2028-ban vajon abba a helyzetbe kerülünk, hogy teljesen eltöröljük a választásokat,
és elmagyarázzuk az embereknek, hogy jobb nélkülük?! Mert ebbe az irányba tartunk: vagy katasztrófa jön ki a szavazóurnákból, vagy pedig a szavazóurnák bezárása felé.

Románia egy fura ország, ahol semmi sem az, aminek tűnik. Vannak intézményeink,
vannak tisztségeink, vannak törvényeink, szabályzataink, minden, amire szükségünk van, de az emberek, akik betöltik azokat, valami teljesen mással foglalkoznak. Néha – és nem ritkán! – pontosan az ellenkezőjével, mint ami a feladatuk lenne. Ezért az az érzés, hogy az intézmények és a törvények teljesen hatástalanok, és jobb lenne, ha egy atyuska lépne a helyükre, aki – tetszése-akarata alapján akaratából – eldöntené, hogy mit és hogyan. Vegyük szépen sorba…

Az elnök: fő feladata az lenne, hogy mindannyiunknak irányt mutasson. Ő az, aki azt
mondja: „Ezt tesszük”. És mindannyiunknak, intézményeknek és polgároknak, van egy célunk. Mondani sem kell, annyi probléma van, hogy nehéz választani közülük: az ország területi-közigazgatási reformja, amelynek célja az európai források rugalmasabb elosztása a területen, és a nagyszabású projektek regionális szintű megfogalmazása; az államapparátus reformja, amely az „átmeneti időkből” megmaradt, a kommunista intézmények tehetetlenségéhez közelebbi változatban; a nyugdíjrendszer reformja, amelyet fel fog robbantani az (abortusz)rendelet első nemzedékének nyugdíjba vonulása; a hadsereg reformja, azé hadseregé, mely valójában nincs is; az oktatás reformja, amelyet az előző elnök kicsinált stb. Nincs hiány a tennivalóból.
Tisztségét kihasználva az elnöknek, hozzáértő emberek szakértelmét igénybe véve, meg
kellene ítélnie, hol jobb elkezdeni, és hol terjed a multiplikációs hatás más irányokba, és
döntenie. A döntés rövid, világos, pontos hatásköröket állapít meg, és az emberek munkához látnak.
Ehelyett mit látunk? Egy embert, akit meghaladott a tisztség, amibe került, aki érthetetlen dolgokat motyog, és törött arabeszkeket vázol fel a kezével. Nem, mondják nekünk, ez csak látszat. A média által így ábrázolt alkalmatlan emberen túl ott van egy vasököl és egy sakkozó elméje, amely végtelenül finom kombinációkat hoz létre.
De vajon ez mindannyiunknak a hasznára van, kiknek a vezetése rá van bízva? Vagy ezek szerájbeli háborúk, amelyekben csupán néhány tucat – mondjuk több száz – ember vesz részt, akik osztoznak a hatalomban és a kiváltságokban?
Azt mondják, az elnök „saját kormányt” akar. Minek azt? Mert eddig nem mutatta meg,
hogy lenne elképzelése vagy célirányos terve, vagy hogy bármit is tenni akarna. Egy év alatt világosan megfogalmazhatta volna az álláspontját, és mindannyian tisztában lehetnénk azzal, hogy megérdemli – vagy nem érdemli meg –, hogy támogassuk.
Tehát ez az ember még üresebb, mint a választási kampányban, mert akkor legalább ígért valamit. Most csak „közvetítő” akar lenni. De egyáltalán nem világos, miért akarna egy közvetítő saját kormányt. A kettőből az egyik: vagy a politika felett áll, és csak azokat az irányokat határozza meg, amelyeket a kormány követ, vagy leszáll az arénába, és közvetlenül átveszi az ország ügyeinek vezetését.
A miniszterelnök: az, aki lesz, mert eltávolítottuk azt, aki van. És itt furcsák a dolgok, mert olyan valakit szeretnénk, aki csak aláírná a kormány dokumentumait (ideális esetben anélkül, hogy el is olvasná őket), de nem kormányozna. Övé lesz a „kormányzás felelőssége” – vagyis el kell magyaráznia, mit és hogyan (még akkor is, ha nem tudja, mit és hogyan), és villámhárítóként fogja használni: a népnek lesz kire vezetnie a haragját, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene.
De egyébként nem lesz tényleges hatalma. A miniszterelnök nem az lesz, aki koordinálja az állam tevékenységét, hanem egyfajta harmadik kézből származó könyvelő, aki fizetéseket fizet és statisztikákat hamisít, hogy eltitkolja a nemzetgazdaság leértékelődését.
Az ötlet pedig az, hogy annyira elhalványult figura legyen, hogy senkit se árnyékoljon be. Sőt, valójában a kormányüléseken a – politikailag kinevezett – miniszterek gond
nélkül pontra tudják tenni majd őt.
És mi lesz a helyzet a gazdasággal? Egyszerű: félévente elmegyünk az Európai
Bizottsághoz, és bölcsen kijelentjük, hogy ha nem adnak valami pénzt, akkor a szélsőségesek kerülnek fölénybe. Akar-e az Unió egy problémás államot a „keleti szárnyon” mely az oroszok vagy a kínaiak falova?! Ha nem, akkor nyissák meg a pénztárcájukat. És mi tudjuk, mit kell tennünk: emelni a politikusok, bírák és militarizált szolgálatok fizetését és nyugdíját, még egy kis juttatást ide meg oda, pénzt a polgármesteri hivataloknak és megaprojektekre, amelyekből soha nem lesz semmi.
Így mennek a dolgok, és amíg mennek, nincs okunk bármit is megváltoztatni. Ha problémák merülnek fel, nyilvánvalóan a neomarxisták, az LGB-sek, az
értelmiségiek és Európa a hibás.
És ha a dolgok már nem működnek Európával? Nos, akkor átállítjuk a váltót, és olcsó keleti gázról beszélünk. Mit szeretnének jobban, egy rollert és a műanyag palackhoz kötött dugót, vagy a téli fűtést?!
A hadsereg egy semmiségnek a neve. Romániának a történelme során soha nem volt más hadserege, mint parádékatonaság. Amikor hadseregre volt szükségünk, 1916-ban, 1944-ben, semmi hasznosabbat nem találtunk, mint „megfordítani a fegyvereinket”. Vagyis felülni – bűnösen – a győztesek utánfutójára. Akik mindig úgy bántak velünk, mint egy meghódított országgal. Ez a kellemetlen, de sajnos igaz történelem.
A hadsereg két lényeges dolgot feltételez: egy szakszerű parancsnoki rendszert és a mai
háborúknak megfelelő felszereltséget. És persze az embereknek „fegyverbe” való bevonását. Ez utóbbi minden, amit tehetünk; persze kizárva a politikusok, polgármesterek, bírák, katonák, mindenféle szolgálatokban lévő emberek csemetéit, és – ahogy illik – bárkit, aki fizet, hogy bekerüljön a kivételek közé. Plusz azokat, akik elszaladnak, amerre a szemük lát. Láttuk a parancsnoki minőségét két volt miniszterelnökön keresztül: berezelt emberek voltak békeidőben, nem világos, mit tennének válsághelyzetben. A fegyverzetünk pedig régi, Kulikov marsall idejéből, könnyű minden évben átmásolni a leltárokat.
Őszintén szólva, nincs értelme illúziókat dédelgetni, külső nyomás esetén a hadseregünk néhány órán belül kapitulálna. Feltéve, hogy „megállapodunk” a leendő győztesekkel. Belső használatra pedig egy elkoptatott lemez szólna: „Együtt szenvedünk a néppel.”
A Parlament is egy bús komédia: a pártvezetők kényének-kedvének kiszolgáltatott
emberek gyülekezete, akiknek nincsenek saját kezdeményezéseik, csak utasításra szavaznak, általában nem tudják, mire szavaznak, és akik mandátumukat arra használják fel, hogy gazdaságilag jövedelmezővé tegyék azt.
Nehéz elhinni, hogy bárki is képes lenne törvényeket alkotni olyan emberek tömegével, akik meg vannak győződve arról, hogy a megválasztásuk valójában isteni jogon történik, és ha egyszer eljutottak oda, ahol vannak, akkor a hétköznapi halandók fölé emelkedtek. És természetesen, miután funkcióba kerültek, csak egy dolgot akarnak: hogy a hivatal életre szóló legyen. Nincsenek közöttük irányzatok, ideológiák vagy árnyalatok. Valójában olyanok, mint az ősemberek hordái: van egy vezetőjük, és ő dönt
mindenben.
Az egyetlen modern dolog a balkáni intrikák hálója, amely révén mindenki, ha nem is
pont főnök akar lenni, de legalább minél közelebb akar kerülni a vezetőhöz, mert ez a közelség előnyökben és kiváltságokban számszerűsíthető. A politikai pártok nem mások, mint a lakosság kizsákmányolásának szervezett formái – mindenféle „törvényeken” keresztül – és szerájok, amelyekben „vezetési struktúrákat” építenek és bontanak le. Ott tartja őket egyrészt az alkotmányos tehetetlenség, másrészt azokra az ellenségekre való hivatkozás, akikről mindegyikük állítja, hogy megvéd minket. Ha őszinték akarunk lenni, egyiküknek sincs valódi támogatottsága a társadalomban, és bármelyikük ugyanolyan gyorsan és véglegesen jelentéktelenségbe zuhanhat, mint a megszűnt PNȚCD (Parasztpárt).
A közigazgatás „mesterség”, a szó valamennyi értelmében. Minden köztisztviselő „főnök”, mert a fizetése jár neki, függetlenül attól, hogy mit csinál. Mint ilyen, a „minőség” fogalma a közigazgatásban értelmetlen. Bármely köztisztviselő egyetlen gondja a hivatali ablakban folyó apró üzleten túl az, miként tegye jövedelmezőbbé a munkáját; más szóval, hogyan csináljon személyes vállalkozást, amelyhez az állami ügyfelek is előfizethenek. Ez egy zseniális ötlet, mert egy ilyen logika szerint a költségek mind az államot terhelik, a profit pedig azt illeti, aki „kezdeményez”. Mint ilyen, valamennyi európai elképzelés a digitalizációval, az átláthatósággal, a pénzeszközök nyomon követhetőségével stb. brutális fenyegetésnek hangzik a
közigazgatásunk számára.
Nem ilyesmire van szükségünk, hanem a köztisztviselői rendek rendszerére, ahol mindenki tudja, mennyit szedhet be alulról, és mennyit kell fizetnie felülre. Senki sem akar „közigazgatási reformot”, mert senki sem akarja elveszíteni a kiváltságait, és főleg a lehetséges kiváltságait, amelyekbe a múltban fektetett be, és amelyekbe a jelenben is továbbra is befektet. Határesetben a hivatalnokok, ha valóban fenyegetve van,
mindent leblokálhatnak; együttesen a militarizált intézményekkel, hatalmas pánikot kelthetnek a társadalomban. Az elv pofonegyszerű: mindenkinek legyen állami állása (nyugdíj miatt), a többit pedig mindenki a tőle telhető legjobban „feltalálja magát” (a ház, a gyerekek és a nyaralások miatt). És ha a nagyfőnökök mindent belefoglaltak a saját kiváltságaik csomagjába, miért ne hagyhatnánk, hogy a hétköznapi emberek is tegyék meg a magukét?!
Nyilvánvalóan végigmehetnénk a társadalom minden szegletén, és a kép ugyanolyan. Mi van itt? Egy anomikus világ (amely nem ismer más törvényt, mint a saját „biztosítását”), és bármiféle kohéziótól mentes. Nem a társadalom az, mely képes reagálni az állam irányultságának hiányára, valamint a hagyományosan rossz szervezettségére és működésére. A társadalomnak csak egyetlen hatalma maradt: a reagálásé, a „NEM!” kiáltása bármely hatalom képviselőivel szemben. A választások közötti időszakban passzívnak tűnik, és elmerül az apró ügyeskedéseiben. De négyévente egyszer felébred, és ordít. 2024-ben is ezt tette, és akkor
megsemmisítették az elnökválasztást. 2028-ban vajon abba a helyzetbe kerülünk, hogy teljesen eltöröljük a választásokat, és elmagyarázzuk az embereknek, hogy jobb nélkülük?! Mert ebbe az irányba tartunk: vagy katasztrófa jön ki a szavazóurnákból, vagy pedig a szavazóurnák bezárása felé. Amikor senki sem vállalja a vezetés és a cselekvés felelősségét az országban, a dolgok szétesnek, és a káosz mindent lerombol-lezülleszt.

Forrás: 22 – a Társadalmi Párbeszéd Csoport hetilapja, 2026. június 2. Fordította: László László