Mi teszi önt boldoggá? a Transindex remek „rovata” volt, a kérdésre – amely szerintünk túl nehéz, aligha válaszolható meg a teljesség igényével – sokan reflektáltak. Az egyetlen román válaszoló tíz évvel ezelőtt az akkot ötvenhatéves neves román értelmiségi, Horia-Roman Patapievici volt, az alkalom: a 3. Mentor-díj gálája.
A boldogságot mindig valaki mással kell megélni, mégpedig egy olyan egzisztenciális helyzetben, amikor sikerül érezni a lelkünket.
Mi teszi Önt boldoggá?
– Azt hiszem, az tesz boldoggá, amikor érezhetem a saját lelkem jelenlétét, ez pedig nagyon ritkán történik meg egyedül. A boldogságot mindig valaki mással kell megélni, éspedig egy olyan egzisztenciális helyzetben, amikor sikerül érezni a lelkünket. Ez egyfajta belső fényként nyilvánul meg, és úgy gondolom, ezt a fényt hívjuk boldogságnak.
– Említette viszonyát a saját mentorával, aki bevezette Önt a fizika rejtelmeibe – hogyan határozná meg ennek a boldogságát?
– A mentorom által fedeztem fel, hogy mi valójában a fizika. Egészen addig úgy műveltem, mintha matematika lett volna, és azt hittem, így is kell: a fizika matematika a természet elemeivel. De nem ezt jelenti; a fizika valójában megismerési képességeink mobilizálásának az egyik módja, amelyet aztán ráérzés, intuíció, „szaglás” formájában mozgósítunk, és utána mennyiségi vagy minőségi korrelációk formájában fejezzük ki. Először „megérezzük” a jelenség struktúráját, majd, ha jó matematikusok vagyunk, ezt lefordíthatjuk egyenletek formájába is. Az intuíció nagyon fontos, és nem vezethető le a matematikai ismeretekből. Persze, lehet tanulni a matematikából is, adódhat belőle valamiféle következtetés, de ugyanakkor a természet viselkedésének „látomása” is. Ezek adják a fizika lényegét, és ezt tanultam Victor Velculescu úrtól. A mentorommal való kapcsolatomat nem biztos, hogy boldogságként írnám le: inkább intellektuális gőgöm legyőzése volt, nyitás, közeledés a természethez a fizika által – és ezt neki köszönhetem. Inkább hálának nevezném, mint boldogságnak; emellett a megismerés örömét, és alázatot is jelentett, mert a módot, ahogyan ő megtanított a fizikán keresztül szemlélni a világot, egy számomra korábban ismeretlen érzés is kísérte: az alázatosság.
– Ön szerint lehet-e tanulni a boldogságot?
– Ha nem is lehet olyan értelemben, hogy van egy receptünk, mit hogyan kell csinálni (pontosan kivitelezni!), meg lehet élni és fel lehet mutatni az átadás egzisztenciális cselekedetében. A boldogságot nem lehet egyedül megtanulni. Lehet egyedül érezni, de mindig egy másik jelenléthez kapcsolódik – ebben is hasonlít a vallásos élményhez.
– Ön melyik eddigi helyzetében, állapotában érezte magát a legboldogabbnak?
– Két egyforma erős állapotot említenék: szeretet és megismerés. Amikor tanulunk, megismerünk, az elménket fény ragyogja be, és ugyancsak fénybe borul az egész lényünk, amikor szeretünk. Különböző tapasztalatok ezek, de ugyanazokkal a szavakkal fejezzük ki őket. A boldogság különben többfajta lehet. Például a természet felfedezésének boldogsága, amikor elmegyünk egy akármilyen kirándulásra, de hirtelen megérezzük a természet mint élő szervezet jelenlétét. Sétálunk, barangolunk, körülnézünk, beszívjuk a levegőt, engedjük, hogy átjárjon a fény – és egyszer csak észrevesszük a környező szépséget, felfedezzük azt minden minket körülvevő dologban, amit élőnek, törékenynek, barátságosnak érzünk, akár egy személyt. Boldogságként felfogva, a természet élő, ahogy mi egymással szemben élőlényként érezzük egymást. Az élőnek ezt a boldogságát nem lehet sem birtokolni, sem kihasználni, sem elkobozni. Nem lehet megérinteni, nem lehet magunkkal vinni: csak addig él, amíg mi is élünk, és amennyit a lelkünkkel felfoghatunk belőle. Ez a boldogság jelen van a virágokban, a fákban, a levegőben, a fényben, mindenhol. Jelenlétében felfedezzük, hogy túlcsordul a lelkünk. Ez tesz boldoggá. Sokféle boldogság van, egyeseknek van nevük, másoknak nincs, de mindegyiknek a megélésében a lélek elevenedik meg. A léleknek mint élő jelenlétnek a megélése az, ami mindenfajta boldogság feltétele.
Forrás:Transindex
