Jeszenszky Géza
Oroszország egy titok belsejébe rejtett rejtvény (…), de talán van hozzá egy kulcs: az orosz nemzeti érdek.
Churchill 1939. októberében a BBC-ben elhangzott kijelentése láthatóan örökérvényű. Nehéz lenne jobban fejezni ki azt a tanácstalanságot, ami szombat estétől egy napon át tartott. Zsoldosserege élén Prigozsin kísérletet tett Putyin elnök megdöntésére és (ha lehetséges) egy még könyörtelenebb katonai diktatúra bevezetésére? Katonai lázadást vezetett az Ukrajna elleni háborúban inkompetensnek bizonyult katonai (és politikai?) vezetés lecserélésére? Hasonlóan az Erdogan török elnök által 2016-ban megrendezett álpuccshoz, Putyin bizonyos személycserék és módszerbeli változások kényelmesebb végrehajtására rendelte volna meg? Vagy csupán Prigozsin magánakciója volt az orosz elnök körüli hatalmi klikk megtörésére és saját pozíciója további erősítésére? A Wagner zsoldoshadsereg 800 kilométeres díszszemléje tömeges éljenzés mellett?
Eddig csak az bizonyos, hogy az akciónak nagyobb volt a füstje, mint a lángja… És hogy az alapvető célok tekintetében nincs különbség a zsoldosvezér és az orosz elnök között: az egykori Szovjetunió területéből minél többet visszaszerezni, Moszkva ellenőrzése alá vonni, első lépésben Ukrajnát, és ezzel visszaállítani Oroszország nagyhatalmi súlyát. Gulag és koncepciós perek nélkül, de a tényleges ellenzékieket bebörtönözve vagy likvidálva. Putyin példaképe Nagy Péter és Sztálin. Elítéli a demokratizálást megkezdő Gorbacsovot és Jelcin Nyugattal egyezkedő politikáját, áldozatnak nevezi az oroszokat, akik csak védekeznek.
Az orosz propaganda – és vele összhangban a magyar kormány szócsövei – újabban azt mondogatják, hogy a háborút Oroszország az őt tönkretenni, földarabolni akaró, vesztére törő gonosz Amerika, az egész Nyugat ellen vívja.
Ez nevetséges rágalom, a 90-es években, amikor Oroszország valóban gyönge volt, az Egyesült Államok és régi szövetségesei éppen számos módon támogatták, kiemelt státust kapott a NATO brüsszeli központjában, a szövetség keleti irányú bővítése is azért húzódott olyan sokáig, mert nem akarták azt Oroszország ellenzése mellett tenni meg.
Megoszlanak a vélemények, hogy a Prigozsin-féle akció eseményei gyöngítették-e Putyin hatalmát és az Ukrajna megtámadását „különleges katonai művelet”-nek nevező háború megnyerésének az esélyeit, és ez már a vég kezdete Putyin számára, vagy ennek az ellenkezője, biztosítja, hogy az orosz elnök a jövőre esedékes elnökválasztás után is hatalmon maradjon. „Ő stabil vezető, akit Oroszország élére választottak, népszerű, és a mögötte álló struktúrák elég erősek,” – mondta a magyar miniszterelnök a német Bild lapnak adott interjújában.
A történelem viszont azt mutatja, hogy az erősnek látszó tekintélyuralmi rendszerek váratlanul össze tudnak omlani. Oroszországot nem alaptalanul szokták agyaglábakon álló kolosszusnak nevezni.
Az interjúban Orbán miniszterelnök megismétli véleményét, hogy Ukrajna nem nyerheti meg ezt a háborút. Abban az értelemben biztosan nem, hogy a Kreml tornyára kitűzik az ukrán zászlót, de a világ és közte Magyarország számára nagyon nem kívánatos, hogy a jelenlegi frontvonalak alapján olyan béke jöjjön, amiben Oroszország megtartja hódításait. Ez nemcsak erkölcsi, de politikai és jogi szempontból is tragédia lenne, újabb agresszióra bíztatná a magukat erősnek érző államokat, és persze ellentmondana az önrendelkezés elvének.
A magyar miniszterelnök szerint „Ukrajna már nem szuverén ország. Nincs pénzük. Nincs fegyverük. Csak azért tudnak harcolni, mert a Nyugat támogatja őket.” Afrika számos országától csendes-óceáni sziget-államokon át egészen Koszovóig és Boszniáig – természeti, politikai és gazdasági okokból – számos ország nemzetközi támogatásból, segélyekből tartja fönn magát. Ukrajna nem ilyen ország. Van vasa, szene, fejlett ipara. Valaha „Európa éléskamrája” volt és újra az lehet. Elsősorban békére van szüksége, utána jelentős nemzetközi segítséggel újjáépítésére, és jó, korrupciótól megtisztított kormányzásra.
A II. világháború végén – Hitler jóvoltából – romhalmazzá vált Németország húsz év alatt virágzó jóléti állammá vált. A demokratikus világ, élén saját szövetségeseinkkel, a nyugati demokráciákkal, köztük a három másik visegrádi országgal, egy békés, európai Ukrajnát akar, nem egy másik Belaruszt, és nem háborút.
Háborút Oroszország akar. Annak az országnak az egy negyedét akarja bekebelezni, amelynek a függetlenségét és területi épségét 1994-ben – éppen Budapesten – külön is elismerte.
Az Európai Unióba törekvő balkáni államokkal együtt Magyarországnak is az az érdeke, hogy ne egy diktatórikus Oroszország rontsa a levegőt Európa keleti felében. Az elmaradt puccs után nyitott kérdés, mi lesz ennek az atomhatalomnak a jövője. Noha kétségtelenül presztízsveszteség Putyin számára, hogy az általa hazaárulásnak nevezett lázadással kiegyezett, és talán föláldozza Sojgu hadügyminisztert, attól tartok, hogy mind a háborúban, mind a belső elnyomásban még keményebb lépések következnek, hogy az elnök ezzel is kifogja a szelet Prigozsin és a vele rokonszenvezők vitorlájából.
Andrej Kozirjev, 1991 és 1996 között az Orosz Föderáció külügyminisztere volt, és a Gorbacsov ellen 1991-es puccs idején Budapestre érkezett egy konferenciára. Akkor ismerkedtem meg vele, és egy jó órán át beszélgettünk miniszteri dolgozószobámban Oroszország jövőjéről.
Ez a jövő nem úgy alakult, ahogy ő és vele együtt annyian reméltük. Kozirjev a koncokért marakodó bandához, bulldogok harcához hasonlította a jelenlegi orosz vezetést – biztonságos floridai emigrációjából. De vele együtt már milliók menekültek el az ismét autokráciává vált országból, köztük Hruscsov, egykori szovjet pártfőtitkár unokája is, aki New Yorkban tanít.
Az orosz emigránsokkal és a megfélemlített oroszországi demokratákkal együtt a világ jobbik fele azt reméli, hogy hosszabb távon meggyengül Putyin most megingott rendszere – ha mástól nem, úgy a sok koporsótól. Amíg azonban hatalmon marad, addig nincs remény, hogy Oroszország megváltoztassa jelenlegi agresszív politikáját, befejezze azt a háborút, amit nem is csupán Ukrajna, de valóban a Nyugat, az egész demokratikus világ ellen folytat.
Márpedig az 1990-es évek külpolitikájához visszatérő Oroszország lenne az egész világ, és benne természetesen Magyarország érdeke. És ha jobban belegondolunk, nem ez, a válságait eddig mindig legyőző Nyugattal együttműködés Oroszország valódi nemzeti érdeke? Ehhez azonban ukrajnai háborújának kudarccal kellene végződnie.
A cikk eredetileg a Balk Magazinban jelent meg.
