Aligha volt zaklatottabb, kockázatosabb és „tétesebb” féléve az EU-nak, mint a legutóbbi, különösen a német elnökség december végén zárult szemesztere. És – ha tragikus fordulat nélkül véget ér az amerikai elmebeteg választási lázálom – elmondható, hogy a világjárvány ellenére (bár azzal szoros összefüggésben) szerencsés éve volt a demokratikus Nyugatnak. Európát illetően ebben kimagasló szerepet játszott a világ legerősebb asszonya, Angela Merkel.
A Népszava Szelestey Lajos összeállította kiváló lapszemléjében olvasom a francia Libération – önmeghatározása szerint szociáldemokrata baloldali – reggeli újság értékelését. „Az újság csillagos ötöst ad a német uniós elnökség munkájára, hiszen olyan kérdéseket sikerült elintéznie, mint az EU közös adósságfelvétele, a klímacélok megszigorítása és a brit kilépés. A teljesítmény kifogástalan, így a kommentár szerint Merkel beírta a nevét az európai történelem aranykönyvébe, olyan politikusok nyomában, mint Kohl, Helmut Schmidt és Adenauer. Pedig korábban az volt a vélemény róla, hogy ő az, aki mindig nemet mond, mert csakis a német érdekeket tekinti irányadónak. Még akkor is, ha ezzel destabilizálja az uniót, a gazdaságtól kezdve a bevándorlásig.”
A mérleg csakugyan lenyűgöző: 750 milliárdos mentőcsomag, hosszú távú költségvetés (a folyósítás feltétele mindkettőnél a jogállam betartása!), Brexit-egyezség, a Kínával aláírt beruházási megállapodás.
„A kancellár a nagy politikai ügyekre összpontosított, ahol sürgős döntésre volt szükség. A kemény és nehézkes technikai teendőket, illetve a korlátozott hasznot ígérő, ám megosztással fenyegető kérdéseket hanyagolta – mondja egy európai diplomata. A nagy fordulatot a járvány idézte elő nála. Rájött ugyanis, hogy rámehet az egész euroövezet, ha nem kap masszív tőkeinjekciót, ami viszont nem lehetséges, ha az EU nem folyamodik kemény hitelekért. De efelé terelte a német Alkotmánybíróság ítélete is. És ezúttal nem várt az utolsó pillanatig, mint a görög pénzügyi válság idején. Folyamatosan tárgyalt, kihasználta, hogy jó a kapcsolata Macronnal, Michellel és von der Leyennel, továbbá, hogy nagy a befolyása az Európai Néppártban. Személyes varázsával meggyőzte a takarékos négyeket, majd a jogállami feltételek ellen berzenkedő magyarokat és lengyeleket is. Élt az amerikai interregnum kínálta lehetőséggel, hogy összehozza az egyezséget Kínával. Amit csinált, az hibátlan. Az elejétől a végéig.”
Merkelre már nem merkelnek a magyarok sem – mondhatnánk egy inkább csak Erdélyben érthető szójátékkal. Különben is a legsúlyosabb menekültválság, a magyar invázió idején ugyanolyan oktalanság volt a konkrét helyzetet végeredményben megmentő, problémamegoldó kancellárra haragudni (az általános „le a migránsokkal!” elv nevében), mint az előző magyar miniszterelnökre haragudni „hazugsága” miatt (az őszödi beszéd a korábbi hazugságok beismerése volt – ha ezt a beismerést hazugságnak nevezzük, logikailag csinos/kínos kis apóriához jutunk). Orbán Viktor például decemberben, a vétó-helyzet megoldása után rajongva nyilatkozott „Angéláról”.
Az új gond az, hogy Európa megmentője idén búcsúzik, nem akarja folytatni. Minél nagyobb a teljesítménye, annál nehezebb lesz őt utánozni, utódját megtalálni. Egyelőre az új német kancellár (akárki légyen) és von der Leyen az „európai kormány” vezetője együttesen sem tűnik képesnek rá.
Erről cikkezik a brit Guardian brit napilap, pontosabban az ebből adódó nehézségekről. ”Bár a látszat mást mutat, Európára az idén is kemény év vár, részben a Magyarországgal és Lengyelországgal kialakult ellentétek, részben a nagy geopolitikai fejlemények miatt. Pedig sikerült megoldani a Brexitet, zajlik a vírusellenes oltások beadása és baráti vezetés kerül hatalomra a tengerentúlon. Ám mindezt ellensúlyozza, hogy várhatóan mélyülni fog a szakadék a magyar és a lengyel kormánnyal. A jogállami vita felszínre hozta, milyen alapvető kulturális különbség van a két fél között olyan kulcsfontosságú területeken, mint a bevándorlás és a liberális értékek.
Németországot az idén leköti Merkel búcsúja és az utód megválasztása, de az urnákhoz szólítják a lakosságot az Európán belül egyre befolyásosabb Hollandiában is. (…) És akkor még ott van a klímaváltozás, a közös védelmi politika, az amerikai technológiai óriáscégek túlkapásainak tervezett megnyesegetése – szóval nehéz év előtt áll az öreg kontinens.”
A legnehezén azonban túl vagyunk. Vagy mégsem?