Öt (vagy hat?) éve, hogy a bukaresti Petőfi-házban először futottam össze egy magas, de zsoké-súlyú, görbedt hátú fiatalemberrel. Hóna alatt vaskos mappát szorongatott. Kisebb-nagyobb lapok tucatjain a girbe-gurbán, begörcsölődve és görcsökből kitörve futó vonalak szívós küzdelemről árulkodtak.
A groteszk elemek ázsiója éppen akkoriban nőtt meg nagyhirtelen, jelentkezésük a fiatal művészjelölt lapjain nem volt meglepő, figyelemre méltó volt viszont, hogy nála ezek az elemek szemléletet átszínezően s nem csupán elrajzolásokban nyilvánultak meg.
Azóta ez a fiatalember elismerést szerzett, mégpedig nem olcsó elismerést. Mert Molnár Dénes mint karikaturista nem gúnyrajzokat, hanem torzképeket készít, melyek nem mindig és nem főképpen nevettetők, ám sohasem lehangolók, s ha megdöbbentenek is, nem elkeserítők, hanem katarktikus hatást gyakorolnak minden egészséges itélőképességű és gondolkodású emberre.
Alapműfaja természetesen a tollrajz, de mint ahogy rajzstílusának további alakításáról sem mondott le, más grafikai kifejezési lehetőségekkel is kísérletezik. Teheti, mert nemcsak ötletek, hanem gondolatok is rajzanak benne, s az utóbbiak vezetik kezét akkor is, ha csupán egy ötletet vet papírra. A stiláris eredetiséget pedig – most már tudja –, nincs miért hajszolnia. Saját tapasztalata győzte meg afelől, hogy igazán eredeti stílust csak eredeti szemlélet szülhet, eredeti grafikusi szemléletet pedig csupán a stiláris eredetiségre is törő, szorgalmas, kitartó munka hozhat létre.
Ezt szemlélteti meggyőzően a Korunk szerkesztőségében nemrég megnyitott Szöveg nélkül című kiállítása.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.
