Miért nem érdemes Ziffer Sándort vagy a szabadiskola nagyjait napjainkban utánozni, kisajátítani, továbbgondolni, az alkotói módszereiket átvenni?
Azért, amiért József Attilát, Csontváryt se lehet utánozni, mert nagy, elsöprő lendületű, alaposan és sokoldalúan felkészült, korhű, hiteles egyéniségek voltak.
Ziffer (1880-1962) már a posztimpresszionizmus, expresszionizmus fénykorától tanul és kiállít Európa nagy művészeti központjaiban: Párisban, Berlinben, Münchenben, és nemcsak hisz a képzőművészet 20. század eleji megújulásában, hanem annak cselekvő részese, később irányítója, mestere.
Ebben a változó, meglepetésekkel teli művészeti forradalomban, nem a már befutott, széles körben elfogadott klasszicista, romantikus beállítottságú, impresszionista képzőművész elődök megvalósításait, vagy az ismertebb, népszerűbb kortársait utánozza, hanem a biztos szakmai alapokon nyugvó saját, egyéni látásmódját formálja kifejező festői vallomásokká. Az erőteljes szín- és tónuskontrasztok dzsungelében is magabiztosan, nem mindennapi bátorsággal, nyitottsággal építkezik formában, színben egyaránt, és változtatja sziporkázó csodává a nagybányai banális tájat, a hétköznapi motívumokat. Mondják, hogy a varázslatos kisvárosi utcák, fák avatták művésszé az ide érkező, tanulni vágyó fiatalokat, ennek azonban az ellenkezője igaz: a művészek avatták látvánnyá a szürke utcákat, jellegtelen házakat, a Zazar folyót, a piros toronysüvegű református templomot, a környező bokrokat, dombokat.
Nem utánozta Ferenczyt vagy Hollósyt, az utóbbi különben tanára volt – tudásukat, szakmai tekintélyüket nem vonta kétségbe – de úgy gondolta, hogy az ő látásmódjuk a két világháború közötti nagybányai képzőművészeti életében már túlhaladott. Ziffer ugyanis bátor, korszerű, sokoldalúan képzett alkotó volt, aki hitt a festészet jelenében és jövőjében. Hite, tudása, bátorsága, szakmai igényessége, bravúros komponáló képessége, utánozhatatlan látás- és kifejezésmódja rangos, még hosszú ideig érvényes életműben teljesedett ki.
1962 nyarán a mester 82 éves volt, két-három hónapja volt még hátra. Tizenhétéves koromban Litteczkyné Krausz Ilona vitt még két tanítványával együtt látogatóba hozzá. Nagyon nehezen indult a beszélgetés a Zazar parti kis, már elég rossz állapotban lévő háza bejáratánál Ziffer szaggatottan beszélt, miközben a laza protézisét igyekezett nyelvével a helyére tolni. Szavak helyett inkább hümmögött, bólintgatott, de abban a pillanatban, amikor Ilonka néni a legújabb munkáiról kérdezte, átmenet nélkül, hirtelen megváltozott, egy szempillantás alatt húsz évet fiatalodott, és lelkesen számolt be a legújabb önarcképéről, a terveiről, az alkotás mindennapi öröméről.
Azóta hatvan év telt el, a mai napig sokat és sokszor beszélgetünk, hiszen a nagy művészek alkotásai a haláluk után még hosszú ideig kínálják minden valódi érdeklődőnek a lehetőséget a párbeszédre. Így értettem, tudtam meg több évtizedes késéssel tőle azt is, hogy felesleges erőlködés minden utánzási kísérlet. Mindaz, amit létrehozott azért egyedi, utánozhatatlan, mert a tudás, tehetség, alkotói bátorság mellett műveit a kor megismételhetetlen ritmusa, lüktetése, lázas útkeresése, lendülete teszi tartóssá, hitelessé. Az utóbbiakat majd százévnyi késéssel, alkotóerő híján utánozva csak mímelni lehet, tehát az eredmény minden esetben üres, lélektelen, hiteltelen, korszerűtlen lesz.