A “magyar ügy” és Magyarország nemzeti érdeke
A becsületes magyar ember a világon mindenütt a „magyar ügyért” harcol. Képlékeny, változó tartalmú fogalom…
A magyar ügy 1956 után a szovjet csapatok Magyarországra való bevonulásának és a forradalom brutális leverésének (valójában: szpecialnaja vojennaja operacija), valamint az azt követő megtorlások (valójában a rezsim által a térség stabilizálása érdekében kifejtett munkájának) elítéltetése volt. [Lásd: „Szeretném megragadni az alkalmat, hogy sok sikert kívánjak Ilham Alijev elnök úrnak a térség stabilizálása érdekében végzett munkájához és sok sikert a karabahi újjáépítési munkálatokhoz is. Gratulálunk, mélyen tisztelt elnök úr!” – Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke 2023.november 3-án.]
Az 1970-es évek közepétől, nem kis mértékben Király Károly hatalmas nemzetközi visszhangot kiváltó leveleinek köszönhetően, a „magyar ügy” súlypontja elmozdult. A román egységes és szuverén nemzetállam nevében, a kommunista rezsimnek az erdélyi (y compris a Bánságot és a Partiumot) magyarság felszámolását célzó intézkedései elleni tiltakozás került a „magyar ügy” középpontjába.
1990 után idejétmúlttá vált akár Magyarországról, akár a glóbusz kevésbe jelentős helyeiről (USA, NSZK stb.), magyar bálokon meg egyéb hétvégi összeröffenéseken az erdélyi magyarokért harcolni, főleg attól kezdve, hogy az RMDSZ a romániai kormánykoalíciók tagja lett.
Mára a „magyar ügy” elnevezés helyét a „Magyarország nemzeti érdeke” megnevezés foglalta el. Az „ügyért való küzdelem” pedig a mostani magyar „pártunk és kormányunk” kizárólagos játékszere lett.
Érdekszférák zenéje
Az 1990-es évek elejére világossá vált, hogy a hajdani Szovjetunió érdekszférájához tartozó Kelet – Európai (és Balti) államok határozottan az Euró – Atlanti (NATO, EU) érdekszférához kívánnak csatlakozni. Természetesen a NATO/EU számára is kívánatos volt a „keleti bővítés”.
1998 tájékán a „magyar ügy” csillogása az euroatlanti övezet kínálta szabadság és jólét mellett kezdett elhalványulni.
Róma és Bizánc ütközési határán
1993 körül, miután Helmuth Kohl, a Német Szövetségi Köztársaság nagy tekintélyű kancellára az Európai Gazdasági Közösségből 1993-ban Európai Unióvá átalakult tömbhöz való csatlakozás lehetősége kapcsán rendre csak Lengyelországról, Csehországról és Magyarországról beszélt, úgy tűnt, hogy – a létező államközi határok tiszteletben tartásával – az EU keleti határait a római és a bizánci kultúrkörök találkozási vonalán kívánják meghúzni. Magyarán, mivel ez a vonal valahol Erdélyben húzódik, az új vasfüggöny Magyarország és Románia között fog legördülni. Ez a perspektíva rettenetes félelmeket ébresztett a hidegháborús-vasfüggönyös szocialista lágerből alig kiszabadult romániai magyarságban. A döntés nem volt kétséges: a romániai magyarságnak minden lehető módon támogatnia kell Románia euroatlanti integrációját. Az sem volt kérdéses, hogy – épp a Romániában élő magyarok sorsának javulását szem előtt tartva – Magyarország is minden lehető módon támogatni fogja Románia euroatlanti integrációját.
Akkor mi még azt hittük, hogy az 1989 -ben megváltozott körülmények folytán a „magyar ügy” (az utódállamokban élő magyarok életkörülményeinek jobbá tétele) egyben Magyarország nemzeti érdeke is.
Közben a délszláv háború addig elképzelhetetlen kegyetlenséggel dúlt.
Az 1980 -as évek vége felé a román–magyar zöldhatáron, minden kockázatot vállalva, egyre többen próbáltak átjutni. Magyarország pedig a Romániával létező kölcsönös kiadatási egyezmény ellenére sem toloncolta vissza a menekülteket. Nem volt kérdéses, hogy – amennyiben lesz új vasfüggöny és az a román–magyar határon húzódik, vagyis a határ a romániai magyarok számára hivatalosan megint átjárhatatlan lesz – elképzelni is rossz mik történhetnek majd ott.
Az EU-integráció szigorodó feltételei
Nyugat-Európa váratlanul szembesült a csatlakozni óhajtó, de az egymás közötti szomszédsági viszony elvarratlan szálait hordozó kelet-európai államok gondjaival. Ilyen volt, például, a román–magyar (v)iszony.
1993-ban az ilyenfajta problémákat még a csatlakozási tárgyalások alatt kiküszöbölendő születtek meg a Koppenhágai kritériumok.
Az euroatlanti integráció kötelező állomáshelyei
Pontosan a tagjelöltek között lappangó konfliktusokat „pacifikálandó”, a tagjelöltek „szabad akaratából” született meg az államközi alapszerződés, majd következett a NATO tagság (ami nemcsak a hadseregek, hanem a többi erőszakszervezet nyugati ellenőrzöttségét – vagyis pacifikálását – is jelentette), és csak azután jöhetett az EU tagság.
1996. szeptemberében megszületett tehát, a magyar-román államközi alapszerződés. A dokumentum két talán leglényegesebb rendelkezése: a) a létező határok sérthetetlensége (4. cikk.), b) a nemzeti kisebbségeket sújtó bármilyen asszimilációs intézkedések bevezetésétől való tartózkodás (15. cikk., 9. bek.).
Vagyis a csatlakozási folyamat során a Koppenhágai kritériumokat tiszteletben kell tartani (első kritérium: a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme), valamint a „bakalódást” is be kell fejezni.
„Németország továbbra is szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy az Európai Unióba csak olyan új tagállamok kerüljenek be, amelyek rendezték problémáikat szomszédaikkal, jelentette ki hétfőn a német külügyminiszter. Klaus Kinkel hangsúlyozta: Németország mint az unió legnagyobb tagja mindenképpen meg fogja akadályozni, hogy az új tagok bármiféle szomszédsági viszályt hozzanak magukkal a közösségbe. Ezt világosan értésére adtuk a csatlakozni kívánóknak, így például Szlovákiának, Magyarországnak és Romániának is.” (Romániai Magyar Szó, 1997. szeptember 10.)
Kétségtelenné vált az is, hogy Romániától a csatlakozási tárgyalások folyamán lehet a romániai magyarság (eufemisztikusan a Romániában élő kisebbségek) nemzeti identitásának megőrzése érdekében a maximumot elérni.
Egyértelművé váló „összmagyar” érdek
„Meggyőződésem, Magyarországnak az az érdeke, hogy minél előbb Románia is az EU tagja legyen, hogy az európai uniós közösségben fejlesszük ki és találjuk meg az együttélésnek a gyakorlati módozatait. Uniós országok leszünk, amelyek határai eltűnnek, és akkor mi, magyarok úgy fogunk idelátogatni Erdélybe és a Bánságba, mint akik természetes otthonukba jönnek, és reméljük, a románok is otthon érzik majd magukat Budapesten” – fejezte be nagy tapsot aratott hozzászólását az Illyés Közalapítvány elnöke, Pomogáts Béla, 2003. április 11. -én, Temesváron. (Romániai Magyar Szó, 2003. április 17.)
Románia euroatlanti integrációja tehát alapvető érdeke volt a Romániában élő magyarságnak. Ahogy a Szlovákiában élő magyarok alapvető érdeke Szlovákia euroatlanti integrációja lett. És értelemszerűen Magyarország mindent megtesz a határon túli nemzetrészek életének jobbításáért.
Annál is inkább, mert a „klub” tagjává válva, annak írott (pacta sunt servanda) és íratlan szabályait (gentleman’s agreement) mindenki tiszteletben tartja. Vagyis, esetünkben, Románia euroatlanti integrációja tarthatja kordában a fel-fellángoló nemzetállami nacionalizmust és xenofóbiát.
A dolog pikantériájához tartozik, hogy pontosan Magyarország az a tagállam, amelyik sem latinul, sem angolul nem ért.
Amúgy az EU-integráció egyben a határok átjárhatóvá tételét is jelentette. Jelenleg a román–magyar határon tizenhét átkelési pont van. Tudja még valaki, hogy 1989 -ben hány határátkelő volt?
Újfajta nemzeti együttlét lehetősége az Európai Uniós csatlakozás
Az Európai Uniós csatlakozás az erdélyi magyarság számára nagy lehetőséget jelent egy újfajta nemzeti együttlétre, a gazdasági fellendülésre, de a közösségi önállóság, az autonómia megteremtésére is – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök 2007. január 6-án, Marosvásárhelyen, a Kereszténység és Közélet Tanulmányi Napok elnevezésű rendezvényen.
„Nekünk, magyaroknak az Európai Unió azért is annyira vonzó, mert azokat a határokat, amelyek embereket – mesterséges módon – szétválasztanak, szeretnénk lebontani; és az Európai Unió kiváló eszköz erre, mert az Európai Unió pontosan a határok lebontásáról szól.” (Bálint-Pataki József, Romániai Magyar Szó, 2004. május 5.)
Ukrajna uniós tagsága nem esik egybe Magyarország nemzeti érdekeivel?
Vajon Ukrajna csatlakozása, a fentiek alapján miért nem érdeke az Ukrajnában, Kárpátalján, a szülőföldjükön maradó magyaroknak? Eddig azt hittük, hogy Magyarország NERzeti érdeke egybeesik az „elszakított nemzetrészek” elemi érdekeivel.
Most megtudtuk, hogy rosszul gondoltuk. Magyarországnak elég, hogy Vidnyánszki Attila meg Kovács Miklós(ka) „integrálódott”. Lám-lám, alig sikerült rávenni Attilát, hogy ne mondjon le.
Ha Magyarországnak nem nemzeti érdeke az Ukrajnában élő magyarok sorsának jobbítása, akkor mi lehet Magyarország nemzeti érdeke? Vagy KI lehet?
Addenda
Csatlakozási kritériumok (koppenhágai kritériumok)
Az Európai Unióról szóló szerződés állapítja meg azokat a feltételeket (49. cikk) és elveket (6. cikk (1) bekezdése), amelyeknek minden, az Európai Unióhoz (EU-hoz) csatlakozni kívánó országnak meg kell felelnie.
A csatlakozáshoz teljesíteni kell bizonyos kritériumokat. Ezeket a csatlakozási kritériumokat (más néven koppenhágai kritériumokat) az Európai Tanács 1993-as koppenhágai ülésén állapították meg, és az 1995-ös madridi ülésén megerősítették.
A kritériumok a következők:
– a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme;
– működő piacgazdaság és képesség az Unión belüli versenyviszonyokkal és piaci erőkkel való megbirkózásra;
Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról (1996.09.16)
4. cikk
A Szerződő Felek a nemzetközi jog elveivel és normáival, valamint a Helsinki Záróokmány alapelveivel összhangban megerősítik, hogy tiszteletben tartják közös határuk sérthetetlenségét és a másik Fél területi integritását. Úgyszintén megerősítik, hogy egymással szemben területi követelésük nincsen és ilyet a jövőben sem támasztanak.
15. cikk
(1) a) A Szerződő Felek vállalják, hogy a területükön élő nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és kötelezettségeinek szabályozása során az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményét alkalmazzák, hacsak belső jogrendjük nem tartalmaz a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek vonatkozásában kedvezőbb rendelkezéseket.
(9) A Szerződő Felek, az általános integrációs politikájuk megvalósítását célzó intézkedéseket nem érintve, tartózkodni fognak a kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól, és védelmezni fogják ezen személyeket bármilyen cselekedettel szemben, ami az ilyen asszimilációra irányul. Tartózkodnak továbbá az olyan intézkedésektől, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott régiók lakosságának arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák e személyeknek az ezen cikk 1. bekezdésében felsorolt nemzetközi standardokból és normákból következő jogait és szabadságjogait.
