Szokatlan gyakorlatnak tűnhet az olvasó számára, hogy egy folyóiratot a szerkesztőségi testület tagja szemléz – ezt a tudományetikai furcsaságot tárgyilagossággal igyekszünk ellensúlyozni, nehogy a hazabeszélés ríjon ki sorainkból.
Amint egy korábbi írásunkban (A Hét 17/1974) említettük, az 1973-ban Prágában megtartott első nemzetközi pszichotronika és parapszichológia konferencia (az azóta meg is alakult) nemzetközi pszichotronikai társulat, az International Association for Psychotronic Research-létrehozásán kívül egy – ugyancsak nemzetközi – folyóirat megjelentetését szorgalmazta. A folyóirat első száma a múlt év decemberében jelent meg a londoni és New York -i Gordon & Breach Science Publishers kiadásában: Psychoenergetic Systems (An International Journal); főszerkesztő: dr. S. Krippner (Division of Parapsychology and Psychophysics, Maimonides Medical Center, New York).
A pszichotronika tárgya – ahogyan a közeledő Monte-Carló-i második nemzetközi kongresszus programja, valamint a folyóirat első számának szerkesztői üzenete megfogalmazza: – a tudat, az energia és az anyag közötti összefüggések tudományos, általános rendszerelméleti alapon álló kutatása. Mivel a szervezet holisztikus (holosz görögül egészet jelent) tulajdonságaira vonatkozó eddigi adattárunk eléggé szegényes, a folyóirat elsősorban az integratív, interdiszciplináris és kultúrákközi stratégiákra fogja helyezni a hangsúlyt. A szerkesztők remélik – írja Editorialjában dr. Krippner –, hogy a folyóirat serkenteni fogja a diszciplínák és a nemzetek közötti tudományos kommunikációt (függetlenül attól, hogy a jelenségeket parapszichológiainak, pszichoenergetikainak vagy pszichotronikainak nevezzük), hiszen a lényeg annak a felismerése, hogy az ezen a területen születő és születendő felfedezések kiértékelése valóságos tudományos-módszertani forradalmat igényel.
Most pedig tallózzunk az első szám tartalmából. Tallózzunk, mert a folyóirat egészének a bemutatása egyetlen cikk keretében szinte lehetetlen. Elsősorban azoknak a cikkeknek a bemutatására térünk ki, amelyeknek a problematikája kevéssé ismert olvasóink előtt. Az első cikk – Implications of Meta-physics for Psychoenergetic Systems – szerzője Jack Sarfati, a trieszti Nemzetközi Elméleti Fizikai Központ fiatal fizikusa. A rendkívül bonyolult és spekulatív írás – amely látszólag a legfrissebb elméleti fizikai eredményeknek a pszi-jelenségekkel való ötvözésén alapszik – röviden a következőkben foglalható össze: az energia megmaradástörvényeinek klasszikus megfogalmazásai rövidesen kibővülnek, oly módon, hogy „a fizika képes lesz kezelni egy sokkal gazdagabb univerzumot.“ Ez a revízió lényegbevágóan összefügg majd a biológiai rendszerek megértésével, ezen belül a „résztvevő“ tudati befolyásának figyelembevételével. Sarfatinak ez a kitétele szemmel láthatólag nem idegen a kvantumfizika úgynevezett koppenhágai értelmezésétől. Kuriózumként említjük meg, hogy írásában Sarfati szót ejt arról a vizsgálatról is, amelynek Uri Geller a londoni egyetem néhány szakembere – köztük az ismert elméleti fizikus David Bohm is – alávetette, s hogy Hasfed és Bohm professzor részletes közleményen dolgozik, amelyből kiderül, hogy Geller ellenőrzött körülmények között is képes-e megismételni állítólagos pszichokinetikus („fémmeghajlítási“) bravúrjait, valamint beindítani egy Geiger-Müller számolót. Ez azért is érdekes, mert bizony az utóbbi időben Geller hitele alaposan megingott. (Sajátos jegye a folyóiratnak, hogy minden cikket kommentár követ, amelyet a szerkesztőségi testület illetékes szakembere ír, és amelyben a kritikai megjegyzéseket, magyarázattal bővíti.)
A következő írás, amely az előző cikkhez hasonlóan adalék a fizika és a biológia kapcsolatának problematikájához, a Kirlian-házaspáré (Szemjon és Valentina). (Egyébként a folyóirat első számát a szerzők a nemrég elhunyt Valentina Kirlian emlékének dedikálták.)
A cikk tárgya az általuk kidolgozott magasfeszültségű és magasfrekvenciájú kisülésekben történő fényképezési módszer (műszaki részletekről a Ştiinţă şi tehnică tavalyi 8. és 10. számában olvashattunk, az eljárásról A Hét is hírt adott.) Röviden talán csak annyit, hogy a Kirlian-effektus nagy visszhangot váltott ki világszerte, mert az ezzel a módszerrel – élő vagy élettelen objektumokról – készített képeken a szó szoros értelmében vett „dicsfények“ látszanak, amelyek egyes értelmezések szerint az objektum belső állapotára jellemzők, vagyis – amennyiben személyről készültek – egyrészt korai diagnózis eszközeivé válhatnak, másrészt változó pszichikai állapotok objektív követésére szolgálhatnak. Sajnos a legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy mindez nem ilyen ígéretes, s a várakozással ellentétben egyszerű elektromos kisülési effektussal állunk szemben. Végleges következtetést levonni azonban még korai lenne.
A szovjet Krivorotov-trió (Alekszej – apa; Viktor, mérnök és Vlagyimir, belgyógyász – fiúk) cikke a bioenergoterápia tárgyköréből a parapszichológiába vezet át, minthogy az úgynevezett paranormális (kézráfektetéses) gyógykezelés a pszichokinézis nagy fejezetéhez tartozik. A bioenergoterápia történhet „kontakt“ módon (vagyis tényleges kézráfektetéssel) és „non-kontakt“ módon (amikor a gyógyítás bizonyos távolságról történik). Amint azt a prágai konferencián magunk is hangsúlyoztuk, a paranormális gyógyítás egyes esetei kimerítően megmagyarázhatók a patologikus folyamatban részt vevő enzimek molekuláris „restaurációjával“. Krivorotovék azt tapasztalták, hogy a gyógyító személy ujjának a gyógyítás előtti, közbeni és utáni Kirlian-fényképei különböznek. (Hasonló eredményeket értek el amerikai kutatók, amikor a szovjet kísérleteket ismételték meg.)
A folyóirat anyagai közül meg kell említenünk a szovjet Viktor Adamenkónak az 1972-es tokiói nemzetközi lélektankonferencián már közölt dolgozatát, amelynek szinte történeti jelentősége van: ez volt az első pszichokinézissel foglalkozó közlemény, amely bebocsáttatást nyert egy „hagyományos“ pszichológiai kongresszusra. (Kísérlet a bioelektromos tér ember általi kontrollálására.) A kísérleti alanynak – aki nem más, mint a kísérletvezető felesége – megadott jelre sikerült 50 centiméteres élhosszú dielektromos anyagból készült kockákat 20–50 centiméter távolságból kézmozgatással mozgásba hoznia. Mérőműszerek kimutatták, hogy eközben az elektrosztatikus tér a kocka felületén 104 V/cm-nyi erősséget is elért. Más alanyoknak is sikerült a kocka mozgatása, de kevésbé akaratlagosan, inkább spontánul. Az alany ugyanis kérésre hol gyorsította, hol lassította a kocka mozgását. A pszichokinetikus hatás akarati befolyásolásának további vizsgálatára két azonos kockát használtak és az alanynak – hasonló eljárással – sikerült a közülük megjelölt tárgyat elmozdítania.
A záró rovatban, a levélváltásban különböző jelenségek rövid, hipotetikus magyarázataival találkozunk, kevésbé kötött – mondhatni, túlzottan spekulatív – formában.
Végezetül megjegyezzük: azon túl, hogy a folyóirat egy új, felfelé törekvő, komplex tudományág népszerűsítő közleménye és egyben szaklapja, remélhetőleg az ezen a téren folyamatban levő nemzetközi tudományos kapcsolatok közvetítő eszközévé is válik.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.