Szarvasokká vált fiúk – Román kolindák. Fordította Kiss Jenő. Válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Faragó József. Az illusztrációkat Plugor Sándor készítette. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1971.
Századosnál is messzibb múltra tekinthet vissza immár a román népdalok, népballadák magyarul való megszólaltatása. S százada annak is, hogy – 1870-től – a magyar fordítók kitartó és rendszeres figyelmének örvendhet a román népköltészet. Gyűjtői, kutatói és fordítói sorában, tudósok és írók között ott van – kimagaslik közülük – Bartók Béla, akinek e téren nem lehet eléggé értékelni zenei, irodalmi és tudományos érdemeit. Minden idegenek közül, akik beleszerettek a román népdalba, ő tárta tágra előtte az egyetemesség kapuit.
Egy igényes kiállítású könyv idézte fel bennem a román népköltészet magyar tolmácsolásának és Bartók Bélának az emlékét: a Kriterion kiadásában megjelent Szarvasokká vált fiúk, Kiss Jenőnek, az ismert kolozsvári költőnek – akinek egyébként is annyi kivételesen szép magyar tolmácsolást köszönhet a román irodalom – a kolindafordításai, Faragó József kitűnő bevezető tanulmányával és jegyzeteivel, s Plugor Sándor illusztrációival. Az 1963-as Bárányka és az 1969-es Novákékról szól az ének után ez már a harmadik kötet, ami Kiss Jenő, Faragó József és Plugor Sándor együttműködéséből megszületett – s mindhárom nagyszerű teljesítmény. Ezért is jutott az eszembe Bartók Béla, akinek emléke egyre kedvesebbé válik a románok számára.
Már a könyv címe is Bartók egyik kolindagyűjtését idézi, azt, amelyiknek a szövegére a Cantata profanát írta. Erre a balladás kántáló énekre ő talált rá elsőnek, lefordította, majd a zenemű kívánalmaihoz átdolgozta. Mint szerzeményének címe is sugallja, e kántáló ének, karácsonykor szokták bár énekelni, nemhogy ájtatos tartalmú lenne, hanem nagyon is világi, profán, megannyi más román kolindához hasonlóan.
A kötet anyaga – kilenc ciklusban majdnem hetven kolinda – rendkívül változatos témavilágot ölel fel. A Szarvasokká vált fiúk iránt azonban eleve felkelti a figyelmet és ráirányítja az érdeklődést, hogy éppen ez nyűgözte le a zeneszerzőt és ihlette egyetemes értékű művének megalkotására, amint Eminescu is hasonló ihletések alapján írta meg népi verseinek egyikét-másikát (Ce te legeni, codrule – Erdő, miért hajladozol? vagy La mijloc de codru – Sűrű erdő közepe stb.). Az eredeti ötvennyolc sorával szemben Bartóknak a Cantata profanához készült feldolgozása százhuszonkét soros, ez azonban, mint ismerője, Kerényi Károly megállapítja, mit sem változtat a költemény lényegén. Néha csak megismétli egyik-másik verssort, néha a magyar népköltészetet idéző sorokat iktat közbe:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.
Ilyen sorokat a román költészetben csak Octavian Gogánál találunk, ő azonban elvitathatatlanul magyarból vette át őket.
Az átültetésben mégis van egy tartalmi változtatás, melyre Palkó István hívja fel a figyelmet. Lehet, hogy csak zseniális elírás: az ahol, amikor jelentésű p’unde helyett punte-t, hidat ért, szép hidat ír, melyen mikor átmennek a fiúk, nyomuk vész, szarvasokká válnak. A valóságot a mesétől elválasztó csodahíd ez a punte. Lehet, hogy elírás, de lehet, hogy Bartók szándékosan „tévedett”, s ezzel a tévedéssel egyszeriben megsokszorozta a kolinda jelentéseit és megnövelte értékét. Est modus in rebus – mondja a latin költő. S ez talán érthetőbbé teszi Bartók szavait is: „szabadság nélkül nem lehet élni”.
Mert a szabadság fogalmát spekulatíve többféleképpen is értelmezhetjük. Lehet szabadon élni emberként, de azzal a feltétellel, hogy ne fosszanak meg a választás jogától és ne kényszeríthessenek rá, hogy a munkáról lemondva elvesszünk a vadonban; aztán lehet szabadon élni, mint a vad, de ehhez át kell mennünk azon a hídon, ami az emberit az állatok szigorúan természeti állapotától elválasztja. Meggyőződésem, hogy Bartók az emberi szabadságért küzdött, márpedig ezt a munka szabadsága biztosítja. Ebben az esetben a p’unde–punte változás csodálatos „tévedés”.
Az emberi ész a művészet ihletésében különben hajlamos az ilyen tévedésekre. Köztudott például egy annak idején közismert orosz románc története „Krutyitszja, vertyetszja sarp goluboj” – hangzott eredetileg a szöveg, de elég volt, hogy a „sarp” (kendő) szó p-je kiessék, s a táncoló asszony banális képe helyett, akinek nyaka körül örvénylik, kereng a kendője, a kék égbolt (sár) kerekedjék táncra. A költő volt a hibás, aki nem vette figyelembe, hogy a k és g hangok között nehéz p-t ejteni, hogy a sarp kölcsönszó az oroszban, kevésbé ismert és közhasznú, mint a sár, hogy a rákövetkező jelző is a felettünk elmozduló égbolt kékjét juttatja eszünkbe. Ahogy németül mondják: „besser gesagt als gemeint”. A költő nem is gondolta volna, hogy ilyen jóra fordul a verse.
Bartók esetében nem így történt. Vagy mégis? Annál jobb. A híd nagyon is helyén való az ő szövegében: két világot választ el. A kolindagyűjtemény szerzői pedig nagyon helyesen jártak el, amikor a Szarvasokká vált fiúk jelentésteli címét adták kötetüknek.
Az antológia értékét persze másban kell keresnünk. A bevezető voltaképpen összehasonlító népköltészeti tanulmány, a jegyzetanyag pedig még a szakembereknek is hasznos tájékoztatóul szolgálhat. Szerzőjük nemcsak a kolindák kérdését vizsgálja, hanem bemutatja – méghozzá nagyon alaposan – a magyar kutatók nemzedékről nemzedékre folyó kitartó erőfeszítését is, amellyel ismertté kívánták tenni a román népköltészetet. A megismerés így a gyökerekig nyúlik vissza, a gyökereken keresztül teremt kapcsolatot egy nép szellemi erejével, mely az emberi emlékezetet meghaladó időktől, századokon át szívódott lényébe.
Kiss Jenő fordításai, bárhol üssük is fel a kötetet, úgy zengenek, mint amikor az aranyerdő aranyfáinak leveleit csendíti össze a szél. Azok közé tartozom, akik rendszeresen újra és újra a népköltészethez fordulnak, akik rendszeresen újraolvassák a népköltészeti alkotásokat. A megszokás miatt talán el kellett volna tompulnia irántuk való érzékenységemnek, s szépségeire fel sem figyelve lehet, hogy úgy kellene elmenjek mellettük, mint otthonom megszokott dolgai mellett. Legalábbis föltételezem, hogy így kellene történjék, s ezért nem első-, hanem másodsorban tűnik úgy nekem, mintha Kiss Jenő balladatolmácsolásai ünnepi mezbe lennének öltöztetve. Azért másodsorban, mert a magyar nyelvű változat ragyogása elsősorban mégiscsak Kiss Jenő költői tehetségének köszönhető.
Már a válogatás olyan, hogy az egész együtt a balladákkal oly közeli rokonságban álló profán román kolindák csillogó ikonjává épül. A népi irodalomnak, a népköltészetnek olyan műfaja a kolinda, mely mintha egyre távolabb kerülne tőlünk, ez tetszik ki abból is, hogy az ország sok részén egyre halványodik ismerete, s idővel talán el is tűnnék teljesen, ha a művelődésügy vezető szervei nem tennék szívügyükké, hogy a népköltészeti hagyományoknak visszaadják egykori csillogásukat. Kiss Jenő, Faragó József és Plugor Sándor megháromszorozott erőfeszítéseinek eredménye, hogy napsugár-ruhában, csillagdiadémmal születtek újra a népköltészet szépségei; úgy, ahogy Goethe tragédiájában Faustnak sikerült visszahoznia az árnyékvilágból szép Helénát.
Az antológiát a költészet minden szerelmese bizonnyal nagy gyönyörűséggel fogja olvasni. Nem ártott volna talán, következésképpen, ha egy kis szójegyzék egészíti ki, azoknak a szavaknak a magyarázata, amelyek magyarul nem általánosan ismertek. Lehet, hogy tévedek, de így vélem. Különben kevés ilyen szó van, úgyhogy ez nem zavarhatja meg az olvasót az esztétikai élvezetben. Az antológia pedig amellett, hogy figyelemre méltó irodalmi esemény, a magyar-román közeledés és testvériség újabb baráti gesztusa.
Megjelent A Hét III. évfolyama 21. számában, 1972. május 26-án.