Kétnyelvű – az Értelmező Szótár szerint – a két nyelvet egyaránt használó személy. Ami nem jelenti azt, hogy két nemzetiségű is volna. Hiszen mindenki maga dönti el, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak érzi magát. S ezt a döntést vajmi kevéssé befolyásolja az, ha anyanyelvén kívül egy másik nyelvet is vele egy szinten beszél. Tömény provincializmus jobb hazafinak tartani azt, aki csak anyanyelvét ismeri, annál, aki számára egy másik ablak is nyitva áll, hogy a nagyvilágba kitekintsen. A hazafiság, természetesen, nem a nyelvtudáson múlik. De a nyelvismeret hozzásegít ahhoz, hogy mások művelődését is megismerjük és tiszteletben tartsuk.
Ilyen kétnyelvű román hazafi volt Iosif Vulcan, aki nyelvtudását a Vulcan és az Irinyi család találkozásának köszönhette. Magyarul éppen olyan jól tudott, mint románul, ez azonban nem gátolta abban, hogy irodalmi munkásságát román népe nemzeti törekvéseinek szolgálatába állítsa. Sőt, magyar nyelvtudását arra használta fel, hogy a román irodalmat, elsősorban a népköltészetet, a nyelvi határokon túl is megismertesse, a magyar olvasóközönség előtt is ismertté tegye. Ezért fogadta el a Kisfaludy Társaság tagságát 1871- ben, amikor már a Familia szerkesztője volt.
Két nyelven beszélni – még csak a nyelvismeret elemi szintjéhez tartozik. Hiszen az alapvető szókincset, amely – például – valamely mesterség folytatásához szükséges, a vendégmunkás vagy a hadifogoly is hamar elsajátíthatja. A turista számára pedig típusmondatokat tartalmazó útikalauzok ajánlják a nyelvtudás minimumát Ez megóv – úgymond – attól, hogy az illetőt külföldön „eladják”.
A nyelvismeret magasabb szintje azonban az írásbeliségnél kezdődik. Olvasni, fogalmazni más nyelven a mindennapos beszédnél kétségtelenül körülményesebb. S a nyelv ismeret legmagasabb fokát tudományos vagy irodalmi mű alkotása jelenti más nyelven. Ez utóbbira a világirodalomban is kevés példa van. Az angol Oscar Wilde írt például Sarah Bemard számára színdarabot francia nyelven, a Salomét.
Bizonyos szempontból a nem anyanyelven írott eredeti munkánál is nehezebb idegen nyelvre fordítani. Franyó Zoltán a megmondója. Ilyenkor ugyanis nem csaponghatunk szabadon. Hiszen aki sokat beszélt vagy írt idegen nyelven, tudja, hogy néha mondanivalónkat is az szabja meg, milyen szavak, szófordulatok jutnak hamarabb eszünkbe. A fordítás viszont – kijelölt út, nem szabad letérni róla. És önként vállalt szolgálat – más gondolatát kell új nyelvi köntösbe öltöztetni.
Nem beszélünk itt a diplomatákról, akiknek foglalkozásukhoz tartozik, hogy egy-két világnyelven, írásban és szóban, anyanyelvükhöz hasonló könnyedséggel fejezzék ki magukat. Különben is a diplomácia nyelve előregyártott elemekből tevődik össze, s ezeknek az elsajátítása és alkalmazása inkább gyakorlat, mint nyelvi invenció kérdése. Hanem beszélünk vegyes lakosságú tájak fiairól, akik a család és az iskola, a társadalmi és a közélet forgatagában úgy nőnek fel, hogy nem esik nehezükre, anyanyelvükön kívül, egy másik nyelven is kifejezni magukat Ez az igazi kétnyelvűség. Ilyen kétnyelvű volt Iosif Vulcan is.
Ilyen kétnyelvű ma – ha nem is ilyen szinten – a romániai magyar nemzetiségű értelmiség jelentős része. Van, aki a családban magyarul, a munkahelyen románul beszél. Van, aki szakmája nyelvét románul jobban ismeri. Hányan teszik közzé román nyelven tudományos dolgozataikat, bár egy modern verset nem értenének meg románul. (Gyakran még magyarul sem; ami azonban nem feltétlenül a „szakbarbár” hibája!)
A szakmai egy-nyelvűséget, természetesen, nem mint követendő példát, hanem mint jelenséget kell felfogni. Hogy milyen fontos, különösen a humán tudományok területén, a hazai kutatónak az együtt élő nemzetiségek nyelvét ismerni, arra legutóbb Constantin Daicoviciu akadémikus hívta fel a történészek figyelmét.
A szocializmus feltételei között a kérdés természetesen új tartalmat kap. Az egyenjogúság alkotmányos elve a nyelvek között sem enged különbséget tenni, a román nyelv ismerete pedig természetes szükségletévé válik szocialista köztársaságunkban mindenkinek. aki nem a helyi elzárkózás híve, hanem országos szinten kíván érvényesülni.
Hogy a második anyanyelv elsajátításának megvannak a maga korlátai, azt mindenki tudja, aki idegen nyelvek tanulásával vagy tanításával foglalkozott. A gyermekkorban megszilárdult artikulációs bázis ellenáll újabb nyelvek hangrendszerének, mégha a zenei hallás vagy nagyfokú tudatosság segít is besulykolni a szomszéd nyelvet. Mindenünket elveszíthetjük – mondta egy „idegenbe szakadt hazánkfia” –, csak az akcentusunkat nem. De idegenszerű akcentussal is lehet jól beszélni egy másik nyelvet. Iosif Vulcanról, például, ma már senki sem tudja megmondani, hogy romános volt-e a hanghordozása, amikor a Kisfaludy Társaságban román népdalokat olvasott fel magyar nyelven. Saját fordításait.
Természetesen nem mindenkitől kívánható, hogy úgy ismerjen egy testvérnyelvet (nem az eredet, hanem az egymás mellett élés értelmében mondom), ahogy a Familia szerkesztője magyarul tudott. Ahhoz már a családban és gyermekkorban kell mindkét nyelven beszélni. Sajnos, ma is párját ritkítja az a hazai magyar anyanyelvű értelmiségi, aki szépirodalmat, verset tudna románra tolmácsolni. De Iosif Vulcan tette mégis példa marad azok számára, akik sokoldalúan fejlett embertípus szocialista eszményét nyelvi síkon is igyekeznek megközelíteni. A kétnyelvűség útja erre vezet; a többnyelvűségé még inkább.Érdemes volt hát a Kriterion Könyvkiadónak ismét megjelentetni Iosif Vulcan román népdalfordításait Köteles Pál előszavával. Régi erdélyi hagyomány forrásvidékére vezetnek el.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január 8-án.