Betájolás
Idestova egy éve annak, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárs, a Román Kommunista Párt főtitkára, az Államtanács elnöke részt vett és beszédet mondott a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának plenáris ülésén. Az itt elhangzott elvi jelentőségű megnyilatkozások, főként annak megállapítása nyomán, hogy „a nemzetiségek fennállásának is hosszas a perspektívája”, termékeny eszmecsere indult meg országszerte. Hivatkozhatunk a Korunk 1971. évi 5., nemzetiségi súlypontú számára, tanulmányokra, amelyek megjelentek és könyvekre, amelyek előkészület alatt állnak. Hivatkozhatunk arra, ami lapunkban az egyéves évforduló alkalmával megállapíttatott, hogy tudniillik A Hét „igyekezett mindent elkövetni az RKP nemzetiségi politikája népszerűsítése, határozatainak gyakorlati átültetése, marxi–lenini szellemének tiszteletben tartása érdekében” (1971 – 43. sz.).
A nemzeti kérdést az eddigiekben főként történelmi és társadalomtudományi oldalról közelítették meg. Kevesebb szó esett a kérdés jogi vonatkozásairól. A két háború között ennek nagy irodalma volt, s ha ma már a nemzeti kérdés hazánkban nem is képezi per tárgyát, a nemzetiségi jogok ismertetése, áttekintése, tudatosítása – sürgető feladat. Megkívánja ezt a szocialista legalitás uralkodóvá lett elve. Sőt, legújabban törvényerejű rendelet tette állami feladattá jogszabályaink széles körű népszerűsítését. A sajtóban is, a nemzetiségek nyelvén is.
A nemzetiségeket ebben a minőségükben érintő jogszabályokról, vagyis tételes nemzetiségi jogunkról szólva elsősorban tisztáznunk kell azok helyzetét az RSZK alkotmányjogának keretei között. Hazánkban, miként a többi szocialista országban is, az alkotmány minden állampolgár számára biztosítja a jogegyenlőséget „a gazdasági, politikai, jogi, társadalmi és kulturális élet összes területein” (17. szakasz). Ez azt jelenti, hogy az állampolgároknak joguk van a munkához (18), pihenéshez (19), az öregségi, betegségi vagy munkaképtelenségi anyagi biztosításhoz (20), a tanuláshoz (21), joguk van választani és megválaszthatók (25), joguk van társulni különböző társadalmi szervezetekbe (27), szavatolva van számukra a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési jog (28), a lelkiismereti szabadság (30), a személyi sérthetetlenség (31), a lakás sérthetetlensége (32), a levéltitok (33), a kérvényezés joga (34), a személyi tulajdon (36) és az öröklési jog (37). Nem vitás, hogy ezeket az alapjogokat – alkotmányunk 17 szakasza értelmében – „az RSZK állampolgárai nemzetiségre, fajra, nemre vagy vallásra való tekintet nélkül” élvezik.
Felmerült a kérdés, hogy ezek után van-e még szükség az együttélő nemzetiségek jogainak szabályozására, hiszen a magyar anyanyelvű és nemzetiségű állampolgárok ugyanazokat a jogokat élvezik, mint azok, akik románnak születtek. Sőt, az Alkotmány idézett szakasza azt is kimondja, hogy „tilos e jogok bárminemű korlátozása és gyakorlásukban bárminemű megkülönböztetés nemzetiség, faj, nem vagy vallás alapján”. A két világháború között nem egyszer vádként hangzott el, hogy a „kisebbségek” kiváltságokat követelnek, amikor jogaikat törvény útján kívánják biztosítani, hiszen – például – a „többség” nyelvhasználatát és iskolajogait sem biztosítja külön törvény.
A kérdés felvetése helytelen. Hiszen magától értetődik, hogy az RSZK-nak, a „városi és falusi dolgozók szuverén, független és egységes államának” nemzeti jellegét, a román nemzet, a románság adja meg. A nemzetiség pedig sajátos minőséget, etnikumot jelent, jellegzetessége a közös nyelv, a közös hagyományok, a közös kultúra s mindezeken túlmenően az összetartozás tudata. Teljes egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha az együttélő nemzetiségek számára is biztosítják mindazt, ami a román nemzethez tartozók számára természetes és magától értetődő, mint a nyelvhasználat, a névhasználat, művelődési intézmények fenntartása és a többi. Így válik a magyar nemzetiségű román állampolgár a maga etnikai sajátosságainak megőrzése mellett a román nemzethez tartozó állampolgárral ténylegesen egyenlővé. Alkotmányunk 2. szakasza ki is mondja, hogy a munkásosztály (mint vezető osztály), a parasztság, az értelmiség és a dolgozók többi kategóriája így építi „nemzetiségi különbség nélkül a szocialista társadalmat, megteremtve a kommunizmusra való rátérés feltételeit”
A nemzetiségek jogainak törvénybe iktatása tehát hazánkban a jogegyenlőség szocialista értelmezéséből következik. A szocialista alkotmányok ugyanis abban különböznek a polgári alkotmányoktól, hogy nemcsak elveket mondanak ki, hanem azok megvalósításának gyakorlati lehetőségét is megteremtik. Munkaalkalom nélkül a munkához való jog írott malaszt marad. A polgári társadalomban – mondotta Anatole France – a jogegyenlőség annyit jelent, hogy a szegénynek és a gazdagnak egyaránt joga van a híd alatt aludni. A tényleges, szocialista egyenjogúság biztosítéka az egyenlő lehetőség. Az egyenlő lehetőség, például, az anyanyelv használatára. Alkotmányunk sem elégedett meg csupán azzal, hogy az RSZK valamennyi állampolgára számára biztosítsa a tanuláshoz való jogot (20), hanem rögtön hozzátette, hogy az együttélő nemzetiségek számára biztosított „a minden fokú oktatás saját anyanyelvükön” (21). Ezt szolgálja az állam által fenntartott nemzetiségi iskolahálózatunk a teljes és tényleges szocialista egyenjogúság jegyében
Tételes nemzetiségi jogunk tehát volt és van, s az újabbnál újabb törvényekben mindegyre felbukkannak rendelkezések, amelyek a nemzetiségekhez tartozó román állampolgárokat vagy a nemzetiségeket a maguk egészében érintik, összegyűjtésük, rendszerezésük, magyarázatuk – jogászi feladat, népszerűsítésük az állampolgári nevelést célozza. Erre tesznek kísérletet az ezután következő közlemények is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.