Misztótfalusi Kis Miklós: előnév nélkül átlagnév volna, a szülőhely azonban megkülönbözteti a többi Kistől, mint ahogy Szenc, Barót, Bölön egyéni jelleget ad az átlagnevek viselőinek: Molnárnak, Szabónak, Farkasnak.
Itt azonban a név is visszahat a szülőhelyre és a Nagybánya közelében fekvő kis Alsómisztótfalu, mely eladdig csak borairól és fazakairól volt ismeretes, Kisnek nevezett nagy fia jóvoltából bekerült a művelődéstörténetbe. És nemcsak a hazaiba! A dallamos hármas név (négy palatális i, egy-egy mélyenhangzó ó, a és u) egész gondolatsort idéz fel a jobbágysorból magát felküzdő polgárról, az akkori művelt világ számára – Angliától Grúziáig – betűket metsző „tudós tipográfus”-ról, a kiadóról, akinek az volt a vágya, hogy – úgymond – „könyvekkel bővítsem és olcsósítsam a hazát”, az íróról és nyelvművelőről, s végül egy élet iskolapéldájáról. Érdemes felfigyelni erre az életre, bár most nem teszi időszerűvé semmiféle évforduló, de annál inkább célja és tartalma. Vezetőnk Jakó Zsigmond.
Meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy a Misztótfalusi Kis Miklós ellen Kolozsvárt indított hajsza mögött nem az eszmei ellentétek voltak a döntők. Kíméletlen támadói közül Szatmári Pap János kolozsvári református prédikátor kiemelkedő kartéziánus, Szatmárnémeti Sámuel kollégiumi professzort pedig a magyar coccejanizmus egyik vezető teoretikusaként tartja számon a tudománytörténet. Mindkettő földije, kortársa és hollandiai tanulótársa volt az ott egy évtizeden át tanuló, munkálkodó Misztótfalusi Kisnek. A papság túlnyomó többsége jóval konzervatívabb nézeteket vallott náluk. Lehettek árnyalati különbségek Kis Miklós és üldözői felfogása között abban a tekintetben, ahogyan Coccejus (Koch) János leydeni professzor teológiai racionalizmusát, a biblia szabadelvű magyarázatát értelmezték, mégis Szatmári és Szatmárnémeti eszmeileg sokkal közelebb állott üldözöttjéhez, mint a papság többsége. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy a haladó eszméket hangoztatók sem gáncsnélküli lovagok, és ellenségeivé válhatnak a haladásnak, amelyet végső fokon maguk is szolgálni óhajtanak. A XVII. század legvégén vagyunk.
Milyen kicsinyes emberi indulatok fűtötték a többéves hajsza irányítóit, mely a Mentség kiadásához, majd ugyanabban az évben visszavonásához vezetett, s a szerzőt élete utolsó négy évére a szó fizikai értelmében is megbénította? A pap és a professzor rátarti kisnemes volt, Kis Miklós feltörekvő polgár és értelmiségi. Irigyelték világhírét, könyvkiadásba fektetett vagyonát, lenézték, mert nem volt szakmabeli, abbahagyta teológiai tanulmányait. S ha már ezt tette, miért nem maradt meg „hitvány vasműves”-nek, miért ragaszkodott itthon is a polgáriasult Hollandiában kivívott társadalmi helyzetéhez, mért ült a templomban is a papoknak fenntartott széksorban?
Már odakint is belejavított Károli Gáspár bibliafordításába, itthon pedig felszentelt papok kéziratait szentségteleníti tudákos kákán-bogot-keresésével! Szatmári Pap Jánosné még azzal is izgatta férjét, hogy a tipográfus nálánál rangosabban öltözteti az asszonyt. Az ilyen nemtelen indulatok azután eszmei kifogásokat is fiadzanak: Kis Miklós „belga álmokat” sző, márpedig „amivel a mi atyáink megérték, nem szükség nekünk tovább iparkodnunk”.
Kis Miklós harminckilenc pontban védekezik a rágalmak, pletykák, gyanúsítások ellen „maga személyének, életének és különös cselekedeteinek Mentségé”-ben, s nemcsak védekezik, hanem önérzetesen támad is: „Professzorok s papok jobbnál jobbak vannak, ilyen hitvány vasműves pedig, nem csak Kolozsvárott…. de még az egész világon… sincsen. Nem kisebb dolog jól nyomtatni, mint jól prédikálni.”
Ezt a papi renden esett sérelmet és még sok egyebet 1698-ban csak a könyv egy példányának „elszaggattatásával”, valamennyi példányának bevonásával, „az erdélyi orthodoxia szent generalis synodus”-ának megkövetésével lehetett helyrehozni. Misztótfalusi Kis Miklós kötelezvényt adott, hogy nemcsak a Mentség, hanem a bibliakiadás és helyesírási elvei védelmére írt Apologia megmaradt példányait is kiadja megsemmisítés végett, s megbékélve várja – úgymond – „mind világból való csendes kimúlásomat, mind dicsőséges örök életre való feltámadásomat”. Az előbbire nem sokáig kellett várnia. Négy év múlva bekövetkezett halálát sokan elsiratták, legméltóbban Pápai Páriz Ferenc hetvennyolc strófás búcsúztató versében, melynek két szakasza a házsongárdi szarkofágra is felkerült. S megszólalt harmadik üldözője is, Csepregi Turkovics Mihály, az ésszerű vizsgálódást Hollandiában elsajátított pap-professzor, latin nyelvű hexaméterében mérsékletre intve az embert: „önhittségedben be ne csapjon a csalfa dicsőség!” Az üldöző méltatóvá lett. Őszintébbek voltak Kis Miklósnak azok az ellenségei, akik – a Mentség tanúsága szerint – „azt merék szememre lobbantani, hogy nékem átkul adta Isten annyi áldását az idegen földön”. Kevesebb tehetséggel és törekvéssel bizonyára nyugalmasabb élete lett volna.
A méltatlan sérelem akkor is az marad, ha kisembert ér. A sérelem árnyéka azonban megnő, ha a szenvedő alany ország-világ előtt ismert ember, egy ügyet képvisel, és pusztulásával az is veszendőbe megy. Nos, Misztótfalusi Kis Miklós nem egy nyomdász és könyvkiadó, hanem maga az európai szintű könyvnyomtatás és a széles rétegek felé irányított könyvkiadás volt az akkori Erdélyben. Mint betűmetsző és betűművész azok közé tartozott, akik a Claude Garamondtól még a XVI. század első felében megalkotott reneszánsz-antikva betűket korszerűsítették s a barokkos, úgynevezett „holland antikva” betűkön át eljutottak a teljesen mértani szerkezetű, ma is használt klasszicista antikvához. Az újabb angol betűtörténeti kutatások, amelyekhez a Kolozsvárról elszármazott Buday György grafikus is hozzájárult, megállapították, hogy a „holland antikva” egyik nemes változatának megalkotója Misztótfalusi Kis Miklós. A szakirodalomban később Anton Janson lipcsei betűmetsző nevéhez kapcsolt betűk az erdélyi mester mintalapján megtalálhatók, tehát Kis Miklós alkotásai. Az újabb kutatás hol érdemeket tulajdonít neki, hol megalapozatlan érdemeket vesz el tőle. Ő maga beszélte el, hogy a hollandon kívül lengyel-, svéd-, német-, örményországi, angliai és grúziai megrendelők részére metszett latin, görög, héber, német, szír, szamaritánus, kopt, örmény és grúz betűket. A grúz könyvnyomtatás megteremtője azonban mégsem ő, mert grúz nyomdai betűi, bár elsők a maguk nemében, megrendelőjükhöz sohasem jutottak el. Az első grúz nyomdát a szintén erdélyi származású Mihai Ștefanovici rendezte be, akit Antim Ivireanul tanított betűmetszésre és küldött – Kis Miklós halála után – Grúziába.
Könyvnyomtatói munkásságáról az Amszterdamban kiadott biblián, zsoltárokon és újtestamentumon kívül a kolozsvári sajtója alól nyolc esztendő alatt kikerült több mint nyolcvan kiadvány beszél. Egyházától bérelt nyomdáját saját betűivel frissítette fel, s a szedés betűinek rögzítésével a sztereotípia valamiféle változata lebegett szemei előtt. így akarta olcsóbbá tenni a sajtó termékeit, s „kisded formájú” könyvek kiadásával demokratizálni az olvasást. Ábécét adott ki, „melyből… a parasztok mind olvasni tudókká lesznek” – gondolta –, a köznép pedig megszabadul – milyen találó kifejezés! – „az írástudatlanság mocskától”. Kiadványai között találunk kátét és kalendáriumot, törvénykönyvet és imakönyvet, népszerű ponyvát és ott találjuk „a szakáts mesterségnek könyvetskéjé”-t is. Nevéhez fűződik az első magyar könyv Amerikáról és az első héber betűs magyar kiadvány. Könyveit a gazdaságosság (tömör szedéstükör, keskeny margó), a szövegközpontúság (a szöveget a tartalomnak rendelte alá), a címlapok funkcionális elrendezése jellemzi (még a terjengős címek esetében is).
Aki ennyi érdemet szerzett a betűmetszés egyetemes és a könyvnyomtatás hazai történetében, annak számára az elismerés mégiscsak halála után több mint félszázaddal kezdett derengeni. Műveit Bod Péter Hugo Grotius történelmi munkájához hasonlítja, amelyet annak idején a holland rendek megbélyegeztek, s most mégis úgy magasztalják, mint a köztársaságnak igen nagy hasznára szolgáló írást. A haladó tehetségek üldözése tehát nem erdélyi sajátosság, s a hasonlat legfeljebb annyiban sántít, hogy Grotius már életében megkapott minden elismerést. Kis Miklós hűen követte pártfogója, Bethlen Miklós tanácsát: „Csak lopd el Hollandiának mesterségeit, és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát, míg mind nékem, mind néked egy-egy tonna aranyunk lészen.” Hollandia pedig a XVII. században a gazdasági fejlődés mintaországa volt, mint a XIX-ben Anglia – ahogy Marx mondja. Az európai rangot azonban könnyebb volt megszerezni, mint a hazai megbecsülést egy környezetéből kinőtt tipográfus számára. Erre is Bethlen Miklós figyelmeztette: „Meglássa kegyelmed, hogy ebben az országban csak a mesterséghez ne bízzék, mert bizony azzal tisztességesen el nem élhet, hanem egy kis oeconomiát ragasszon hozzá, hogy legalább búzát és bort ne vegyen.” A béke kedvéért gazdálkodni kezdett felesége birtokán, de itt még nagyobb urakkal akasztotta össze kis szekere tengelyét. A birtok nagyobbik részét a kincstár visszaváltotta, mivel zálogos birtok volt, kisebb részére Bánffi György, a birtokharácsoló gubernátor tette rá a kezét, mivel azt apja, Bánffi Dénes kivégzése után Apafi fejedelem jogtalanul adományozta el. Kis Miklós neki is megfelelt: „Adni kellene inkább, mint elvenni tőlem?”
Ez a keménység, ez a szókimondás sohasem tetszett a hatalom birtokosainak. Kis Miklós pedig a maguk útját járó Kőrösi Csorna Sándorok fajtájából való volt, aki már Hollandiából azt izente a bibliakiadás finanszírozásával késlekedő egyházának: „Megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotiója többet tészen, mint egy országnak ímmel-ámmal való igyekezeti.” Meg is mutatta. S amikor Teleki Mihály, a mindenható kancellár meglátta a „coccejánus bibliát”, így kiáltott fel: „Méltó volna annak tengerbe vettetni.” Ez látszólag enyhébb ítélet, mint a II. Rákóczi Györgyé, aki magát Apáczai Csere Jánost akarta a toronyból levettetni, de kis módosítással be is teljesült, amikor később Kis Miklós másik két munkáját semmisítették meg, példát mutatva a későbbi könyvégetőknek. Barátai találóan fogalmazták meg ravatalánál életének tragikumát: „Sokat ártott neki az az igyekezeti, mellyel e mostani világot akarta maga értelméhez s életének módjához szabni, mintsem annak állapotjához s rendihez magát alkalmaztatni.” De ha nem ezt teszi, akkor legfeljebb mint szakmájának jeles művelője maradt volna meg kortársainak rövid emlékezetében, és nem emlékeznénk rá vissza közel három évszázad múltán, mint a mai tollforgatók és betűművészek kora ősére. Akit ma is ott érzünk a sorok között, amikor antikvával szedett szöveget olvasunk a világ bármilyen nyelvén.
Vezetőnk Jakó Zsigmond volt, aki Haiman György nyomdai kivitelezésben kitűnő monográfiájával (Magyar Helikon, 1972) majdnem egy időben gyűjtötte össze és tette közzé a Pápai Páriztól Erdélyi féniksnek nevezett Misztótfalusi Kis Miklós hagyatékát – mai szellemű előtanulmánnyal és a legteljesebb tudományos apparátussal, ami eddig róla megjelent és megjelenhetett. Jakó Zsigmond minden munkája kimerít és lezár egy témát hosszú időre. Folytatásként legfeljebb Tóth István vállalkozhatna arra, hogy a szemelvényekben lefordított latin nyelvű halotti kártát elejétől végig átköltse Misztótfalusi anyanyelvére.
Megjelent A Hét V. évfolyama 40. számában, 1974. október 4-én.