Több mint harminc évvel ezelőtt, Kolozsvárt hallottam először a Fekete kolostorról; a magyar irodalom alapos ismerője, Ion Chinezu, a kitűnő irodalomkritikus és tanár beszélt róla. Rengeteg teendőm közepette akkor nem jutottam hozzá, hogy magyarul elolvassam a könyvet. Kuncz Aladárral sem volt alkalmam személyesen megismerkedni a New York kávéházat látogató írók körében, s amikor meghalt, azt hiszem, éppen külföldön tartózkodtam.
Most A Hét munkatársai juttatták el hozzám Corneliu Codarcea és Nicolae Crișan sikerült román tolmácsolásában Kuncz Aladár könyvét. Nem bírtam letenni, mondhatnám, úgy olvastam végig, pedig ezúttal sem volt kevesebb teendőm, mint annak idején. Elolvastam, nem mintha valamiféle kötelességemet akartam volna teljesíteni A Hét szerkesztősége iránt, hanem az olvasó rendkívüli örömével. Ezt a könyvet nem ette ki az idő rozsdája.
A Fekete kolostor nem az a fajta irodalmi mű, melyet az angolok „fiction”-nek neveznének. A szerző semmit sem talál ki, könyvének egyetlen képzeletdiktálta eleme sincs, márpedig ez regények, drámák, novellák esetében, akármennyire realisták lennének, per definitionem – lehetetlen. Ezek a műfajok szükségképpen megkövetelik az irodalmi jellegű invenciót. És mégis, a Fekete kolostor valamiképpen rokon a szó szoros értelmében vett szépirodalommal; nem esztétikai vagy stilisztikai értékei révén – bár e tulajdonságok is a lehető legnagyobb mértékben jellemzik –, nem is a leírás elhihető ereje által, hanem, mint a továbbiakban látni fogjuk, valami sokkal fontosabban.
A szerzőt az első világháború kitörése Franciaországban érte, s könyve a francia fogságban eltöltött évekről szól. Azt hihetnők tehát, hogy végső soron valamiféle háborús napló, mint annyi hasonló létezik, függetlenül attól, hogy napról napra, évről évre vezeti-e a szerző vagy sem. Kuncz Aladár könyve, lényegét tekintve, mégsem háborús napló, bár az is, legalább annyiban, amennyiben pontos leírása a tényeknek, melyeknek kegyetlen valóságától pillanatig sem távolodik el soha.
A Fekete kolostor bizonnyal az egyetemes vagy a magyar irodalom sok remekművével hasonlítható össze, szerzője pedig a világirodalom sok büszkeségével. Érzésem szerint a legadekvátabb összehasonlítással, a hasonlóság révén, Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című regénye szolgálna vagy, ugyancsak a hasonlóság révén, Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlanja. Nincs szándékomban felvázolni a hasonlóságokat és különbségeket e remekművek, a műfaj e remekei között. Megelégszem vele, ha felhívhatom az irodalom kutatóinak figyelmét erre a lehetőségre; bár lehet, hogy folytak már vizsgálódások e téren – nem tartozom az irodalom kutatói közé, nem élhetek azzal az igénnyel, hogy valami újdonságot mondok.
Mint említettem, a könyv a szerzőnek Franciaországban, az 1914-18-as világháború alatt elszenvedett fogságáról szól. De nem annyira önmagáról ír, mint inkább arról a valóságról, melybe a háború kitörésével meglepetésére belekerült; s könyvében, mint egy tükörben, híven megjelenik mindaz, amit átélt: váratlan helyzetek, lelki megrázkódtatások, nyomor, halál, a legkegyetlenebb terrorig fokozódó elnyomás, mindaz, amiről a szerző annak előtte el sem tudta volna hinni, hogy lehetséges. (Más kérdés, hogy a második világháborúban, a fasizmus alatt, a tragédia olyan méreteket öltött, mely mellett minden apokalipszis királyfiakról és boszorkányokról szóló gyermekmesének tűnik!) A tükör mögött azonban ott érezzük az embert, Kuncz Aladárt, aki maga is hihetetlennek tartaná önnön drámáját, ha nem saját maga élné át napról napra, fogolytáborbéli társaival együtt, mialatt a frontokon a hadseregek egymást mészárolják.
Kuncz Aladár a francia kultúra szerelmese volt, mint annyian írótársai közül, például Ady (vagy később Magyarországon József Attila és Illyés Gyula) és mindazok, akik az első világháború előtt a Nyugat légkörében éltek. A háború előestéjén érkezik Párizsba. Lelki szemei előtt valószínűleg egy kapu tűnt föl, melyről – különben teljesen jogosan – e feliratot vélte sugárzani, hegyeken és vizeken át: ,,A Fény városa”. A Fekete kolostor – igazi, bár szimbolikusnak tűnő elnevezés! – szerzője megérkezik, de a hadműveletek kezdetével, 1914 augusztusában, kihuny a fény, és az „ellenséges táborból” jöttek számára, akik történetesen Franciaországban tartózkodtak, megváltozott a felirat: „Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate!”. Vagy helyesebben mondva: „che siete entrati”.
Kuncz Aladár a szellemi paradicsomba ment, s hirtelenjében a pokolban ébredt, melyet négy éven át kellett járnia, az 1918. november 11-i fegyverszünet utánig, mig hazatérhetett.
A háború kezdetével gyökeresen megváltozott az Antanttal hadiállapotba került országok állampolgárai iránti magatartás Franciaországban. Bebörtönözték őket, hatni kezdett a sovinizmus, az aligha igazolható gyűlölet olyan emberekkel szemben, akik nem is viseltek fegyvert, lábra kapott az üldözés, a gátlástalanság, a foglyok megrablása amúgy is nyomorúságos táppénzüktől (elszállásolásukról mit is mondhatnánk? – szenny, szalma, tetvek, patkányok) mindez a hazafiasság nevében, mely ehelyt a legaljasabb képmutatással vált egyenlővé. Ez a változás, a mind újabb és újabb, szomorú, s nemcsak egyedi, hanem kollektív, sőt főként kollektív és emberellenes élmény váltja ki a Fekete kolostor szerzőjének lelki drámáját. E dráma, nem az egyéni, hanem az emberi tömegméretű drámája szüntelenül érződik – s a szerző nap mint nap újrasebződő lelkével ennek csak középpontja.
Dehát születhet igazi irodalom konfliktus, drámaiság nélkül? Nem hiszem. Az élet maga, természeténél fogva, drámai, konfliktusos, és mint ilyen táplálója a művészeteknek és irodalomnak. És ebben az értelemben szépirodalom Kuncz Aladár könyve – méghozzá milyen! De ugyanakkor vallomás is a könyv az életről, vallomás arról, hogy az embernek harcolnia kell az embertelenség ellen, szívós, mélyen erkölcsös harcot kell, vívnia, hogy győzhessen. A Fekete kolostor szerzőjét is szívósság és mély erkölcsiség jellemzi. És tehetsége és széles körű műveltsége segítette. Így születhetett meg a Fekete kolostor, így lehetett azzá a könyvvé, melyet nem fenyeget a feledés veszélye.
Amit elmondtam, csak biztatás az olvasásra – az olvasó részletesebb tájékoztatását a könyv nagyon alapos előszava, Nicolae Balotă munkája szolgálja.
———–
Kuncz Aladár: Mănăstirea Neagră.
Însemnári din viaţa internaţilor din Franţa. Traducere de Corneliu Codarcea și Nicolae Crișan. Cu o prefaţă de Nicolae Balotă. Editura Kriterion. București, 1971.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.