Képzeljünk el egy erdélyi utazót, aki 1830 őszén elindul Kolozsvárról, ebből a mintegy húszezer lakost számláló, falakkal és bástyákkal körülvett városból, hogy látogatást tegyen Nyugat-Európában és az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, a szabadság és a polgáriasultság országában. Legalábbis ilyennek látja Amerikát a mi utazónk, negyedik osztályú írnok a Kolozsváron székelő főkormányszékben, amelynek épülete ott állott, ahol ma a Babeş-Bolyai egyetem.
Ez az erdélyi utazó, aki már hűen tolmácsolta magyar nyelvre Goethe, Schiller és Mme de Stael egy-egy munkáját s az angolban is eléggé járatos.
1795. december 14-én született, január 15-én keresztelték, s egy kisbirtokos-kisnemes vagy inkább szabadparaszt, Farkas Zsigmond fia; anyja Kandal Judit, s mivel bátyja meghalt, reá vár a határőrszolgálat minden gondja. Katonáskodás életfogytiglan vagy a megrokkanásig külföldi harcmezőkön, hiszen Napóleon halálával még nem létesült az örök béke.
Farkas Sándor pedig bárminek, csak katonának nem való. Inkább melankolikus és költői lélek, amolyan hazai Werther, akinek a gyötrelmeit olyan átérzéssel fordította magyarra Goethétől. Apja a kolozsvári unitárius kollégiumba íratta volt, amikor pedig azt is, a jogot is elvégezte, bármilyen állást elvállalt, csak hogy az irodalomnak és a közéletnek szentelhesse életét.
Bizonyára nehéz elképzelni egy másfél évszázaddal ezelőtt élt, negyedik osztályú írnokot, akinek évi 300 forint a fizetése, s aki mégis Amerikába indul, ahol előtte Erdélyből kevesen jártak, mert a valuta akkor is gond volt, a közlekedési eszközök pedig a postakocsi és a vitorlás hajó szintjén álltak. Gondolnunk kell azonban arra is, hogy Bölöni Farkas előbb pénzzé tette apai örökrészét, csak hogy a helyszínen tanulmányozhassa a Nyugat polgárosult jogintézményeit és fejlett életét.
S arról se feledkezzünk meg, hogy Farkas Sándor együtt indult gróf Béldy Ferenccel, akinek nemcsak a birtoka, hanem a látóköre is nagy volt, s aki barátjának és félig-meddig titkárának fogadta ezt a gátlásos, szögletes, de a népszabadságért lelkesedő útitársat.
S most képzeljünk el két kolozsvári utazót, egy grófot és egy demokratát, egy előkelőt és egy ábrándozót, amint postakocsin megérkeznek Párizsba, ahol az utca népe éppen a Bourbonok ellen tüntet, ahol Farkas Sándor részt vesz Saint-Simon híveinek istentiszteletén (nem tudva azt, hogy ugyanakkor a havaselvei Teodor Diamant Párizsban Fourier-t tanulmányozza), és gondoljunk arra az élményre, amelyet Farkasnak és Béldynek a „csudálatosképű” Paganini, az ördöghegedűs hangversenye nyújtott. Kísérjük el őket Angliába, ahol első ízben ülnek vonatra (Farkas Sándor „gőzszekérnek” mondja), megjelennek a parlament ülésén és a lóversenyen – csupa olyan intézmény, amely akkor ismeretlen volt szűkebb hazájukban, Erdélyben.
Harminckilenc napig tart, amíg vitorláshajón átkelnek Amerikába, ott meglátogatják az iskolákat és a börtönöket, elmennek Rapp kommunisztikus telepére, elzarándokolnak Washington sírjához, s a Capitoliumban kezet fognak az Egyesült Státusok akkori elnökével, Andrew Jackson polgártárssal. Farkas Sándor mindenütt elragadtatással nyilatkozik az amerikai demokráciáról, csak amikor indiánokkal találkozik és a néger rabszolgapiacra téved, kiált fel: „Megfoghatatlan előttem e felséges teória s e gyalázatos praxis közti nagy ellenkezőség!”
Bizonyára nehéz elképzelni, hogyan illeszkedik be a másfél évig tartó nyugati utazás s a korabeli leghaladóbb intézmények tanulmányozása után az erdélyi főkormányszék bürokratikus hivatali rendjébe Farkas Sándor, akinek ott mindössze annyi szerep jutott, hogy iratokat másoljon. Főnökei, hivatalnoktársai demokratának és liberálisnak mondják, ami akkor körülbelül annyit jelentett, mintha valakit szocialistának vagy kommunistának mondottak a két világháború között. Van azonban Kolozsváron egy kis kör, a reformnemesség és a felemelkedő polgári elemek köre, s ez támogatja Bölöni Farkas Sándornak azt a tervét, hogy 1834-ben az Utazás Észak-Amerikában című könyvét megjelentesse. „Mint egy villám és mennydörgés” járta be ez a könyv az országot, írta róla az egyik kortárs.
Maga Széchenyi István így nyilatkozott: „Haszna honosinkra felmérhetetlen.” A könyvet különösen az ifjúság falta, nemcsak Kolozsvárt, hanem Balázsfalván is. Bariţiutól tudjuk, milyen hatása volt a szeminaristák körében. Szerencsére a hatóságok nehézkes ügyintézése folytán a könyvet csak akkor tiltották el, amikor már két kiadása elfogyott, s Farkas Sándor megállapíthatta: „Hatott a méreg, s a tiltással csak ingereltetik.”
Túlzás volna forradalmi demokratának képzelni utazónkat, bár társadalmi és köztársasági eszméi nagyban hozzájárultak az 1848-as forradalom kibontakozásához. Bölöni Farkas Sándor, a néphatalom szószólója, egykönyvű író maradt, homo unius libri. Annál szélesebb körű azonban társadalmi munkássága. Az ő nevéhez fűződik egy sor közintézmény létesítése. 1825-ben megalakította az első hazai hitelszövetkezetet, az úgynevezett Gondviselő Társaságot. Tagjai a főkormányszéki tisztviselők voltak, a befizetett havi járandóságokból egymást segélyezték. Százhúsz évig virágzott Kolozsvárt ez a kitűnő intézmény. Amerikából visszatérve a Casino létesítésére tett indítványt, ahol a közjogi ellenzék képviselői találkozhatnak, s ez a társadalmi szervezet indította meg 1834-ben az első hazai magyar néplapot, a Vasárnapi Újságot, Brassai Sámuel szerkesztésében. A Nemzeti Múzeum megalapítására tett javaslata nem vezetett eredményre, de a Vívó Intézet és az Asszonyi Olvasó kör túlélte alapítóját. Hogyha még hozzávesszük, hogy Farkas Sándor a kolozsvári színház tollvivő titkára volt minden ellenszolgáltatás nélkül, könyvtárát pedig iskolájára hagyományozta, akkor elmondhatjuk, hogy ez az írnok, akit csak halála előtt négy évvel léptettek elő a fogalmazói karba, többet tett lehetőségeihez képest a hazai haladásért, mint kortársai közül bárki.
S hogyan mutatott külsőleg ez a szerény író, termékeny társadalmi aktivista és a hivatali ranglétrán elakadt tisztviselő?
Képzeljünk el egy magas, csontos, beesett mellű, sasorrú, ritkahajú, fátyolos hangú férfit, aki Kolozsvár utcáin járva mindig elnézett az emberek feje felett, mint ahogy római tógába öltöztetett mellszobra is elnéz felettünk egy oszlop tetejéről a Házsongárdi temetőben. Ez a Cassiushoz hasonlított kolozsvári polgár (abban az értelemben, ahogy Rousseau Genf polgárának nevezte magát) sohasem házasodott meg, és életében csak egyszer szeretett.
Betegen és vigasztalanul fejezte be életét Farkas Sándor Kolozsvárott 1842-ben. Az ifjúság fáklyásmenete kísérte ki sírjához.
Megjelent A Hét I. évfolyama 9. számában, 1970. december 18-án.