Sohasem kiagyaltan, mert nem hatásvadász céllal, de kiszámíthatatlanul – mert öntörvényű, belső logikának engedelmeskedve – változik az enyhén gunyoros elbeszélő hangnem a szemérmesen poétikussal, a képzelgés és a lázálom abszurd motívumokat is felvillantó képsora a valóságossal, a gyermek szemszöge az őt ábrázoló művészével az Egyszer majd újra átugrom a tócsát című cseh filmben.
Karel Kachyna hosszas filmes karrier aranyat érő tapasztalatával a tarsolyában fogott hozzá a forgatáshoz. Filme varázsának egyik legfőbb forrása éppen ez, a mesteri játék az ábrázolás különféle síkjával. A történet másként előadva alkalmasint könnyzáport fakasztó melodráma lett volna. Így azonban – habozva írom le – hőskölteménnyé, az akaraterő győzedelmeskedésének a hőskölteményévé nemesedett. Habozásom oka az, hogy ennél halkszavúbb, líraibb hőskölteményt aligha képzelhetünk el. Meggyőzőereje a befelé, a lelki dimenziók felé intenzív és finomra árnyalt ábrázolásra épül, a mondanivaló nagy szavakban való, leegyszerűsített megfogalmazását teljes egészében reánk, nézőkre hárítja a rendező.
Karel Kachyna minden kínálkozó alkalomkor nagyívben és magabiztosan kerüli el a sablonmegoldások csapdáját. A történet első „felvonásában”, amikor méntelepen élő kisfiú főhősének egyre ellenállhatatlanabb és egyre céltudatosabb vonzódását mutatja be a lovasélet, a lóidomár-zsoké pálya iránt, fő témája e gyermeki akaraterő tűzben-vízben edződésének a bemutatása, és ezzel párhuzamosan, végső soron erre a témára ráfonódva jelentkezik a „melléktéma”, a természettel való bensőséges, a játékokat is átszövő kapcsolat ábrázolása.
A tragikus cezúra, a gyermekparalízis bekövetkezte után így nem hat mesterkéltnek, hogy a kisfiú nem tudja, nem képes elhinni, hogy életcélja egyik percről a másikra egyszerűen illuzórikussá vált.
Kachyna kitűnő érzékkel vág be ebben a részben hosszas képsorokat a kamasz-ebadták csínytevéseiről, mert így ábrázolhatja a legszemléletesebben azt, ami főhősében közös a többi gyerekkel, s azt is, ami azok fölébe emeli őt nyomoréksága ellenére.
A győzelem, melyet a kisfiú elér, a maga nemében teljes, noha álmai netovábbjától nyilván elmarad. A rendező ugyan elegáns gesztussal nyitva hagyja a végkifejlés útját, s a naiv néző lelkesen tovább folytathatja magában a versenypályán tréningező fiúcska történetét a nagy győzelmekig, mások, a józanabbak inkább szimbolikusnak érzik ezt a befejezést.
Akárcsak azt, hogy a kisfiút Ádámnak hívják.
Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.