Ken Hughes színes, szélesvásznú, kétrészes Cromwell-filmjének a megtekintése után elolvastam az angol puritanizmusról szóló fejezetet John Richard Green 1915-ben kiadott, népszerűén – „sztorisan“ – megírt angol történelméből. Ez az összevetés is bizonyítja Ken Hughes módszerének felületességét.
A módszer a következő: kiválogatjuk az iskolás történelemkönyvben fordulatot hozónak feltüntetett mozzanatokat, feljegyezzük, és gondosan a szereplők szövegébe ágyazzuk a történelmi személyiségek híres mondásait, a filmszerűség és a vetítési idő szabta határok között összevonjuk, amennyire csak lehet a történést, és ezzel kész is a film váza, kirajzolódtak a szereplők, hozzá lehet fogni a munkához.
A módszer kézenfekvő, de két öreg hibája van. Koncepció híján az összevonás nem egyenértékű a művészi tömörítéssel, mert amíg az utóbbi a lényeg kidomborítását szolgálja, az előbbi sablonosítja, sőt észrevétlenül meg is hamisítja a történelmi események valóságos értelmét. A híres kijelentésekből és köztes, átvezető szövegből álló szerepek pedig a színészt nem alakításra, hanem csupán egy maszk megjelenítésére inspirálják.
Nem akarom részletezéssel untatni az olvasót. Szorítkozzunk csupán a legfontosabb mozzanatokra. A film alapvető problémája, hogy a rendező nem tudta eldönteni, mit akar: egy korszak krónikáját-e inkább, vagy pedig Cromwell életrajzát, s végül két szék közt a pad alatt marad a film.
Vajmi kevéssé érzékeltette a korszakot meghatározó eszmeáramlat, a puritanizmus légkörét, mibenlétét, azt, hogy ezek az elvek hogyan határozták meg a vezető politikusok és mindenekelőtt Cromwell összes döntéseit. Az úgynevezett Hosszú Parlament üléseinek a filmen az kölcsönöz feszültséget, hogy a képviselők állandóan ordítoznak egymásra, a király azért jut a vérpadra, mert ingatag jellem, s mindig a rossz tanácsadókra hallgat, Cromwell pedig úgy jut hatalomra, hogy mindenkit képes túlordítani és mert az akció, a felelősségvállalás embere. Ez így igaz is, meg nem is – történelmi események indoklásához azonban mindenesetre édeskevés. A Cromwell-portrépont ilyen sablonos, egy döntő pillanatban – a királyi korona felajánlásának jelenetében – pedig gyermetegen naiv.
Az Anglia-történet fellapozásakor arra is kíváncsi voltam, hogyan értékeli egyhuszadik századi konzervatív történész Cromwell alakját és szerepét. Nos, hát a vaskezű, jól taktikázó, ám stratégia kidolgozására képtelen, a puritanizmus eszméit azok összes korlátaival együtt megtestesítő politikust lát benne, aki az események konzekvenciáit levonva kelletlenül, de habozás nélkül vállalja a zsarnok szerepét is.
Az angol történelem alakulása felől ítélve, jelentőségét abban látja, hogy ez az intermezzo – éppen mert fő hőse makulátlan, önzetlen jellem volt – véglegesen meggyőzte az angol uralkodóosztályokat a hagyományos uralmi struktúra, a király – parlament – kormány formula életképességéről, a hatalom megfelelő megosztása mellett. Ez egy álláspont, amivel netán vitatkozhatnánk.
Ken Hughes-nak ezzel szemben mindössze annyi a mondanivalója, hogy ez a korszak Anglia történelmének nagy korszaka volt, és hogy Cromwell nagy ember volt. Viszont gonddal elevenítette meg a XVII. századi Angliában honos hadviselést, a parlamenti élet külsőségeit, a kosztümöket, a belső berendezést s a történelem személyiségeiről fennmaradt, megfestett arcmásokat. Richard Harris-szel egy jellegzetesen angol módra konok Cromwellt játszatott, Alec Guinnes-nek pedig lehetőséget adott arra, hogy szinte örökké statikus beállításban, örökké ugyanazzal a kényszerhelyzettel küszködve – kizárólag arcjátékkal – remek kabinetalakítást nyújtson I. (Stuart) Károly szerepében.
A film egyébként látványos, mozgalmas (az operatőr helyenként festői erényeket csillogtat), eleven illusztrációként, helyi ízekkel egészíti ki az iskolai ismereteket.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.