Egy kicsit halkabban! Zúgott az aréna, a helyszínen 56 ezer ember ünnepelt, a politikusok üzentek: szép vagy Magyarország, szeretünk. A válogatottunk kétszer játszott hazai pályán, és szerzett egy pontot.
Tudom, nem akárki volt az ellenfél, a világ legjobbjai látogattak el hozzánk, a portugálok legyőztek, a franciák tiszteltek bennünket, történelmi hagyomány ez, a hadvezérek is fejet hajtanak a halottak előtt. Szóval, egy kicsit halkabban!
Sok-sok pénzbe – mintegy 720 ezer millió forintba! – került az a pont, a tao bezsebelése, stadionok építése és fenntartása, egy érdektelen bajnokság népszerűsítése, közepes szintű játékosok fizetése az egy pont ára, és az lehet, hogy ha nincs az a pont, akkor kevesebb a focistánk…
…de több az orvosunk, a meccspénzek helyett tesztelhetnénk az egészségünket, és az elhunyt harmincezer covidosból most nem kevesen köztünk szomorkodhatnának azon, hogy még egy pontunk sincs. A híradásokban ott az összeállítás, a „hősök” névsora, Gulácsi az elején, Sallai a végén, de senki nem említi a labdát soha nem látó, az éhező, a kilátástalanságba beleöregedő gyerekeket, a hátrányos családban élőket, a lehetséges Puskásokat, az eltemetett képességeket.
Magyarországon a foci mindig kiemelt, de most mintha kevés lenne az önerő, szülői biztatás, jómód kell a pályára lépéshez, a tehetség elvész, hasonlóan a közpénzhez. Nem kellene sok, a fociakadémiákhoz hasonlóan lehetne támogatni a szegény iskolákat, a nevelőotthonokat, a magyar sport aranybányáit, még akkor is, ha a kitemermelés drágább a betemetésnél, de így az egy pontból hamarosan három vagy még több is lehetne. A közönség ma még a közülük érkezőket látja, és méltatja, a messzebbről indulók el sem jutnak az arénáig.
A hangzavar a felszínnek szól, a mélybe már nem hallatszik, és ami onnan jön fel, azt az ünneplők nem akarják meghallani.
Forrás: Újnépszabadság/Infovilág