Három évvel ezelőtt ismertem meg Párizsban személyesen is Gáll Ferencet. Emlékeztem rá diákkoromból: nemegyszer álltam meg az utcán, a sétatéren, a háta mögött s feledkeztem bele a Szent Mihály templom köveinek, a tóparti pavilon színeinek fürkészésébe – a valóságban s a festőállványon. Ismeretlenül is mind közelebb kerültünk egymáshoz, kolozsvári képei egyik nagynéném szobájának falán színekbe pároltan őrizték ifjúságomat.
Harminckét év múltán láttam viszont.
A Champs Elysées-n, a Grand Palais-ban, a Függetlenek Szalonjának tárlatát nyitotta meg. Ő fogadta s kalauzolta a képek sugárútjain a francia művelődésügyi minisztert. S állította meg egy percre tisztelegni a kolozsvári barát és művésztárs: Ion Sima vásznai előtt.
Három évtized múltán, tavalyelőtt, asszonyával, Eugénie-vel hazajött látogatóba szülővárosába. E látogatás nyomán tavaly már tíz hazai képzőművész szerepelt Párizsban a Salon des Indépendants tárlatán.
Közéleti, művészetszervezői tevékenysége mellett Gáll Ferenc – a Függetlenek Szalonjának s a francia festők szakszervezetének vezetőségi tagja – festészetével is rég kivívta az elismerést nemcsak Párizsban és Franciaországban, de Európában, a tengeren túl: Kanadában, az Egyesült Államokban, Mexikóban is, ahol gyakran állít ki. Májusban kaptam meg Neuchâtelben nyílt kiállításának katalógusát. „Világa a friss látásmód és a festői tudás remek szintézise, a rend és szépség tökéletes összhangja, ami François Gallt a mindenkori francia művészet domináns vonásának: az élő tradíció megőrzőinek és megvédőinek a táborába sorolja” – idézzük szó szerint a róla szóló értékelésből.
Május 28-án keltezett levelében, miután arról tudósít, hogy a neuchâteli kiállítás képei nagyrészt elkeltek, s most egész nyáron keményen dolgozik, őszi torontói kiállítására készülve, egy magas kitüntetésről is beszámol. Íme, leveléből:
„A Tavaszi Szalonon részt vettem, ahol egyik festményemet a tekintélyes Harry Thompson-díjjal jutalmazták, továbbá, mert a siker nem jön egyedül, Párizs város tanácsa több mint 30 éves ittműködésem elismeréséül a Medaille de Vermeil de la ville de Paris-t adta, melyet más kitüntetettekkel e hó 26-án ünnepélyes keretek közt adtak át. A Medaille és a Diploma átadásán a családomon kívül művészbarátaim voltak jelen és lelkemben Kolozsvár, egy-két barát, a kőművesek székháza, ahol mint volt Irisz porcelángyári munkás Incze Jánossal állítottam ki először. A kolozsvári kőművesmunkások (apám is az volt) székházától – Párizs városa legnagyobb kitüntetéséig, nagy utat kellett megtenni, az biztos – és sikerült… Sikerült, mert gyermekkorom óta dolgozom, a munkában nem állok meg, mert szeretem, mint a mesterségemet.”
Megjelent A Hét V. évfolyama 25. számában, 1974. június 21-én.
Gáll Ferenc (François Gall) (Kolozsvár, 1912. március 22. – Párizs, 1987. december 12.) magyar festőművész, szerkesztő.
Tanulmányait Aurel Popp irányításával kezdte Szatmáron, majd a kolozsvári Școală de Belle Arte keretében, 1929 és 1933 között a nagybányai művésztelepen (mesterei Krizsán János, Mikola András) és Rómában (mestere Umberto Coromaldi), 1936-tól pedig Párizsban (mestere André Devambez) folytatta. Közben rendszeresen részt vett a hazai művészeti életben mint kiállítóművész és a kolozsvári Tribün képzőművészeti rovatát szerkesztette (1935–36). Megfestette Kováts József, Nyirő József, Tamási Áron, Kibédi Sándor, Kőmíves Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Dánér Lajos arcképét; Isac Emilről készített festményét a kolozsvári Emil Isac Emlékházban őrzik. Humanista érdeklődésének központjában a kisemberek sorskérdése állt, első nemzetközi sikerét Spanyol menekültek c. képével aratta, melyet a francia állam vásárolt meg. A második világháború idején Nagybányán festett, 1944-től katonáskodott, francia fogságba került, a háború után végleg Párizsban telepedett le, francia állampolgárságot nyert. Párizsban jelentős művészeti és művészetszervezői tevékenységet fejtett ki, 1987-ben ott érte a halál.
Az 1950-es évek elején az impresszionizmus legjelentősebb felújítójává vált; képeit az egész világ művészeti központjaiban (különös tekintettel Franciaország, Egyesült Államok, Kanada, Svájc, Németország) kiállította. A francia művészeti életben nemcsak kiállítóként, hanem szervezőként is jelentős tevékenységet fejtett ki. 1956-tól vezetőségi tagja, 1977-től elnöke volt a Függetlenek Szalonjának, de más francia társulások európai és amerikai kiállításain is részt vett. 1971-ben a nagybányai művésztelep centenáris kiállításán szerepelt, 1972-ben a francia–román kulturális kapcsolatok keretében Románia festőművészetének párizsi bemutatását segítette elő. (Wikipédia)
