Budapestről egy francia kisvárosba utazik egy fiatalember. Egy lányhoz. A lányhoz, akit gyermekszerelemmel szeretett, akitől kamaszkorában és később sem tudott elszakadni, aki megmaradt számára az igazinak azután is, hogy hagyta magát elsodortatni az árral, amely végül a francia kisvárosban vetette partra.
Mint kiderül, tízévnyi el-ellankadó levelezés előzte meg ezt az utazást, amelynek folyamán Jancsiban föltolulnak az emlékképek. Rendszertelenül, ismétlésekkel, filmszerűen és állóképszerűen, kommentárt és önvizsgálatot követelően, másutt varázslatos hangulattól áthatottan. Történések, arcok — és élesen kirajzolódó, nem tudni, mi okból megragadt, az emlékezés sajátos logikájából adódó mellékes epizódok sorakoznak egymás mellé…
Szabó István már előző filmjével, az Apával bebizonyította, hogy a flashback-re, a visszavágásokra épülő filmi kifejezést tökéletesen uralja. A Szerelmesfilmben az emlékezés meg-megszakadó és újra nekilendülő folyamát ugyancsak biztos kézzel tartja természetes medrében. Akárcsak ott, itt is úgy tudja ábrázolni a történelem hullámverését, hogy az magától értetődően öleli körül az egyéni sorsokat. Akárcsak ott, a főszereplők gyermekkora itt is egybeesik a második világháború végnapjaival, kamaszkoruk pedig a vajúdva születő új társadalom kamaszkorával.
De a rendező nem pusztán emiatt keverhető az önismétlés gyanújába. A Szerelmesfilm nagy buktatója szerintem az, hogy Szabó István lényegében nem tud semmiképpen sem hozzáférkőzni annak a tíz évnek az ábrázolásához, amely az elválástól a találkozásig terjed. Voltaképpen mit sem tudunk meg arról, hogyan alakult a két fiatal sorsa, jelleme, hogy mit történt a környező világban. Sajnos illik a helyzetre a slágerszöveg: „megáll az idő”. Holott nyilván a történelem menete sem szakadt meg. S Jancsival sem kevesebb történt, mint hogy felnőtt férfivá vált. Hogy ezer szállal kötődik ahhoz a társadalomhoz, amelyben él, azt jobbára becsületszóra kell elhinnünk a rendezőnek, hiszen legfennebb a főhős konfliktusmentes, sőt tépelődések, kétségek nélküli viszonyulásából következtethetünk harmonikus társadalmi státusára, a hazai talajhoz való ragaszkodására.
A Szerelmesfilm „második felvonásától”, a szerelmesek találkozásától ilyen körülmények között eleve nem várhatunk sokat. Némi feszültséget a tíz év alatt feltehetően sokat változott Kata nem sejthető reagálása kölcsönöz az első jeleneteknek. Ekkor még benne rejlik a filmben egy romantikus dráma kibontakozásának a lehetősége. Szárnyakat bontó vagy szárnyakat törő szenvedéllyel teljesedhetne be ez a szerelem. A gyermekkori emlékek az ölelés pillanatában óhatatlanul a semmibe úsznak, súlyukat vesztik, s az együttmaradást, az igazi beteljesülést vagy a végleges elszakadást most már a két felnőtt fiatal azóta kialakult egyéniségének, az általuk vállalt életformáknak az ütközése dönti el.
Ígéretes indulás után a Szerelmesfilm csupán őszinte szerelmes film lett.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.