Miniszter úr! Önöknek elment az eszük. Ép elmével ebben az országban senki nem keresztelne át egy PetőfiSándor nevét viselő laktanyát Mária Terézia nevére. És ha valaki erre mégis rákényszerülne, még véletlenül sem ejtené ki ez alkalommal a száján, hogy „a hadsereg ereje a katonák lelkében van”. A Nemzeti dalt tudniillik, amely a hazaszeretet érzését és a hon védelmének kötelességét a legmélyebben ültette a lelkünkbe, katonák, civilek, mártírok és üldözöttek millióinak a lelkébe, Petőfi Sándor írta, és nem Mária Terézia.
Nem mindegy, hogy egy hadsereg mit tekint múltjának és hagyományának. Ezt ön mondta, volt mersze ezt mondani a laktanya elpetőfietlenítésének alkalmából!!! Nagyon nem mindegy, miniszter úr, de amikor ezt az alkalomhoz remekül illő kijelentést tette, mégis, mire gondolt? Petőfi törölve a katonai hagyományból?
Győzött a nyakravaló? (Aki nem tudja, miféle nyakravaló, nyugodtan nézzen utána.) Igaz, ő nem arra biztatta nemzetét, hogy a zsarnokság ellen, a világszabadságért vívott szent háborúból kimaradni igyekezzen minden áron. S az önvédelmi harcnak sem csak lelkesítő szónoka volt, mert amikor már minden elveszett, a csatatérre sietett, hősi halált halni az „egy gondolatért”, leírt szavai hiteléért. (Vagy az újabb orosz tankönyvekben már Paskievicsés Lüders kozákjai is felszabadítók? Akik a nyugatmajmoló pesti liberálisoktól felheccelt tömeg túlkapásai láttán az ország békéjét, nyugalmát helyreállítani jöttek? Lemaradtam volna valamiről?)
Azonban marad az országban PetőfiSándorról elnevezett utca, tér, laktanya így is épp elég. A Petőfi-kultusz szempontjából a Budaörsi úti katonai objektum elvesztése annyit sem számít, mint Rákay Philip (Philip!) vészesen közelgő Petőfi-filmje. Csak magamban dörmögnék, de nem szólnék, ha a laktanya ezentúl inkább valami katonásabb egyéniség nevét viselné, mondjuk, a negyvennyolcasok közül, akár mindjárt a fővezérét. Az ő emlékéről úgyis csak mostanában kezdtük letisztogatni a méltatlanul ráhajigált tömérdek sarat. Még azt is érteném, bár nem helyeselném, ha az eredeti nevét kapná vissza az épület, és IV. Károlyra, az utolsó magyar királyra emlékeztetne, az ő szerencsétlen személyén keresztül mindjárt a rettenetes első világháborúra, amelyhez az 1916-ban átadott épületegyüttesnek valóban több köze van, mint Petőfi Sándorhoz. Sok értelme nem volna egy ilyen névcserének, de legalább beleillene az önök jobb ügyhöz méltó, eltökélt igyekezetébe, hogy Magyarországon megint minden úgy legyen, ahogyan 1938 előtt volt, s egy fél évszázad mindenestül kitöröltessék a nemzet emlékezetéből, a városképből, a feliratokból.
Nem ez történt, a nevezetes laktanya homlokzatára a republikánus költő helyére egy másik Habsburg, Mária Terézia császár- és királynőneve kerül. Jó, én nem kiáltom Petőfivel, hogy akasszátok fel a királyokat, de ez azért egy kicsit erős: a szabadsághős helyén az országot magyarságából kivetkeztető Habsburg abszolutizmus koronás képviselője. Az ürügy pedig rettenetesen gyenge. Hogy az itt állomásozó dandárhoz tartozik Budapest örökös háziezrede, a harminckettesek, és ezt az ezredet történetesen Mária Terézia alapította. Az viszont, amit ehhez a laktanyaavatási beszéd írója konfabulál, már megbocsásson miniszter úr, emeletes baromság. A jeles uralkodót példakép gyanánt állította a magyar anyák elé, hogy olyan féltő és gondoskodó szeretettel engedjék a haza védelmére gyermeküket, férjüket, ahogyan azt Mária Terézia testőreivel és katonáival tette.
A történelem nem tud erről a féltő szeretetről. Arról igen, hogy a magyar rendek által megszavazott, kényszersorozott újoncok ezrével áldozták életüket a királynő trónjáért, korántsem önként ugyan, az osztrák örökösödési háborúban, majd a porosz király ellen viselt váltakozó sikerű hadjáratokban. Lehet sajnálni őket és az anyákat, feleségeket, lehet büszkélkedni velük, ez ízlés és politikai világnézet dolga. A nemzeti érdek fennforgása ez esetekben enyhén szólva, vitatható. Az viszont ténykérdés, hogy a nevezett háborúkban Mária Terézia, szemben a magyar asszonyokkal, sem a férjét, sem a gyermekeit nem veszítette el, az utóbbiak szép sorban örökölték tőle a rengeteg vér árán megőrzött családi birodalmat vagy annak részeit. Most akkor mit üzentünk a magyar anyáknak, miniszter úr?
Kifejezetten szép és korszerű gesztus lehetne egy laktanyát marcona férfiak helyett hős asszonyokról elnevezni. Jól állunk ilyenekben, bele sem kezdek a felsorolásba. Van-e már alakulat, erődítmény vagy tiszti iskola széles e hazában, amely például Zrínyi Ilona nevét viselné? Ő igazi hős volt, és Munkács ostromlott várában valóban féltő és gondoskodó szeretettel nevelte gyermekét a Zrínyi és Rákóczi családok hagyományának szellemében, a haza áldozatos szolgálatára.
Mária Teréziára visszatérve végül megjegyezném, hogy róla Budapesten már csak azért sem lehet laktanyát elnevezni, mert már van egy Mária Terézia laktanyánk. Használaton kívül, igaz, de ott áll az Üllői út és a Ferenc körút sarkán a műemlék épület. Ráadásul különös történelmi nevezetességgel bír, az ötvenhatos forradalomban játszott szerepe folytán. Nem tetszett tudni?
Akárhogy is, ennyi otrombaságot elkövetni egyetlen névváltoztatással, komolyan mondom, teljesítmény. E vészteljes és végzetterhes időkben (idézet, na honnan?), bevallom, nyugtalanít, hogy önnek, miniszter úr, a hon védelméhez bármi köze lehet.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 38. számának (szeptember 22–28.) nyomtatott változata.