Az idén lesz húsz éve annak, hogy Watson és Crick ismertette a kettős hélix DNS-szerkezetet, amely többek között nagyszerűen magyarázta az örökletes anyag – s végső soron a sejtek – önreprodukcióját. Ez a fiziko-kémiai építmény biológiai mítoszt indított útjára – a molekuláris biológiáét, s kétségkívül: hasznos volt. De mint a tudomány történetében annyiszor tapasztalható, a mítoszok dogmákhoz vezetnek, amelyek aztán – közvetlenül vagy közvetve – a fejlődés gátjaivá válhatnak.
A molekuláris biológia közismert központi tétele (Central Dogma) szerint a dezoxiribonukleinsav (DNS) hivatását a sejtmaghoz kötve teljesíti; a citoplazmába csak élethű másolata, a hírvivő ribonukleinsav (RNS) jut ki. A sejt-export pedig a sejtek közötti térbe, valamint a vérbe már csupán a fehérjéket (és az enzimfehérjék tevékenységének más, „alacsonyabbrendű” termékeit) juttatja.
Mint ismeretes, az első komoly kihívást a központi tétel ellen a rákkeltő vírusok „fordított másolóenzimje” jelentette (1970). Noha a kutatók ezrei tapasztalhatták a DNS sejten kívüli jelenlétét, ezt – a Central Dogma prizmáján át – meddő selejtnek tekintették. Nem így Maurice Stroun és Philippe Anker, a genfi növényélettani laboratórium biológusai – tudjuk meg a L’Express című francia lapból. A két kutató (az előbbi 46 éves, párizsi születésű, az utóbbi 34 éves, Kamerunban született) vállalta a non-ortodox gondolkozás „mártíromságát”. „Genfben kezdetben nem vettek bennünket komolyan” – vallja Stroun, akitől a svájci Tudományos Kutatási Állami Alapítvány megtagadta a támogatást, önkéntes száműzetésbe négy évre Belgiumba ment, majd két évig a világ híres rehovoti (Izrael) Weizmann Institute of Science keretében dolgozott. Amikor 1969-ben hazatért, mindketten „megértek” a nagy felfedezésre: azt tapasztalták, hogy mikrobatenyészeteikben a baktériumok által felszabadított DNS-nek sikerül behatolnia növényi sejtekbe, sőt szaporodik a gazdasejtben, és baktérium-RNS-t gyárt! A folyamatot – amelyet a szerzők transzcessziónak neveztek el – sikerült észlelni a békaszívvel, tehén gerincvelői folyadékkal és emberi vérsavóval végzett kísérletekben is, amelyek során a sejtek DNS-t „helyeztek szabadlábra”, a DNS mintegy magával ragadja az önreprodukciójához szükséges elemeket. Ez a DNS-vándorlás nem alkalmi, hanem állandó jellegű.
Mindeddig a legtöbb biológus úgy vélte, hogy új DNS csak az alatt az idő alatt keletkezik, amíg a sejt osztódni készül, hogy a leánysejtekbe az anyasejtjével azonos mennyiségű öröklődési információ jusson. Egyedül a nemrég elhunyt angol S. R. Pelc (aki a Crickével ellentétes nézetekkel lépett a genetikai nonkonformizmus színpadára az öröklöklési rejtjelt illetően), tehát csupán ő tapasztalt bőséges pót-DNS-termelést olyan sejtekben is. amelyek nem osztódnak. Stroun és Anker szerint ez a DNS-termelés folytonos, és a felesleget a sejtek állandóan „leadják”; a jelenség pedig egy valóságos információs és szabályozó rendszert képez valamely ugyanazon szövet sejtjei vagy különböző szervek között. (Jegyezzük meg egyébként, hogy a kérdés ebben a tekintetben érinti az akupunktúra tárgykörét is.)
Ez a kihívó felfedezés, ha továbbiakban megerősítik más laboratóriumokban is, óriási horderejű lehet az orvostudomány számára. Így: az immunológiában. Már Pelc rámutatott, hogy az alapvető védekezési mechanizmusok megmagyarázhatók egy sejt-sejt közötti nukleinsav-átvitellel. Stroun szerint meglehet, hogy az antitesteket termelő sejtek tevékenységét a „támadó” sejtek DNS-e indítja be. A legtöbb baktériumfertőzéses betegség toxinja (mérgező anyaga) ismeretlen. Egy vörheny (skarlát) nyomán vagy egy heveny ízületi reumaroham után gyakran másodlagos szívbántalmak észlelhetők, amelyek nehezen magyarázhatók. Lehetséges, hogy a magyarázatot a baktériumok felszabadította DNS fogja nyújtani. Egy másik terület, ahol az új felfedezés alkalmazhatósága felmerül: a rákos daganatáttétek (metasztázisok) keletkezése. A két svájci kutató már két évvel ezelőtt bebizonyította, hogy egy növényi rákért, („crawn-gall”), amelyet baktérium okoz, a mikroba DNS-ének a növény sejtjeibe való transzcessziója a felelős. És a két genfi biológus felveti annak az eshetőségét is, hogy a rejtelmes daganatáttétek keletkezése az ember esetében éppen a nukleinsavak sejten kívüli közlekedésének tudható be. Hisz ezek a másodlagos daganatok nemegyszer gyanúsan távol esnek az „eredeti” daganattól.
A felfedezés – rendkívüli horderejének felmérése előtt – természetesen nem csak a központi tétellel való megmérkőzés próbáján kell hogy átessen. A nukleinsavak immunológiai tanulmányozása során bizony ismételten igazolódott, hogya szabad állapotban levő molekulák sejten kívül (például a vérben) a nukleázok (nukleinsavakat bontó különféle enzimek) „áldozatául esnek”, még mielőtt eljuthatnánk a védettségért felelős (immunokompetens) sejtekhez. Ezen kívül a molekuláris pszichológiában annyira fontos memória-nukleinsav eljutása az agyba, anélkül, hogy összetétele megváltoznék – a vér-agy gát létéből kifolyólag – szintén kérdéses, bár nyilván nem dogmaszerűen kizárt. Márpedig akkor hogyan értelmezhetnék az agydaganatok keletkezését az említett nukleinsav-forgalommal?
Természetesen végső ütőkártyaként csakis a tények szolgálhatnak. A tudomány nem épülhet dogmákra, még ha történetesen azokat Nobel-díjas szaktekintélyek neve fémjelzi is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.