Senki sem kételkedik abban, hogy a tudományok mai robbanásszerű fejlődése óhatatlanul döntő módon átalakítja az emberi tudatot, a költészetet is beleértve.
Ifjú költők máris hozzáláttak, hogy a többé-kevésbé klasszikus kifejezési formákat, a ritmusba, mértékbe, rímbe szorított verset aláássák és felrobbantsák. Olyan ez, mintha valaki, miután elhatározta, hogy másként kell élnünk lakásainkban, elsőként levegőbe röpítené az épületeket. A költészet azonban nem a formákban él, hanem tartalomban, legyen az múlandó vagy örök életű, és jól megfér akár a régi formákkal is – bizonyság erre a nyelv, az emberek közötti megértés és meg nem értés legmegfelelőbb eszköze, amely nem változik meg egyik napról a másikra, sokkalta ellenállóbb például a papírból vagy akár fémből készült pénznél s az épületeknél, még ha az egyiptomi piramisokra vagy a sivatagi szfinxre is gondolunk.
A szó alárendeli magát a tartalomnak, nincs más választása még akkor sem, ha a tartalom választékos és találó kifejezés híján – legalább is a költészetben – torzszülött.
De az, aki a nagy társadalmi forradalmak idején, amikor tartalmait tekintve az élet ugrásszerűen tör előre, elzárkózik a külvilágtól, mint puhatestű az elhagyott kagylóhéjban, megfeledkezik arról, amivel ez egyértelmű: ott a lét valamely homályos zugában fog elrothadni vagy jobbik esetben vegetálni.
A költészet nem merül ki a forma keresésében, hanem az új élettartalomhoz illő formákat kutatja, közben néha tágítja a régieket, néha erőszakot tesz rajtuk, vagy újakkal gyarapítja őket. Ez voltaképpen elkötelezettség: azoknak a formáknak a megteremtése, amelyek megfelelnek az új életnek, amelynek megszólaltatására a maga sajátos, az emberi érzékenység bizonyos, jól meghatározott vevőkészülékére hangolt hullámhosszaival a költészeten kívül a lét egyetlen más területe sem alkalmas.
Való igaz, hogy a mi korunk a mítoszok összeomlásának és széthullásának a kora – sokkal több mítoszé, mintsem hajlamosak vagyunk hinni –, s e mítoszokból csak szimbólumok és képek maradnak majd fenn, mint ahogy az ősrégi idők cselekedeteinek az emlékét az akkor még mágikus, ma már csak költői értékű, de mondanivalóban továbbra is gazdag hősi énekek őrizték meg. Ugyanígy azonban a költőnek nincs miért elcsüggednie, mert „Pán halott”, Oidipusz mítosza pedig talán nem is egyetemes érvényű, vagy mert az űrhajósok magasan az Olümposz fölé emelkedtek, inkább érezze magát Gutenberghez hasonlóan, aki összetörvén az ősi és merev öntőformákat, olyan betűket tart a kezében, amelyeket a valóság új kívánalmai szerint illeszthet egymás mellé. Ez a képzelet szabadsága, amely a „világegyetem” fizikai kiterjedésének szabadságához viszonyítva érzésem szerint mérhetetlenül nagyobb. Talán az anyag tévedése, hogy meghagyta számunkra azt a rést, amelyen át a művészet és a tudomány révén sikerült kijutnunk a sokkalta tágabb szabadság birodalmába.
Javunkra tudjuk-e majd fordítani ezt a szabadságot? Minden bizonnyal, azáltal, hogy a megismerés útján mélyebbre hatolunk önmagunkba és a külső világba. A szeretet, amelyen bármiféle megismerés nyugszik, magától jön. De legnagyobb nyereségünk, hogy immár nem érjük be, nem érhetjük be az általánosságban vett új megismerésével. Mindabból, amire megismerésünk irányul, a legértékesebb az ember.
Nem én vagy te, vagy bárki más, hanem az emberiség. Hozzá intézzük szavunkat, ahhoz az emberiséghez, amelynek munkája által kezdettől fogva joga van az élethez, s eltörölhetetlen joga van a zsarnokság széttöréséhez. Ez hát az elkövetkező évezred számára a költészet mitológiája. Amelynek nem a szolgai félelem, hanem a tudományos megismerés lesz az alapja.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.
