Falusiak és városiak, felnőttek és gyermekek – mindenki érti, mindenkihez szól Petőfi, a költő. Verseiben, melyeket örök-újakká varázsolnak kifinomult művésziességről, mesterségbeli tudásról árulkodó metaforái és hasonlatai, mindenki megtalálja önmagát mint áldozatkész humanista eszményt és nemes érzelmet – patetikus szerelmi lírájában és forradalmi hazafiságtól és humanizmustól izzó költeményeiben, humoros vagy szatirikus élű verseiben és megrázó drámaiságú vallomásaiban, pontos, találó tájleírásaiban és filozófiai elmélkedéseiben egyaránt.
A népdalokkal, annak idején, úgy ismerkedtem meg, ahogy az szokásos falusi gyermekeknél, s a népdalok után Petőfi volt az első költő, akit megismertem, s Petőfiéi voltak az első versek, melyeket megszerettem.
Magyarul még az utcánkbeli gyermekektől megtanultam, s aztán magyarul tanultam egy magániskolában is, az egyetlenben, melyet nem zártak be az első világháború idején, amikor a tanítókat is a frontra küldték.
Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
– tanultuk és mondogattuk mi, kisebbek, és ájtatosan hallgattuk a nagyobb tanulókat, akik már azt szavalták, hogy Egy gondolat bánt engemet… vagy azt, hogy
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Különösen az utolsó két sort szerettem nagyon. Meg a másikból a híressé vált refrént:
Cserebogár, sárga cserebogár.
A tanítónővel együtt olvastuk a János vitézt. És betéve fújtam A kutyák dalát és A farkasok dalát is, és valami nagyon-nagyon vonzott a farkasok világához, bár éhezés, fagy és golyó az osztályrészük. Tudtam a költő tragikus haláláról is – olvasókönyvünkben volt egy szemelvény Jókai Mórtól. De a szabadság költőjének életébe, élete titkaiba sokkal később hatolhattam be, amikor elolvastam Illyés Gyula Petőfi-könyvét. Akkorra már jól ismertem Petőfi összes költeményeit, s nem egyszer olvastam újra vagy szavalgattam a Szeptember végént.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…,
ezt a megrázó, profetikus elégiát, vagy azt a másikat:
Elpusztuló kert ott a vár alatt…
Középiskolás koromban – már az első osztályokban, mert szerettem a verseket és az idegen nyelveket – alaposabban megismertem Eminescu, Goga, Arany, Heine, Poe, Musset, Ady költészetét, de Petőfitől ekkor sem távolodtam el, mindig közel éreztem magamhoz, és előveszem most is, idős koromban, a román költők mellett, s nem ritkábban, mint Goethét, Puskint, Rimbaud-t, Majakovszkijt, Eluard-t vagy az öreg Shakespeare-t. Kimeríthetetlen bánya a költészete – minduntalan feltáratlan kincsekre, kellőképpen fel nem kutatott telérekre bukkanunk benne.
Fordítani csak alkalomszerűen fordítottam Petőfit, s nagy néha – mint Ady-verseket is – kedvtelésből, vagy csak azért, hogy jobban elmélyedhessek művészetükben.
Mint szenvedélyes versolvasónak nem volt rá szükségem, hogy lefordítsam őket a magam számára, s azt hiszem, sok jó Petőfi-fordítónk volt, nem egy élvonalbeli költő. Mégis meggyőződésem, hogy még sokat kell fordítani és újrafordítani, hiszen Petőfi költészete büszkesége az egyetemes irodalomnak mind forradalmi és hazafias humanista tartalmai, mind művészi kifejező erejük révén.
Petőfi sok költőnek vált életével példaképévé és művével tanítójává, mint ahogy az olvasók megannyi nemzedékét nevelte forradalmiság és hazafiság szellemében; születésének százötvenedik év fordulóján joggal köszöntik mindenütt, ahol csak uralomra jutott vagy uralomra tör a humanista idealizmus. A mi álmunk ugyanaz a világszabadság, amit ő a népek zászlóin látott.
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.