„Dr. Martin Sonenberggel először egy manhattani szilveszterkor találkoztam, több évvel ezelőtt. Magas, jó kinézésű, félénk fiatalember volt. Vendégünk, ki nemrég esett túl egy műtéten, vacsora közben rosszul lett; az előírt gyógyszer nem volt beszerezhető, mert minden közeli gyógyszertár zárva volt. Dr. Sonenberg felajánlkozott, hogy elmegy ő a kórházába, ahol a gyógyszert meg lehetett kapni. Helytelennek tűnt egyedül hagyni vezetni a behavazott Manhattan-ben, és kész voltam elkísérni. Akkor mit sem tudtam, mit értett az „ő kórházán”. Nemsokára azon kapom magam, hogy a Rák- és Társbetegségek Kórháza gyermekkori fehérvérűség osztályán sétálok. Amennyire visszaemlékezhettem, azelőtt sohasem találkoztam fehérvérűségben szenvedő gyerekkel. Itt körülbelül harmincan voltak. Az osztály a karácsonyi és újévi díszletektől ékeskedett, de furcsamód csendes volt. Élénken emlékszem arra a zajtalanságra, mozdulatlanságra. Dr. Sonenberg megállt, hogy üdvözöljön néhány gyereket, és bemutatott nekik. Mindnyájan csaknem halottak voltak…” (Idézet Bernard Glemser amerikai újságíró Man Against Cancer, Research and Progress című 1969-ben megjelent, a nagyközönség számára írt nagyszerű könyvéből, melyre szeretnénk felhívni kiadóink figyelmét.)
Az ember többdimenziós lény: alkotó tevékenység, politika, művelődés, szórakozás és álmodozás között osztja meg erejét, szellemét. A fenti idézetet nem véletlenül választottuk, mert általa szembeállíthatunk két végletet – a felemelkedettség, az örömteljes állapot dimenzióját a megrázó és sajnos még gyakran kilátástalan szenvedésével: a betegséggel. A láztól a beteget hideglelés éri; de a kívülállók is megdöbbenve állnak a szenvedés láttán. A tudósok, kutatók azonban alkotó tevékenységgel egészítik ki az emberi lét nagy kérdéseihez való viszonyulásukat. A tudomány civilizációnk mélyen emberi indítékú összetevője, és fokozott mértékben áll ez a rákos megbetegedéssel kapcsolatos mindennemű tevékenységre.
Mindenki megáll e szó hallatán; értelme a remény és reménytelenség széles hullámhosszskáláján vált, hisz alapos vagy felületes olvasmányai alapján már tudatalattijába férkőzött, hogy őt is elérheti egy napon. Ez a megbetegedés problémává vált az egyéni tudat, az országok költségvetése és a nemzetközi összefogás szintjén egyaránt; elsőként késztette a különböző szakterületeket hallatlan méretű interdiszciplináris összefogásra: a sebész makroszkopikus késétől a biológus mikroszkopikus szöveti és sejti beavatkozásán, valamint a vegyész szubmikroszkopikus „molekuláris” eszközein át a fizikus elemirészecske-szintű, sugárzás finomságú „késéig”.
Leszámítva a fegyverkezési kiadásokat, csak az űrkutatásba fektetett összegek vetekedhetnek az erőfeszítésekkel, melyeket a rákkutatásra világszerte a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig, Japántól Franciaországig, Kanadától Indiáig fordítanak. Konkrét példaként megemlíthetők a múlt év folyamán az USA-beli kormánykörökben lezajlott viták, amelyek során 400 milliós évi (ez az összeg 1974-ben 600 millióra emelkedne) pénzalapot javasoltak egy önálló adminisztrációjú „Cancer Cure Program” (Rákgyógyító Program) létrehozására, amelyhez Nixon elnök személyes indítványa alapján külön 100 millió font sterling jönne még. Ne hatódjunk meg Nixon „emberbaráti” tettén, kétségtelen e hivatalos „érdeklődés” átlátszó politikai (választási) háttere. Mindez azonban mégis jelzi, hogy a rákot már országos problémaként kezelik.
Az alábbiakban a modern ismeretek lényében szeretnénk röviden rámutatni a betegség lényegére, gyógyítási kilátásaira, igyekezve egyúttal eloszlatni a borúlátást keltő tévhiteket és józan reményt ültetni helyükbe.
A „megfoghatatlan” betegség
Idézzük újból Bemard Glemser sorait: „… Dr. Sonenberg tovább beszélt és válaszolt kérdéseimre –nemcsak saját munkájáról, hanem más, az intézetben folyamatban lévő munkákról is. Kezdtem megérteni, hogy olyan világban él, amelyben a legrendkívülibb események játszódnak le. Nem csupán a kémcsövek, üvegek és mikroszkópok magányos világa ez, hanem az óriási szellemi vajúdásé, ahol az élet legbensőbb titkait kísértik, hogy egy félelmetes, csaknem megfoghatatlan betegség legyőzessék.”
Hol kezdődik és hol végződik ez a „félelmetes, csaknem megfoghatatlan betegség”?
Nagyon hosszú ideig csak a klasszikus, felszíni megfigyelésekből levonható „szabályosságokkal” jellemezhették a kóros állapotot: a rákos sejtek ellenőrizhetetlen módon – hol gyorsan, hol lassan – szaporodnak, elözönlik a szomszédos egészséges szövetet, majd a szervezet távolabbi részeit is, úgynevezett áttéteket képezve. A folyamat általános neve: rosszindulatú növekedés, mely átfogóbb a gyakrabban használt ráknál vagy rákos daganatnál. Századunk húszas-harmincas éveiben sikeres lépést jelentett az orvosi és biológiai fenomenológia felszínéről mélyebbre – a lényeg felé – hatolásban a rákos folyamat biokémiai tanulmányozása, de ez még mindig csak jelenségtani hozzáállásnak bizonyult, mert a sejtanyagcsere mennyiségi elváltozásaiból próbálta kihámozni a kérdés velejét, semmi érdemit nem hozva minőségi sikon. További részletekbe való bocsátkozás nélkül leszögezhető, hogy – miként számos más, az életjelenséggel kapcsolatos folyamat esetén – itt is a „végső lényeghez”, a molekuláris biológiához kell fordulni helyes válaszért.
A vírusok és a rák
A mai napig számos rákkeletkezési elméletet dolgoztak ki. A legaktuálisabb a vírus-felfogás, noha ennek gyökerei is a századelőre nyúlnak vissza. 1911-ben F. Peyton Rous felfedezte, hogy a tyúkok kötőszöveti rákja alaposan átszűrt, sejtmentes biológiai anyaggal átültethető. Ez volt a vírusok mellett szóló első bizonyíték a rosszindulatú növekedés előidézésében. Munkájáért Rous – több mint egy fél évszázaddal később – Nobel-díjat kapott. Kitűnő továbbfejlesztője volt ennek az irányzatnak a néhány éve elhunyt szovjet Zilber professzor is. A felfogás lényegében jól beilleszthető a „központi tételbe”, a vírus becsempészi saját örökletes anyagát, DNS-ét a gazdasejtbe, ettől fogva a sejt normális működése leáll, eredeti DNS-e kikapcsolódik és a betolakodott „úr” parancsszavának engedelmeskedve a vírust felépítő és szaporodását biztosító építőelemek sorozatgyártására áll át; az egyensúly felborul, és fejvesztett, ellenőrizhetetlen tevékenység veszi kezdetét az egész érintett szövetben.
A rákkutatás virológiai vonatkozásában három mozzanatot emelnénk ki, amelyek a kutató szenvedély és a mély humánum összefonódását igazolják a „század betegsége” leküzdéséért vívott harcban.
1. A Burkitt-lymphoma és ami mögötte van
„A Burkitt-tumor története – írja Bemard Glemser – kétségtelenül a mai rákkutatás legdrámaibb és legérdekesebb mozzanata.” Az ír születésű Denis Burkitt sebészként indult, s így a brit orvosi etikettnek megfelelően dr. Burkitt helyett egyszerűen: Mr. Burkitt. A második világháború után a kelet-afrikai Kampala (Uganda) Mulago kórházába került.
Itt 1957-ben egyik kollégája felkérte, hogy vizsgáljon meg egy hétéves bennszülött gyereket, akinek állkapcsa furcsa módon négy helyen (a két bal- és a két jobboldalon) erősen fel volt dagadva. Egyikük sem gondolt rákos daganatra, mert négy szimmetrikus daganattal addig nem találkoztak. Mr. Burkitt egyik későbbi környékbeli útja alkalmával egy teljesen hasonló gyereket látott, mindjárt le is fényképezte, és komolyan kezdett gondolkozni a különös betegségről. Megbeszélései során rájött, hogy a kór egy bizonyos területre korlátozódik. De mettől meddig? Ekkor kapta az első kutatási pénzsegélyt, a nevetségesen kevésnek tűnő 15 fontsterlinget, melyet fényképek és kérdőívek szétküldésére költött el. Az első eredmény: a daganat a trópusi Afrika bizonyos sávjára szorítkozik, melyen belül azonban vannak területek, ahol nem fordul elő. A Brit Orvosi Kutatótanácstól kapott 150 font sterlinges azutáni adományhoz hozzátett a sajátjából 50-et, és vásárolt egy kiöregedett teherkocsit, mellyel rák-szafarira indult. És elképzelhetetlen nehézségek árán megállapította, hogy a jelenségre inkább magaslati – tehát: hőmérsékleti – határvonal jellemző. Ez volt az első kóreset a rosszindulatú daganat orvosi történetében, melyet éghajlati tényező határozott meg. Nyugat-afrikai útja, kutatásai nyomán egy további tényező, az esőzés is számításba jött; ezzel az eset még izgalmasabbá vált.
A térkép alapos vizsgálata s kollégái segítsége rávezette Burkitt-tet a megoldásra: a kór szorosan összefügg egy, az ízeltlábúak (talán szúnyogok) által hordozott és terjesztett vírussal. Így jutott el Denis Burkitt – akit mélyen elkeserített a daganatos, valamint az addig alkalmazott sebészi beavatkozás utáni gyermekek látványa – első nagy eredményéhez. (Dr. Éva Klein, a Karolinska Intézet Daganat Szakosztályának munkatársa, egy interjújában a következőket mondta: „Nagyon kellemes itt, a stockholmi intézetben dolgozni. Nem vizsgálunk betegeket, és így a problémák teljesen elméletiek. De aztán kimegy az ember Afrikába, és látja ezeket a gyermekeket, és máris mindenre kész, hogy segítse őket. Amikor Nairobiban voltunk, nem láttam még egy zsiráfot sem, sehová nem mentem ki, mert azon próbáltam gondolkozni, mit tehetnék e daganat ellen…”)
Burkitt mindezek után – noha sebészorvos volt – nekiállt meggyógyítani a róla elnevezett kórt. És sikerült. Elégtétel töltötte el, amint szeme láttára gyógyultak a maga választotta gyógyszerekkel kezelt betegek. Egyedülálló teljesítmény a Denis Burkitté, aki egy eladdig kóroktanilag is ismeretlen, gyógyíthatatlannak tűnt betegséget „bölcsőjétől haláláig” végigkísért és térdre kényszerített. Amint egy neves angol ráktudós megjegyezte: „Megmutatta, hogy a rákkutatásban nincs helyettesítője a kitűnő agynak, a jó megfigyelésnek és a szerencse kihasználásnak. A rák nem gyógyíthatatlan betegség. Egész sor rákot gyógyítanak. Figyelemre méltó a Burkitt-daganatnál az, hogy ki lehetett gyógyítani még oly előrehaladott stádiumban is, amikor a szakértők a lehetőséget is reménytelennek és őrültségnek vélték volna. Gyönyörű, ahogyan bebizonyította, hogy mindnyájan hibázunk és úgy gondolom, ez feltétlenül csodálatos.”
2. Válságban a „centrális tétel”?
Egyes rákkeltő vírusok DNS helyett csak RNS-t tartalmaznak, és ezt juttatják a megtámadott sejtbe. Ebben az esetben mi történik a DNS→RNS→fehérje információárammal, hisz hiányzik az „úr”, a DNS? Az 1970 májusában Houstonban tartott Nemzetközi Rák Konferencián Howard Temin bejelentette, hogy a Rous-szarkóma vírusa egy olyan enzimet tartalmaz, amely képes saját RNS-ének irányításával a DNS-t szintetizálni. Később David Baltimore, valamint Sol Spiegelman más vírusokra vonatkozó, de hasonló eredményeket hoztak nyilvánosságra. Az új enzim működésének megfelelő és a „centrális tételre” nézve kihívó nevet kapott: megfordított másoló („reverse transcriptase”). Crick, a„tétel” társszerzője, amikor megkérdezték, hogy ez a felfedezés a molekuláris biológia alaptézisének válságát jelenti-e, nemmel válaszolt: továbbra is specifikus makromolekulákról makromolekulákra való információátvétellel van dolgunk.
3. Az első emberi rákkeltő vírus
A rangos londoni természettudományos folyóirat, a Nature, valamint fiatalabb testvére (1971-től jelenik meg), a Nature New Biology múlt őszi számaiban jelent meg első ízben olyan közlemény, mely bizonyítékként szól amellett, hogy az emberi rosszindulatú daganatokat is (jelen esetben női mellrákról van szó) vírusok okozzák (ugyanis eddig csak állatkísérletekben volt igazolt, hogy vírus a kór okozója).
Reménnyel nézhetünk a gyógyítás jövőjébe
A rák elleni harcban az emberszéles skálájú fegyverkészletet vonultatott fel: sebészet, gyógyszerek (kemoterápia), sugárkezelés, immunológia stb. A rák kezelhető, természetesen attól függően, hogy mennyire korán ismerik fel. Nap mint nap új szereket állítanak elő. Tudvalevő azonban, hogy a rákos sejteken kívül valamennyi alkalmazott vegyszer az egészségeseket is károsítja – egyszóval: a gyógyszeres kezelés még nem eléggé fajlagos. De a távlatok ebben a tekintetben is reményt keltenek.
Amint már előbb említettük, a rákos növekedésre nem sikerült specifikus minőségi molekuláris elváltozást felfedni. Ha ez mégis fellép, úgy a sejt genetikai készülékében, a dezoxiribonukleinsavban, valamint a ribonukleinsavban és az irányításuk alól kikerülő esetleges „rákos” fehérjékben kell végbemennie. Néhány év óta a houstoni Baylor Egyetem mellett működő Rákkutató Központban, Harris Busch professzor vezetésével keresnek ilyen rákspecifikus elváltozásokat. Eredmények máris mutatkoznak: a Walker-daganat (a máj kísérleti rákja) sejtmagjainak RNS-e összetételében különbözik az egészséges májban találhatótól (a DNS-re vonatkozó első közlemény 1960-ban jelent meg: eddig az úgynevezett, Philadelphia-kromoszóma az egyetlen rákspecifikus öröklődési elem, mely kizárólag a mielogén fehérvérűségben szenvedő betegek gerincvelői és perifériás vérsejtjeiben lelhető fel). Mihelyst ilyen molekuláris, helyhez köthető elváltozások léte végső igazolást nyer, útjára indítható az új, fajlagos makromolekuláris kemoterápia (H. Busch, 1969; azonos felfogást körvonalazott elméletileg ugyancsak 1969-ben a temesvári Tudományegyetemről Simon professzor), mely abban fog állni (Houstonban már történtek tapogatózó próbálkozások kísérleti szinten is), hogy a „rákos” makromolekula-részek működőképességét specifikusan (tehát az egészséges sejtfunkciók érintése nélkül) elnyomják az úgynevezett komplementerrepresszor polinukleotidokkal (kisebb molekulasúlyú nukleinsavláncok) vagy a polipeptidekkel (fehérjéknél rövidebb aminosav-polimérek). Ez a legmesszebbmenő, legfinomabb és legpontosabb beavatkozás, amely a rák gyógyításáért a molekuláris biológia részéről megtehető.
Az emberi szellem erőfeszítéseinek előbb-utóbb győzedelmeskedniük kell: minden remény megvan arra, hogy belátható időn belül legyőzzük a rákos megbetegedést.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.