(Forrás: theeuropeancorespondent, Andrea Venzon) Egy átlagos estén európaiak milliói tapadnak a képernyőhöz. Doomscrolloznak a TikTokon, szurkolnak a Bajnokok Ligájában, vagy éppen a Love Is Blind-ot, a Vakszerelmet nézik. Ezek a kulturális termékek – többnyire Európán kívülről érkeznek, vagy magáncégek köré szerveződnek – alakítják, hogyan éreznek, miről álmodnak az emberek, és még azt is, hogyan értelmezik, kik azok a „mi”. Európai megfelelőjük azonban alig akad.
Évtizedeken át az európai projekt szerződésekből, irányelvekből és intézményekből épült. Közös valuta, egységes piac, adat- és MI-szabályozások – az integráció építőkövei technikai jellegűek, sőt sokszor unalmasak.
De az integráció érzelmi is. Jürgen Habermas német filozófus és mások is hangsúlyozták: létfontosságú a „európai nyilvánosság”, ha a demokráciának a nemzetállamon túl is gyökeret kell vernie.
Ehelyett az európaiak továbbra is nemzeti diskurzusban élnek. Egy német a hazai sorozatokat darálja, egy olasz a saját influenszereit követi, miközben mindketten hollywoodi és Szilícium-völgyi tartalmat fogyasztanak. Hol van az a tartalom, amely lehetővé teszi, hogy az európaiak határokon át beszéljenek egymással – nemcsak Brüsszelről, hanem életről, szerelemről, drámáról?
Az Eurovízió ilyen: minden májusban három estén át milliók nézik a csillogást, a giccset, a camp-et. A sport is kínál hasonló, határokat átszelő pillanatokat – a Bajnokok Ligája, az Európa-bajnokság, a Tour de France… De ezek elszigetelt események, nem pedig olyan mindennapi, közös élmények, amelyek szorosabbra fűzik a kötelékeket.
Brüsszel tett már kísérleteket. Az Euronews azért jött létre, hogy európai híreket hozzon a nappalikba; az Arte régóta a határokon átívelő kulturális cserét célozza (bár főleg németül és franciául). Talán a legsikeresebb integrációs program az Erasmus+, amelyen keresztül diákok tanulhatnak más országokban.
A Kreatív Európa és a MEDIA program keretében az EU mintegy 1,4 milliárd eurót fordít a 2021–2027-es költségvetési időszakban filmekre és televízióra, miközben a kvóták kötelezik a Netflixet és a Disney+-t, hogy kínálatuk legalább 30%-ban európai tartalmat is tartalmazzon. Az Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége az Eurovíziós Ifjú Zenészek és az Eurovíziós Ifjú Táncosok versenyét is működteti. Léteznek más páneurópai látványosságok is, például az MTV Europe Music Awards vagy az Európai Filmdíjak.
Értékes kezdeményezések – de a legtöbb polgár számára legfeljebb kellemes mellékzöngék, ha egyáltalán észreveszik őket. Közben az amerikai kulturális óriások uralják a streaminget, a zenét és a digitális platformokat, amerikai történeteket csempészve az európai nappalikba.
Vegyük a Love Is Blind-ot, a Vakszerelmet: a Netflix reality randiműsora, ahol párok úgy köteleződnek el egymás mellett, hogy sosem találkoztak szemtől szemben, világsiker lett, mémeket és vitákat indítva São Paulótól egészen Stockholmig. Az amerikai 8. évad indulásakor egyetlen hét alatt 1,2 milliárd percnyi nézettséget gyűjtött.
Európa, mérete ellenére, még nem hozott létre olyan kulturális jelenséget, amely ekkora közönséget tudna egyszerre megfogni a kontinens-szerte, és saját polgárait is összekapcsolná.
Már mutatkoznak a változás jelei. Júliusban a Bizottság bemutatta a következő hét éves költségvetés (2028–2034) tervezetét, benne egy új programmal, az AgoraEU-val. A terv több mint kétszeresére emelné a kultúrára és demokráciára fordított forrásokat, összesen 8,6 milliárd euróra, ebből mintegy 1,8 milliárdot kifejezetten kulturális projektekre szánva.
Ez előrelépés – de még mindig szerény, ha figyelembe vesszük, hogy fejenként körülbelül 4 eurót jelent uniós polgáronként. Összehasonlításképpen: a KAP évi 57 milliárd eurót kap.
Képzeljük el, ha az EU annyi kreativitást fektetne a kultúrába, mint a szabályozásba. Egy valóságshow-t, amely Párizst, Varsót és Athént kötné össze: versenyzők, akik nyelvi, kulturális és városi határokat átlépve keresik a szerelmet. Vagy egy Netflix-stílusú koprodukciót, amely több nyelvet és identitást mutatna be, miközben elég szórakoztató ahhoz, hogy egyszerre darálják Madridban és Vilniusban. Ezek nem légvárak – a spanyol La Casa de Papel (Money Heist) vagy a német Dark már bizonyította, hogy van globális igény az európai történetmesélésre.
Miért kellene Brüsszelnek ezzel foglalkoznia? Mert a kultúra közösséget teremt – mondják a szakértők és a józan ész is. Az emberek sokkal inkább érzik magukat európainak, ha nemcsak közös valutájuk van, hanem közös vicceik, botrányaik és történeteik is. A szerződések szabályokat változtatnak; a TikTok-trendek gondolkodásmódot. Közös kulturális tér nélkül az EU technokrata projekt marad, hivatalnokoké, nem polgároké.
Természetesen vannak akadályok. Brüsszel nem gyárthat kultúrát felülről, mert az propaganda veszélyét hordozná. A nyelvi sokszínűség nehezíti a terjesztést. És a bürokratáknak végképp nem szabadna műsorokat gyártaniuk. De van középút: társfinanszírozás, ösztönzők és kreatív szabadság, amelyek lehetővé teszik, hogy az alkotók határokon átívelő projekteket hozzanak létre. A cél nem az, hogy megmondják, mit nézzenek az európaiak, hanem hogy az európai történetek elég nagyok, elég láthatóak és elég merészek legyenek ahhoz, hogy versenyezzenek.
