A Csodák Palotájával vetekedik Gyarmathy János műterme a marosvásárhelyi vár Kisbástyájában. Minden megtalálható itt, ami fontos ég és föld között. Minden, mi emberi: érzelem, bölcselet, álom és valóság, sejtelem, rejtelem. De mindenekelőtt látvány, amely azonnal elkápráztatja a látogatót, amint belép a gondosan felújított, több évszázados falak közé.
A műhely és bemutatóterem minden részében, polcokon, falfelületeken, asztalokon, állványokon, ajtó- és ablakkereteken kisplasztikák. Groteszk harmóniákra hangolva, képzeletajzó összevisszaságban, barátságosan fogadnak, ha akarnád, se tudnád kivonni magad a vonzáskörükből, a szobrász folyamatosan gyarapodó, lendületesen táguló, bravúrosan míves, egyedi bronzvilága egy-kettőre beszippant. A fények, árnyékok önkéntelen játéka felduzzasztja, furcsán megkettőzi, olykor megtriplázza, váratlan többlettel egészíti ki a látványosságot, olyan lehetséges üzenettel, értelmezéssel telítve a felsorakoztatott munkákat, amilyenekre talán maga a művész se gondolt az alkotás folyamatában. Így a gyakori műteremvendég is újra meg újra megtapasztalhatja a felfedezés örömét, amit tetéz az, hogy a hatvanöt éves Gyarmathy ma is kimeríthetetlennek tűnő energiákkal dolgozik, és ennek köszönhetően mindig lehet újdonságnak, frissen készült vagy majdnem kész műveknek is örülni a nagyobb lakószobányi helyiségben.
Egy ilyen új bronzalkotását 2020 augusztusában ismerhettem meg. Október folyamán a marosvásárhelyi tárlatlátogatók is megcsodálhatták az Art Nouveau Galériában a helybeli képzőművészek közös kiállításán. Nyilván előnyös helyzetben voltam velük szemben, úgy ismerkedtem a művel és próbáltam azonosulni vele, hogy közben az alkotóval beszélgethettem. Neki is kapóra jött, hogy frissen befejezett szobráról egy kívülállótól hallhat véleményt. Hamar kiderült, azonos hullámhosszon zajlik az eszmecsere.
Címet még nem adott „hősének”. Stilizált emberi figura a kisszobor, konkrét időszakhoz, helyhez nem köthető, álló, elnyújtott, jelképes alak. Testének felső része, feje körvonalszerűen rajzolódik ki. A mellkasi űrben (térben?) a lényeg: egy nagy, nyitott könyv, a lapok között egy ladik vagy inkább papírhajó, azon szél lengette öltözékben, talán talárban, tudós férfiú. Szobor a szoborban. Könnyen megfejthető szimbólum mindahány. Vissza-visszatérő üzenethordozók, jellegzetes típusok, ismerős szereplők és kompozíciós elemek, mérföldkőként pontozzák ki Gyarmathy több mint négy évtizedes alkotói pályáját. A főalakhoz illesztve elöl (a karokat csak oda képzeljük), hegyével átlósan lefelé meredve, lándzsaszerű harci eszköz irányul valakire fenyegetőn. Ősi gyilkos fegyver. A lándzsahegy, mely ölni képes, kétséget kizáróan, fém írótoll.
A toll veszélyes fegyver! – tőr ki belőlem önkéntelenül. A szobrász rábólint: Akár a mű címe is lehetne. Bródy János, az Illés népszerű dala is felmerül hirtelen. Az kissé másként csendíti meg bennünk a mondatot: „A szó veszélyes fegyver.” Igen, találó ez a változat is. Mert miközben a plasztika legautentikusabb képi nyelvét beszéli, Gyarmathy János, a bronzszobrászat e virtuóz mestere munkásságának egyik jelentős vonulatát a szóhoz kötötte.
Egyéni ízekben és sajátos szobrászati megoldásokban gazdagon, a lehető legkifejezőbben és koherensen. Az eltelt években egész sorozata állt össze azokból a kisplasztikáiból, amelyeket a nyelv, a sok évszázados nyelvi tömörítő erő, a nyelvi metaforák, az ilyenszerű kollektív lelemények, játékos, szellemes társítások ihlettek. Illetve hasonló jellegű mitológiai, biblikus, kultúrtörténeti beszédfordulatok. Úgy érezhette, hogy ha testet ölt a szó, kiteljesedik a metafora, a látvány kitágítja a határait. És az esetek döntő hányadában sikeresnek bizonyult a határsértés, a művészeti ágak és a műfajok közti választóvonalak átlépése. Elég emlékeztetnünk olyan alkotásaira, mint a Késélen, a Könnykapu, a Belső tűz, a Léleklabirintus, a Lehetetlen állapot, a Kényes egyensúly, a Kiűzetés, a Lenni vagy nem lenni, a Magvető, máris tudható, mire hivatkozom.
A most bemutatott szobra is ebbe a ciklusba szervesülve sugall megannyi lehetséges történetet, történelmet, szabadon szárnyaló időutazást, illetve egyfajta időtlenséget. Múltat is felidéz, a jelennek is van mondandója. Környezetünknek is szól, egyetemesen is érvényes a figyelmeztetése. Sokaknak lehet félnivalójuk a kimondott, leírt, kőbe vésett, ércbe örökített szótól, annak igazától, de azt nem lehet elhallgattatni. Ideig-óráig talán. A könyvek széttéphetők, elégethetők, olvasóik viszont annál nagyobb gonddal próbálják óvni őket, minél gátlástalanabbul lép fel ellenük bármiféle hatalom. Nem árt megjegyezniük: A toll veszélyes fegyver…
Gyarmathy műtermének szoborsűrűjében nehéz olyan helyet találni, ahol egy-egy művet önmagában lehetne fotózni. A kényszer különleges párosításokat állított a kamera elé. Erre ez esetben is még rájátszott a fény-árnyék véletlenje. Sok izgalmas virtuális sztori kerekedhet ki ebből. Csak bízzuk a fantáziánkra!
