Nézzétek Aident, ezt a kacagó, tüneményes csodáját a világnak! Egy albán fiú (Efalt Boci) és egy magyar lány (Luca Hartai), két, földrajzilag igen közeli, de kultúrájában mégis távoli nép képviselői csak azért kellett, hogy valahol a világ másik végén, egy időben dolgozzanak ugyanabban a Karib-tengeren úszó óriás hajó-szállodában, hogy Tenerifén, az Atlanti óceán kellős közepén, közel az afrikai partokhoz, szerelmükből – spanyolként – megszülethessen kisfiúk, Aiden, Fahidi Éva dédunokája. Micsoda szimbólumát hordozza fogantatása óta a világ átjárhatóságának, sokszínűségének. Vajon ki és mi lesz ebből a tüneményes emberkéből?

Aiden a szerzővel – Puerto de la Cruz (Kanári-szigetek, Spanyolország).

Azt mondják, hogy két alapvető emberi habitus van: a fejlesztő és a működtető.

Vajon min múlik, hogy melyik csöppségből lesz fejlesztő, melyikből működtető? Ha mindenképpen ragaszkodunk ehhez a kétpólusú csoportosításhoz, mi az a minőség, ami megkülönbözteti az egyiket a másiktól? Mert gyanítom, hogy amikor kibújnak az anyjuk pocakjából (pontosabban, amikor beköltöznek oda), még valószínűleg nem érzékelhető a “különbség”. Hol, mikor dől el, hogy melyikük mit kezd majd az életével? Min múlik, hogy a műhelyben bütykölgető kisgyerekből zseniális feltaláló vagy csodálatos kezű szerszámlakatos lesz? És ha egyszer eldől, vajon egy életre bebújik -e abba a skatulyába?

Apám azt tanította, hogy minden gyerek valamilyen egyéni, csodálatos, zseniális képességgel születik, és hogy ebből a képességből mi marad meg, az azon múlik, hogy a környezete mit nem pusztít ki belőle. A Waldorf pedagógia szerint az újszülött úgy érkezik, hogy már mindent tud, és nekünk (a környezetének) “csak” annyi a dolgunk, hogy ezt a tudást megóvjuk.

Amikor ideszületünk erre a földre, csak tisztaság, a szeretet tisztasága az, amivel érkezünk. A félelem mint rendezőelv teljesen ismeretlen a számunkra, nem értjük az ítélkezést, a skatulyázást, hogy mi a jelentősége annak, hogy az egyik kisebb, a másik nagyobb, kerekebb, nyúlánkabb, ilyen meg olyan a színe, a mozgása, csak azt látjuk, hogy milyen jólesően sokféle a világ. Szemlélődünk, befogadunk, gazdagodunk egészen addig, amíg a világ, talán helyesebb, ha “rend(szer)nek” nevezem, el nem kezd “rendet” rakni közöttünk. Címkéket ragasztanak ránk, összehasonlítanak minket, megtanítanak különbséget tenni, besorolni, rangsorolni, megítélni, elítélni. Egyre erősödik bennünk a félelem, hogy megfelelünk-e az egyre agresszívabb ellenőrzéseken, (óvoda, iskola, de otthon is) mígnem megérik végre bennünk a “felismerés”, hogy egyedül nem vagyunk elég jók, egy lépést sem tudunk tenni irányítás nélkül.

Vekerdy azt mondja valahol, hogy aki miatt aggódnunk kell, az a jó magaviseletű, jól tanuló gyerek, aki fuldoklik már a világ szorításában és láthatóan megadja magát annak az elvárásaival szemben. A deviánsnak skatulyázott gyerekkel nincs semmi baj, mert hiszen “csak” próbálja megőrizni eredendő tehetségét, integritását, szabadságát. Ha képes magát kiszakítani a korlátozó világ rabságából, vagy szerencsés esetben mi, a környezete felismerjük, és támogatjuk abban, aki lenni akar, belőle lesz az, akivé mindannyian még pöttöm gyerekként (és talán később is…) álmodtuk magunkat, űrhajós, világutazó, a világ legmagasabb csúcsára törő hegymászó, orvos, aki feltalálja a menthetetlen beteg nagymama gyógyulásának eszközét, soroljam? Folytassátok ti.

Talán igaz, hogy két alapvető emberi habitus van: a fejlesztő és a működtető. Mindkettő egyformán fontos mindannyiunk élete szempontjából. A nyughatatlan fejlesztők, a kíváncsiak, a kísérletezők formálják, viszik előre a világot. A működtető megtanulja, tökéletessé teszi és üzemelteti mindazt a csodát, amit a fejlesztő meglelt. A működtető joggal ragaszkodik a megszokotthoz, amit a fejlesztő éppen készül akár alapjaiban megváltoztatni.

A fejlesztő nehezen követhető, nehezen értelmezhető, a működtető viszont garantáltan megbízható. De csak habitus mindkettő, csak kapcsolódási mód az életünkhöz, átjárható, bármikor, egyetlen döntéssel megváltoztatható. És mindkettő úgy tökéletes, csodálatos, ahogy van. Hasonlatosan az én életem minden pillanatához.

A szerző Facebook-bejegyzése 2023. május 31-én.