Mihail Pavlovics Siskin orosz író, aki 1995 óta Svájcban él, de hazájában még mindig a legdíjazottabb és legolvasottabb író, úgy véli, hogy hazájának csak akkor van jövője, ha totális vereségen megy keresztül.
A The Guardian által készített interjúban Siskin többek között arra a kérdésre válaszol, hogy a totális vereség járható út-e egy olyan atomhatalom számára, mint Oroszország.
Mihail Siskin: Putyin minden diktátor pszichológiáját követi: „Ha én elhagyom ezt a világot, a világnak velem kell mennie”. Nincs bennük empátia. Nem szeretik az embereket. Gyűlölik az embereket. És biztos vagyok benne, hogy meg fogja nyomni a piros gombot. De senki sem fogja végrehajtani a parancsát, hogy elpusztítsa a Földet. Senki. És tudod miért? Mert Oroszországban a fő kérdés már nem az, mint a 19. századi klasszikus orosz irodalomban volt: „Ki a hibás?” Mit kell tenni?” Nem, a fő kérdés az: a cár valódi vagy hamis? És azt, hogy igazi cár, csak úgy lehet bizonyítani, ha megnyerünk egy háborút. Sztálin emberek millióit ölte meg, de a lakosság szereti. Gorbacsovot szerették Nyugaton, de elvesztette az afganisztáni háborút és a hidegháborút a Nyugat ellen. Őt megvetik. Putyin tábornokai azt mondták neki, hogy három nap alatt beveszik Kijevet, de nem sikerült. És most ő egy álcár. Senki sem hajtja végre egy hamis cár parancsát.
Doina Popescu Facebook-bejegyzése 2023. április 3-án. Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)
A szerkesztő megjegyzése
Az interjú előtt a Guardian közölte Mihail Siskin levelét honfitársaihoz; ebben többek között ezt írta:
Én orosz vagyok. Vlagyimir Putyin szörnyű bűnöket követ el a népem, az országom, az enyém nevében. Ezért Oroszországom és honfitársaim nevében bocsánatot kérek az ukránoktól. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy semmi sem bocsátható meg, ami ott történik.
Ez a háború nem most kezdődött, hanem 2014-ben, miután Putyin elfoglalta a Krímet. A nyugati világ nem volt hajlandó belátni ennek a súlyosságát, és úgy tesz, mintha semmi szörnyűség nem történne. Ezekben az években nyilatkozatokban és publikációkban keményen próbáltam elmagyarázni az embereknek, hogy ki is Putyin valójában. Nem sikerült. (…)
Én vissza akarok menni Oroszországba. De melyik Oroszországba? Putyin Oroszországában lehetetlen lélegezni. A rendőrcsizmák szaga még mindig túl nehéz bűz. Visszatérek a hazámba. De ahogy egy nyílt levélben írtam, amikor 2013-ban, a Krím annektálása előtt visszautasítottam, hogy Putyin Oroszországát képviseljem egy nemzetközi rendezvényen: Egy másik Oroszországot akarok és fogok képviselni, az én csalóktól mentes Oroszországomat, egy olyan országot, amelynek államszerkezete nem a korrupcióhoz való jogot, hanem az egyén jogát védi, szabad sajtóval, választásokkal és polgárokkal.
Régen a szabad véleménynyilvánítás tere az internetre korlátozódott, de ma már ott is katonai diktatúrát látunk. A hatóságok nemrég bejelentették, hogy minden Oroszországot és annak háborúját kritizáló kijelentés hazaárulásnak minősül, és a hadiállapot értelmében büntetendő.
Mit tehet egy író? Az egyetlen, amit tehet: megszólal. A hallgatás az agresszor támogatását jelenti. A 19. században a lengyel lázadók harcoltak az orosz cárizmus ellen „az ő és a mi szabadságunkért”. Most az ukránok harcolnak az ő és a mi szabadságunkért. Nemcsak a saját emberi méltóságukat védik, hanem az egész emberiségét. Minden lehetséges módon a segítségükre kell sietnünk. Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)
Mihail Pavlovics Siskin orosz író 1961. január 18-án született Moszkvában. Apai nagyapja a kuláktalanítás során egy szibériai építkezésen pusztult el, nagyanyja két fiúgyermekével felmenekült a fővárosba, ahol takarításból élt. Az egyik fiú, Borisz a háborúban fogságba esett, s 1942-ben egy hamis feljelentés alapján agyonlőtték. Halálát megbosszulni akaró testvére – Mihail Siskin édesapja – tengeralattjáró-tisztként végigharcolta a nagy honvédő háborút, s helytállásáért kétszer is kitüntették a Vörös Zászló Érdemrenddel. Válásuk után az író akkoriban iskolaigazgatóként dolgozó édesanyja egymaga nevelte gyermekét.
Mihail Siskin dolgozott házmesterként, aszfaltozó munkásként, majd elvégezte a Moszkvai Állami Pedagógiai Főiskola germanisztika szakát. Három éven át a Rovesznyik című folyóirat munkatársa volt, művészeti cikkeket írt, németből fordított. Ezután öt évig tanított Moszkvában.
1995 óta Svájcban lakik, itt ismerte meg második feleségét, a szlavista Francesca Stocklint. Az utóbbi években kizárólag irodalmi munkásságából él. 2011-ben ismét megnősült, felesége Jevgenyija Frolkova fotóművész.
1993-ban a Známja folyóirat odaítéli neki a legjobb elsőkötetes író díját. Az igazi bemutatkozás az Izmail bevétele című kötet, 2000-ben megkapja érte a Könyvkiadók Díját. Következő regénye, a Vénusz hajtincse 2005-ben nemzeti bestseller, egy évre rá a Nagy Könyv díjjal jutalmazzák. Németül írt esszékötete, a Montreux-Missolunghi-Astapowo, Auf den Spuren von Byron und Tolstoj 2002-ben az év legjobb külföldi könyve volt Franciaországban.
A 2010-ben befejezett Levélregény 2011-ben az év könyve lett Oroszországban. Kulcsidézet a könyvből: ”A világon minden mindennel összecseng, rímel. Ezek a rímek fűzik egybe, tartják össze a dolgokat, mint a tövig bevert szögek, hogy szét ne hulljon a világ.”
Híresebb levélregények: Rousseau: Új Héloïse, Goethe: Az ifjú Werther szenvedései, Laclos: Veszedelmes viszonyok, Hölderlin: Hüperión, Montesquieu: Perzsa levelek,
Stoker: Drakula, Kármán József: Fanni hagyományai. (És ne feledkezzünk meg MIkes Kelemen törökországi leveleiről!)
Mihail Siskin nyilatkozatainak külön érdekessége, hogy Vlagyimir Putyin (1952), a „cár” – aki KGB-s tisztként öt évig az akkori Német Demokratikus Köztársaságban, Drezdában működött, hivatalosan a Barátság Háza igazgatójaként – jól beszél németül.
