Donald J. Trump amerikai elnök kísérlete a moszkvai és kijevi béketárgyalások újraindítására eleve kudarcra volt ítélve.
A 19. század elején a modern hadtudomány egyik alapító atyja, a német tábornok és hadtörténész Carl von Clausewitz a napóleoni háborúkról így nyilatkozott: „A hódító mindig békeszerető; sokkal inkább szeretne békésen bevonulni az országunkba.”
Ez a megállapítás a mai napig érvényes a legtöbb katonai agresszióra. Clausewitz alapgondolatát azonban a legtöbb európai figyelmen kívül hagyta, amikor a 2014-ben kezdődött orosz–ukrán háború után értelmezte Moszkva viselkedését.
A 2022-ig folytatott európai diplomácia és kommentár nagy része inkább azon a feltételezésen alapult, hogy a Kreml nyilvános ragaszkodása Kijev iránti békés szándékaihoz azt jelenti, hogy lehet és kell tárgyalni és mérsékelni Oroszország céljait és viselkedését Ukrajnában. Ez a helytelen feltételezés figyelmen kívül hagyta, hogy Putyin egyszerűen csak Ukrajna gyors és könnyű megadását részesítette előnyben Oroszországgal szemben, a Kijev ellen indított bizonytalan kimenetelű katonai kampánnyal szemben. Amikor tizenegy évvel ezelőtt Oroszország annektálta a Krím-félszigetet és titokban megszállta Kelet-Ukrajna szárazföldi területeit, a háború önmagában nem jelentett előnyt Putyin és környezete számára. Az ukrán területek többségének több tízezer orosz katona által végrehajtott erőszakos megszállása helyett inkább az orosz ügynökök és kisebb erők által végrehajtott hibrid felforgatás volt a preferált módszer.
Az elmúlt három évben azonban megváltozott az orosz – mára teljes körűvé vált – katonai invázió szerepe Putyin rezsimje számára, valamint az európaiak megértése Moszkva motivációiról és viselkedéséről. Egyrészt a háború maga stabilizáló funkciót nyert az egyre szélsőségesebb ideológiára, militarizált gazdaságra és mozgósított társadalomra támaszkodó orosz politikai rendszer számára. Másrészt a legtöbb európai politikus, diplomata és szakértő ilyen sötét háttér előtt ma már kevesebb illúziót táplál Putyin állítólagos békeszeretetével kapcsolatban, mint tíz évvel ezelőtt.
Ezzel szemben Washingtonban az eddig nagyrészt adekvát moszkvai stratégiaértelmezés 2025 januárja óta helyébe a orosz–ukrán háború elől való menekülés váltotta fel.
Az új amerikai kormány első négy hónapjában tanúsított politikai naivitása, erkölcsi közönye és diplomáciai dilettantizmusa megdöbbentő.
Még Trump első elnöki ciklusának (2017–2021) aberrációi fényében is sokkoló hatást váltott ki Európában és másutt a Fehér Ház elmúlt hónapokban az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban tett nyilatkozatainak és intézkedéseinek alkalmatlansága. Gyanítható, hogy az Egyesült Államok legutóbbi cikcakkjait nemcsak stratégiai infantilizmus, hanem a Trump-adminisztrációban Putyin iránti politikai tisztelet, sőt személyes szimpátia is vezérli.
Az amerikai diplomáciai és közvetítői kísérletek négy hónapja alig hozott eredményt. A Trump és Putyin közötti kétórás beszélgetés eredményei is csekélyek voltak. A két elnök telefonbeszélgetésüket követően mindketten sikerről beszéltek.
A Washington, Moszkva és Kijev közötti intenzív háromoldalú tárgyalásoknak és az amerikai és az orosz elnök közvetlen kapcsolatainak azonban nincs kézzelfogható eredménye. Putyin egyértelművé tette, hogy jelenleg nincs és a közeljövőben sem lesz tűzszünet. Trump bejelentette, hogy közvetlen tárgyalásokra kell sor kerülni Oroszország és Ukrajna között – mintha a két ország már több mint tizenegy éve nem tárgyalna egymással különböző formátumokban.
A hétfői telefonbeszélgetésről szóló szóbeli kommentárjában Putyin valójában kétféleképpen trollkodott Ukrajnával, az Egyesült Államokkal és az egész Nyugattal. Először is, az a kifejezés, amelyet Oroszország nemrég vezetett be, és amelyet Putyin használt a közelgő tárgyalásokon elérendő elsődleges cél megjelölésére, a „memorandum”. A posztszovjet orosz–ukrán kapcsolatok történetét ismerők mindannyian tudják, hogy már több mint harminc éve létezik egy történelmi jelentőségű, biztonsági kérdéseket érintő „memorandum”, amelyet Moszkva és Kijev (valamint Washington és London) írt alá Magyarország fővárosában. Ez a mára hírhedtté vált „Memorandum az Ukrajna nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződéshez való csatlakozásával kapcsolatos biztonsági garanciákról”, amelyet 1994 decemberében a szerződés három letéteményese adott át Ukrajnának.
A budapesti memorandumban Moszkva – cserébe azért, hogy Kijev beleegyezett abba, hogy minden atomtöltetét átadja Oroszországnak – garantálta, hogy nem támadja meg Ukrajnát.
Washington és London pedig biztosította Kijevet, hogy tiszteletben tartja Ukrajna határait és szuverenitását. Miután Moszkva tizenegy éven át nyíltan semmibe vette a budapesti memorandum szellemét és betűjét, a Kreml most újabb orosz–ukrán „memorandum” aláírását ajánlja.
Másodszor, Putyin Trumpnak adott nyilatkozatában nem zárta ki, hogy a Kijevvel folytatandó tárgyalások fegyverszünethez vezethetnek. Az orosz elnök azonban hozzátette, hogy „megfelelő megállapodások esetén” a „lehetséges fegyverszünet” csak „bizonyos időre” szólna. Még ha a tárgyalások sikeresek is lesznek, a fegyverszünet csak ideiglenes lesz.
Putyin fenntartása találó beismerés: az orosz háborús gazdaság és a lakosság katonai mozgósítása már olyan előrehaladott, hogy nem lehet könnyen leállítani. Moszkva már nem képes a háborút hirtelen és véglegesen befejezni. Mi történne Oroszország több százezer katonájával, a nagyszabású fegyvergyártással, valamint az orosz társadalmi élet számos területén (oktatás, média, kultúra stb.) folyó intenzív ukránellenes kampányokkal, ha hirtelen tartós béke következne be?
Ezek és más hasonló jelek Moszkvából csak egyféle következtetésre engednek utalni: az orosz–ukrán háború befejezéséhez Oroszországnak megalázó vereséget kell szenvednie a csatatéren.
A múlt tanulsága ráadásul az, hogy az orosz katonai kudarcok belföldi liberalizációt váltottak ki, mint például a krími háború utáni nagy reformok 1854–1856-ban, vagy a félig alkotmányos rendszer bevezetése az orosz–japán háború után 1904–1905-ben. A glasznoszty és a peresztrojka egyik meghatározó tényezője a szovjet afganisztáni invázió katasztrofális kudarca volt 1979-1989 között.
Az orosz imperializmust nem lehet tárgyalásokkal, kompromisszumokkal vagy engedményekkel semlegesíteni.
Az ilyen megközelítések csak tovább ösztönzik Moszkvát a külföldi kalandokra és a katonai eszkalációra Oroszország határain. A Kreml egy nap véget vet Oroszország terjeszkedő háborúinak, valamint az ukrán és más országok civil lakosságát sújtó népirtó terrornak. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, az orosz népnek először el kell hinnie, hogy a mostani magatartás nem vezethet győzelemhez, belső összeomlást okozhat, és határozottan meg lesz büntetve.
Forrás: FüHü