Az alább olvasható tanulmány – a Mi a MI? című elektronikus (tan)könyv első fejezete – a humornak a kognitív folyamatokban játszott szerepével foglalkozik a mesterséges intelligencia (MI) összefüggésében. Szerzője Kerémi András, a kiváló Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BEM) tanára. Remek bevezetés a humorelméletbe (is), messzire vezető, érdekes következtetéssel: „Sokak szerint a Mesterséges Intelligencia legfőbb célja, hogy a robotokat és programokat az ember számára elfogadhatóvá tegyük, ne csak mint egy munkaeszköz, hanem mint társ is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mint minden embernek, ezeknek is legyen humorérzékük. Ez az ipar és a kutatások sok területén hasznos lenne.”
A viccek kognitív szerepe
A kognitív kutatások fő célja, hogy megismerjük, hogy a megismerési folyamatok, a nyelv, az érzelmek, illetve a gondolkodás hogyan alakulnak át és tárolódnak az idegrendszerben. A Mesterséges Intelligenciák gyakorlati célja pedig mindezt reprezentálni egy számítógépes rendszerben. Az MI és a kognitív kutatások szorosan együtt működnek, mivel mindkettő közös célja, hogy megismerjék az agy felépítését és azt, hogy az említett folyamatok hogyan mennek végbe az idegrendszerben. Ha megfelelően ismerjük az agy működését, csak akkor van esélyünk ezt a működést egy számítógép segítségével reprodukálni, esetleg továbbfejleszteni.
Az emberi gondolkodás legsajátságosabb elemei a humor és a viccek. A sajátosságot az adja, hogy a tanulással és egyéb kognitív folyamatokkal ellentétben ez nem figyelhető meg állatokon, így kísérletezni is csak önként jelentkezőkön lehet. A kutatások szerint ugyan az állatok is képesek nevetni,. de a nevetés oka az embereknél sem csak egy humoros helyzet lehet, sőt.[1] Robert Provine kutatásai szerint például a nevetést a beszélgetések során 80-90%-ban semmilyen humoros megjegyzés nem előzte meg, a nevetés maga sokkal inkább egy akaratlan folyamat, ami sokkal inkább egy társas jelzés, mint egy viccre való intellektuális reakció.
A humor meghatározása
A humor eredeti jelentése testnedv; az ókori-középkori elképzelések szerint a különböző jellemeket a testnedvek(humores) különböző arányú keveredése határozza meg.[2] A „homour” szót az angolok a 16. század második felétől már mint hangulat, kedélyállapot használják, utána jelentése bevettől eltérő, excentrikus magatartásra módosul. A 18. századtól a humor már mint esztétikai kategória is megjelenik, főleg Jean Paul, F. W. J. von Schelling, A. W. és F. Schlegel munkáinak köszönhetően. Ekkor a humor már a romantikus képzelőerő alapeleme. Jean Paul azonosoítja is a humorost a romantikussal, illetve összekapcsolja azt a komikussal. Szerinte a humor fő forrása az egyén és a világ meghasonlása, ezt a motívumot utána S Kierkegaard viszi tovább. A 19-20. században már mint esztétikai elem jelenik meg a humor, a történelmi jelentése teljesen háttérbe szorul. S. Freud fejleszti tovább ezután a humor elméletét, szerinte a humor indulat-megtakarítás, a feszültség oldásának eszköze.
Ma főleg két terminológia létezik a humor meghatározására, az egyik az esztétikából származik, itt a humor a komikumnak csak egy részét jelenti, meg van különböztetve a szellemességtől, a gúnytól és a mókától. A humor ebben a felfogásban a különböző helyzetek feldolgozására szolgál, főleg kognitív és érzelmi eszközökkel. A másik értelmezés szerint a humor egy gyűjtőfogalom, felölelve minden olyan fogalmat, ami egy komikus vagy mókás helyzettel kapcsolatba hozható, ezzel át is véve a komikum jelentését. [3]
A kognitív humorelméletek
A kognitív humor elméletekben a legfőbb közös vonás, hogy megkívánják valamilyen eltérés, ellentmondás jelenlétét. Ez az ellentmondás vagy eltérés lehet aránytalanság; pl. „Az elefánt és a kisegér sétál a hídon, megszólal a kisegér: Hallod hogy dübörgünk?”, lehet kétértelmű fogalom, vagy hasonló hangzású szó; pl. „Amerikai óvodában rajzolni tanulnak a gyerekek:- Jack, rajzolj egy négyzetet és egy kört! –Sajnos én csak négyzetet tudok, de Tony Curtis.”, vagy egy ellentmondás a vicc elején feltételezett helyzet, és a vicc végén kirajzolódott helyzet között; pl. „Anya, hordhatok miniszoknyát? – Nem. –Anya, hordhatok tűsarkút? – Nem. –Anya, kisminkelhetem magam? – Nem. – Dehát anya, már 18 éves vagyok!! – Fejezd már be, Pistike!”
Schultz szerint a humor egyik fő forrása pont ez az eltérés az elvárt és a kapott végszó között. A humor tehát abból származik, hogy két logikailag és/vagy értelmileg különálló ötletet, helyzetet egybegyúrunk, egy váratlan vagy meglepő helyzet előállítása érdekében. Ennek az ellentétnek a fontosságát már Arisztotelész is felismerte, a humor egy szükséges elemének tekintette azt. Ez az álláspont a 18. század során sok támogatóra talált, például Gerard(1759) szerint a humor célja a szokatlan relációk keverése és a dolgok ellentétbe állítása. Beathie (1776) szerint a nevetés fő oka két össze nem illő, vagy két nem megfelelő körülmény találkozása volt. Priestley (1777) szerint pedig a nevetés a kontraszt felismerésének jelzése. Spencer(1860) azonban már azt emelte ki, hogy nem minden ellentmondás hordoz humoros tartalmat, szerinte az ellentmondás csak akkor volt vicces, ha egy nagyobb dolgot vetítettek egy kisebbre. Schoppenhauer szerint a nevetés akkor jelentkezik, amikor a hallgató hirtelen felismeri az összeférhetetlenséget a vázolt helyzet és a valós lehetőségek között. Ennek következtében az összeférhetetlenség szükséges, de nem elégséges feltételként jelentkezik az elméletekben.[3]
Egy másik elmélet szerint, ami Thomas Hobbes nevéhez fűződik, amely szerint a vicceket vagy vicces jeleneteket azért találjuk humorosnak, mert a hallgatók/nézők felsőbbrendűnek érezhetik magukat a szereplőkhöz képest. Eszerint a teória szerint a humor az ego növelésére vagy az önbecsülés javítására való eszköz, és a kellemes érzést a az önbecsülés emelkedése váltja ki. Az utóbbi évtizedek során azonban ez a teória megdőlni látszik.[4]
Az első kutatások
A viccekkel kapcsolatban az első jelentős kutatást Freud végezte, legfőbb eredményeit a 1905-ös könyvében foglalta össze. Freud a viccek osztályozása közben a következő viccet hozza példának: Egy férfi belép egy pékségbe és rendel egy tortát, de ezt hamarosan visszaviszi, és kér egy pohár italt. Ezután megissza az italt és fizetés nélkül távozik. A pék utána szól: –Nem fizette ki az italát – De adtam egy tortát cserébe. –Azt sem fizette ki. – Nem is ettem meg.
Freud felveti a kérdést, hogy ezt a pár mondatot hívhatjuk-e viccnek, mivel nem tudjuk, hogy pontosan milyen jellegzetességei vannak a vicceknek. Az megállapítható, hogy a humor itt is egy logikai hibából ered, de azzal pontosan nem foglalkozik, hogy a logika egésze hibás, vagy csak egy ok-okozati kapocs. Freud szerint az elménkben cenzorok működnek, és ezek tudat alatt akadályozzák meg, hogy oda nem illő dolgokra gondoljunk. A viccek azonban ki tudják játszani ezeket a cenzorokat, és ez szellemi energia felszabadulásával jár, ami jó érzést és nevetést vált ki a hallgatóból. Szerinte a viccek azért rövidek és tömörek, hogy ki tudják játszani az egyszerűen gondolkozó cenzorokat. Ezek csak a felszínes tartalmakat értik meg, a mélyebb tartalom feltárására alkalmatlanok. Freud teóriája azonban nem minden területen helytálló, a nonszensz humor esetében nem megfelelő, sokkal inkább működik a humoros agresszióra és szexualitásra. [5]
Ennek a teóriának a hibáit emeli ki, illetve javítja Marvin Minsky 1980-as esszéjében[4]. Minsky öt fő ponttal foglalkozik:
– A józan ész nem elég megbízható a gyakorlati használatra, mert nem javítható, ezért meg kell tanulni elkerülni a leggyakoribb hibáit. A humor jó eszköz ezeknek a hibáknak a megmutatására.
– Nem elég a hibákat megtalálni, számítani kell rájuk és el kell kerülni őket. Ez a cenzorok feladata, a cenzorok nyomják el a hibás gondolatokat. Ezért foglalkozik olyan gyakran a humor „tiltott”, hibás következtetésekkel.
– Az eredményes gondolkodáshoz ismerni kell az analógiákat és a metaforákat, azonban mindkettő hibás és félrevezető lehet, ezeknek a hibáknak a kiszűrése is a cenzorok feladata.
– Az intellektuális hibák következményei az emberek elméjében keletkeznek, míg a szociális hibák másokat is bevonnak. A kognitív tudatalatti ezeket a hibákat ugyanolyan illetlennek találja mint a „Freudi” kívánságokat.
– A humor szociális összefüggésekben alakult ki, sokszor arra használható, hogy kíméletes módon hívjuk fel mások figyelmét a hibáikra.
Az első pont kifejtésénél Minsky a következő példát hozza: ha egy gyereknek azt mondjuk, hogy „Én most hazudok”, és elég idős ahhoz, hogy elkezdje végiggondolni az állítást, akkor nem fogja tudni eldönteni, hogy az állítás igaz, vagy hamis, és akármennyit gondolkodik rajta, nem fogja tudni, hogy mit kezdjen egy ilyen állítással. A probléma az, hogy fiatal korban még hozzá van szokva, hogy egy állításról eldönthető, hogy az igaz, vagy hamis, és a józan ész pont ezt diktálja neki. Pont az ilyen hibás előfeltevések miatt, mint ez, van probléma a józan ész használatával. Az előfeltevések eleve hibásak lehetnek, minden következtetés során lehetséges, hogy hibát követünk el, és így lehet, hogy soha nem is jutunk egy helyes következtetésre. A probléma az igazsággal van. Hogyan tudjuk valamiről eldönteni, hogy igaz? A legjobb logika eredménye is csak annyira lehet jó, mint amennyire az alapfeltevései. A matematikában ez nem probléma, mivel ott vannak egyértelmű axiómák, amiből minden mást származtatnak, de az életben ez nem ilyen egyszerű. Az életben csak nagyon kevés olyan dolog van, amire egyértelműen azt mondhatjuk, hogy igaz. A probléma akkor jelentkezik, ha kiderül valamiről, hogy nem igaz. Ha egy régi feltevésről kiderül, hogy nem igaz, akkor törölni kell minden olyan következtetést amihez ezt a feltevést felhasználtuk? Ez a kérdés a Mesterséges Intelligenciáknál is helytálló, nem mindegy, hogy ebben az esetben az összes lehetséges végkifejletet újra kell számolni, vagy csak feltételezzük, hogy azok helytállóak, és az új ismereteket csak a következő számítások során használjuk fel. Az életben az ember saját döntésén múlik, hogy ha valakit hazugságon ér, akkor abban soha többet nem bízik, és elfelejt mindent amit eddig attól az embertől hallott, vagy ezt egyedi esetnek tekinti. Ugyanez a probléma jelentkezik például nagyobb irányító logikák esetében; ha kiderül, hogy az egyik megfigyelő egység hibás eredményt szolgáltatott, akkor törölni kell minden eddigi adatot, és figyelmen kívül hagyni az összes következő jelentést, vagy egyszeri hibának kell tekinteni? Erre a kérdésre is egy megfelelően fejlett Mesterséges Intelligenciának kell megtalálnia a választ. Mindezeket a kérdéseket pedig egy olyan egyszerű vicc vetette fel, mint például az, hogy „Ez az állítás hamis”. A vicceknek tehát, azok közül is főleg a logikai következtetésekre épülőknek fontos szerepük van a megismerési folyamataink hibáinak feltárásában, és ezzel elősegítik a mesterséges rendszerekkel kapcsolatos elvárások pontosítását, az ott előfordulható hibák előrejelzését, illetve azok elhárítását.
Minsky a következő pontban a cenzorokkal foglalkozik, amik szintén fontos szerepet játszhatnak a Mesterséges Intelligenciákban. A cenzorok feladata a hibás eredményre vezető gondolatok kiszűrése, és azok tiltása. A cenzorokat Minsky két főbb csoportra osztja, az első csoport a már létrejött gondolatok tiltja le, a második csoport pedig előre megtiltja, hogy az agy bizonyos következtetésekre jusson. Az első csoport működése viszonylag egyszerű, ha egy adott gondolat megjelenik, akkor azt automatikusan tiltja. A második csoport az, aminek bonyolultabb a feladata, és pont ezek fontosak az MI szempontjából is. Az ilyen típusú cenzor előállítása azért nehézkes, mert szükség van hozzá olyan előfutárokra, amik egyértelműen jelzik az adott gondolat következtét. A cenzor készítőnek tehát ismernie kell azokat az előfutárokat, amik a nem kívánt gondolathoz vezetnek, és az előfutár gondolatnál a lehetséges következő lépések közül úgy kell választania, hogy jó következtetésre lépjünk tovább. A cenzornak természetesen tudnia kell tanulni is, és ehhez memóriára van szüksége. Szüksége van egy rövid távú memóriára, így emlékezni fog, hogy pontosan mi előzte meg az adott nem kívánt eseményt, ezen kívül pedig egy hosszú távúra, amiben tárolja az előfutárokat. Ennek a mérete egy tapasztalt cenzor esetében elég nagyra nőhet ennek következtében. Ezek alapján ha az első típusú cenzornak egy viccet mesélnénk, akkor csak a csattanó után jönne rá, hogy ezt már hallotta, de a második típusú már menet közben rájönne, hogy ismeri a viccet. A cenzoros felfogásmód magyarázza azt is, hogy miért találunk egy olyan viccet kevésbé viccesnek amit már előzőleg hallottunk. Ilyenkor vagy eleve felismerjük, hogy ismerjük a viccet, vagy egy új cenzor jön létre, vagy egy előző bővül, mivel az ismétlés egyértelművé teszi az előfutár kilétét. A Mesterséges Intelligenciák esetében ilyen cenzorok alkalmazása jelentősen megkönnyíti és meggyorsítja a helyes következtetésre jutást, mivel a cenzor felismeri, ha egy hibás eredményre vagy következtetésre jellemző előfutár jelentkezik, és a műveletet olyan irányba tereli, amivel közelebb, de legalábbis nem távolabb kerülünk a megoldástól. A cenzorok mérete főleg itt érdekes, mivel az agyban az erőforrások jóval nagyobbak, mint amit ténylegesen kihasználunk, azonban egy számítógépes rendszerben ez már nem mindig van így. A formális logikai cenzorok mérete nem kell, hogy túl nagy legyen, mivel viszonylag kevés ellentmondással paradoxszal találkozunk, de ahhoz, hogy minden nem kívánt eseményt elkerüljünk, már jóval nagyobb memóriára van szükség.[5]
A humor osztályozása, mérése
Egy másik nagy kérdés a viccekkel és a humorral kapcsolatban, hogy hogyan osztályozhatjuk őket. A viccek megértéséhez humorérzék kell, de a humorérzéket magát még mindig mérni kell valahogy. Sok próbálkozás volt már olyan gépek és tesztek létrehozására, amik egyszerűen és egységesen képesek a humorérzék mérésére, de még nem született mindenki által elfogadható eredmény. Sok esetben önértékeléssel próbálkoznak, de mivel a humorérzék az emberek nagy többsége szerint egy fontos tulajdonság, ezért valószínű, hogy az emberek nagy része magasabbra értékeli a sajátját, mint amennyire az a valóságban helytálló lenne. Egy kanadai humorista szerint egy férfi nyugodtan bevallhatja, hogy nincs füle a zenéhez, vagy nincs fantáziája, esetleg hogy nem érdekli a vallás, de olyan nincs, aki azt mondaná, hogy nincs humorérzéke. A humorérzék mérő eszközök legnagyobb hibája, hogy a többségük a nevetésen keresztül méri a humorérzéket, ám a nevetés nem feltétlenül függ össze a humorérzékkel. Thorson és Powell 1993-ban kifejlesztett mérési módszere volt a legjobb eredményekkel rendelkező olyan módszer, ami már nem a nevetés mérésével dolgozik. A humort négy fő kategória szerint mérik:
– a humor megteremtésének képessége, a kreativitás, illetve a humor felhasználásának képessége szociális célok eléréséhez;
– események feldolgozásához vagy alkalmazkodáshoz használt humor;
– a humor megbecsülése;
– a humorhoz való hozzáállás;
A humor szerepe a kognitív folyamatokban
A humorérzéken kívül a humor és viccek hatását is többen vizsgálták. Mivel ezeket kognitív folyamatoknak tekintjük, ezért jogos a kérdés, hogy milyen hatással vannak a tanulók teljesítményére, illetve az oktatásra. A humor megítélése az oktatásban azonban nem egyöntetű. Stopsky(1992) szerint a humor elengedhetetlen a kritikus gondolkozás kialakításához a diákokban. Több lehetséges módszert ad, hogy a humor milyen módon építhető be az oktatásba, azonban állításait nem tudja kísérleti eredményekkel alátámasztani. Shade(1996) szerint a humorérzék és a humor egyaránt szükségesek. Sok tanár hozza példaként a személyes tapasztalatait, miszerint a humor nagy mértékben segíti a tanulási folyamatot, azonban a kutatási tapasztalatok különböző eredményeket hozna
Spector (1996) fiatal diákokkal végzett tanulmánya során a következő eredményekre jutott: a gyerek kognitív képességeinek fejlődnie kell ahhoz, hogy a humorérzékük is fejlődjön. A 8 évesek körében végzett kísérletek azt mutatták, hogy már képesek megérteni az idiómákkal kapcsolatos vicceket (Kész vagy? – Teljesen..). A kísérletek megmutatták, hogy az ötödikesek már sokkal több humoros idiómát értenek, mint a harmadikosok, ezzel alátámasztva azt a teóriát, hogy a humorérzék a gyerekek fejlődésével egyenesen arányosan fejlődik. A humor használatára az oktatás során a legjobban a fiatalabb diákok reagáltak, főleg az alsóbb évfolyamokból. A gimnazistákkal és egyetemistákkal végzett kísérletek azonban már kevesebb sikert mutattak. Ebből arra következtettek, hogy a humor a fiatalok körében motiválóan hat a figyelemre, és ez magyarázná azt is, hogy az idősebb diákoknál miért nem jelentkezett a várt hatás. Az idősebbek körében a figyelemre való motiváció már inkább belső késztetésként jelentkezik, a humornak ezért nem volt jelentős hatása rajtuk. Az idősebbek körében végzett kutatásokkal azonban vannak problémák Ziv 1998-ban 11 kutatást említ a témával kapcsolatban, ezek közül 8 nem mutatott kapcsolatot a humor és az oktatás hatékonysága között, és 6 csupán meg nem jelent szakdolgozat volt. A másik nagy probléma, hogy a kutatások igen régiek, főleg 1961 és 1977 között készültek, így újakra lenne szükség. Schmidt 1994-es kutatásai szerint azonban az egyetemisták jobban emlékeznek a humoros kifejezésekre, mint az átlagosokra, így a humor és viccek szerepe nem teljesen leírható a felsőoktatásban sem.
A számítógép alapú rendszerek és a humor kapcsolatát még ennél is kevesebben kutatták, a legérdekesebb kutatást Snetsinger és Grabowski végezte 1994-ben. Egy oktatóprogramot mutattak két egyetemista csoportnak, ami kullancsokról szólt. Eredményeik szerint ugyan nem volt jelentős különbség a konkrét információ megragadása és visszaadása között a két csoportban, azonban az a csoport, amelyik a humoros anyagot kapta sokkal jobban figyelt utána a kullancsokra, illetve a kullancsok okozta fertőzésekre.
Összegzésképpen tehát a humor jó hatással van a fiatal diákok figyelmének fenntartására, azonban a tananyagtól függetlennek kell lennie, hogy ne zavarja össze a diákokat. Az idősebb diákok számára a tananyaghoz nem kapcsolódó viccek károsak lehetnek a tanulási folyamatra, azonban hosszú távon lehet, hogy jobban fognak emlékezni a tanultakra, illetve a tanulási folyamatot kellemesebbé tehetik. [4]
Oktatóprogramok illetve Mesterséges Intelligenciák készítése során érdemes figyelembe venni a fenti eredményeket. Az ember és gép kapcsolatát sokkal kényelmesebbé lehet tenni, ha a gép képes megérteni a vicceket, és esetleg képes azokra egy másik viccel reagálni.
Sokak szerint a Mesterséges Intelligencia legfőbb célja, hogy a robotokat és programokat az ember számára elfogadhatóvá tegyük, ne csak mint egy munkaeszköz, hanem mint társ is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mint minden embernek, ezeknek is legyen humorérzékük. Ez az ipar és a kutatások sok területén hasznos lenne. Elviselhetőbbé tennék a hosszú űrutazásokat az űrhajósok számára, és jobb munkamorált biztosítanának az olyan dolgozóknak, akik automata rendszerekkel és robotokkal dolgoznak nap mint nap. Egy ilyen robot létrehozása azonban ma még rendkívül komplex feladatnak tűnik. A rendszernek ismernie kéne az összes gyakori viccet, ami egy beszélgetés során előkerülhet, vallástól és kultúrától függetlenül. Ezen kívül a rendszernek képesnek kellene lennie rá, hogy felismerje, ha neki egy viccet mesélnek, és arra egy másik viccel reagálnia kéne. Ezt a viccet úgy kéne kiválasztania, hogy a legkisebb legyen a valószínűsége annak, hogy a beszélgetőpartner már hallotta a viccet, illetve el kéne tárolnia minden egyes emberhez, hogy milyen viccet mesélt nekik, illetve tőlük miket hallott a beszélgetések során. Mindez mai szemmel nézve még nagy feladatnak tűnik, de a technika rohamos fejlődése miatt valószínűleg a nem is olyan távoli jövőben mindez megvalósítható lesz. [6]
Konklúzió
A viccek és a humor tehát több kutatás szerint is kognitív folyamatnak tekinthetők, és megértésükhöz is szükség van bizonyos kognitív fejlettségre és képességekre. Ezeknek a folyamatoknak a megértése sokat segíthet az agy felépítésének és működésének megismerésében, az agy megértése pedig fontos lépés ahhoz, hogy reprodukálni tudjuk a működését. A Mesterséges Intelligenciák létrehozásához az agy és a kognitív folyamatok megértése elengedhetetlen, az igazán hatékony programok elkészítéséhez ismerni kell, hogy az agyunk hogyan működik, illetve hogyan kerüli el azokat az általános hibákat, amikkel a mindennapi következtetések során találkozunk. Ezekre a hibákra a legtöbb példát a viccekben találjuk, ahol a humor pontosan az ilyen hibás következtetésekből származik. A viccek megértése és kutatása tehát egy fontos terület lehet, a kutatások azonban még nem elég szerteágazóak ahhoz, hogy látványos eredményekkel szolgáljanak.
Források
[1] Jakabffy Éva, Nem viccből nevetünk
[2] Magyar Nagylexikon, IX. kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 1999
[3] Andrea C. Samson, Cognitive and Neural Humor Processing: The influence of structural stimulus properties and Theory of Mind
[4] Robert D. Whisonant, The Effects of Humor on Cognitive Learningin a Computer-Based Environment
[5] Marvin Minsky, JOKES and the Logic of the Cognitive Unconscious
[6]] Lance Winslow, Artificial Intelligence – Understanding a Joke and Responding with Another One
