elvei mellett. A garabonciást, aki mint bajkeverő is tiszteletre méltó.
Most mondják, hogy nyugdíjba készül. Nemrég Kányádi színdarabja figyelmeztette: nem jó megvárni, amíg küldik. Én azt hiszem, megint csak erőátcsoportosításról van szó. Mert senki sem fogja megírni helyette azt, amit azért nem írt meg, mert tanított és szerkesztett s másokkal iratott. Teljes erőbevetés nélkül sohasem készül el a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Csak a fiatalokra hiába bízzák. Közügy ez is, és éltető feladat annak számára, akinek a neve mindig a szellemi dagályt jelentette. S hányan mondhatják ezt el magukról hatvanöt éves korukban?
Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában, 1971. szeptember 3-án.