Rejtelmes alakok lebegnek a vörösen sötétlő ég alatt, alvó vagy transzba esett, magányos lelkek rajzanak ki a tölcsérszerű, vakító fényörvényből és kezdenek képzeletbeli körforgásba a taorminai színház romjai felett. Oda gyűlnek angyalok, tündérek, villik, révült táncosok éjszakáról éjszakára az ezredévek dúlta oszlopok fölé? Vagy csak pillanatnyi a látomás, s a festő nem hagyta elszállni, inkább egy méretes vászonra vetítette?
Xantus Géza 100X120 centiméteres olajképe 2017-es keltezésű. Tíz évvel korábban jártam azon a csodálatos helyen, Szicília talán legromantikusabb üdülővárosában, amelyet nem csak a természet áldott meg kifogyhatatlan szépséggel, a történelem is dugig telítette jóval és rosszal egyaránt. Mint annyi más magyar utazót, engem is fokozott elvárásokkal terhelt egy különös sorsú másik művész, a Napút megszállottja, Csontváry Kosztka Tivadar hatalmas festménye, A taorminai görög színház romjai (1905). Nem kellett csalódnom. Az óriási amfiteátrum felső szintjén rátaláltunk arra a pontra, ahonnan annak idején az a kép tárulhatott a festő szeme elé, amelyet aztán olyan zseniálisan és egyedi módon örökített meg húsz négyzetméteres vászna felületén. Az épen maradt, illetve romos oszlopok, vörös téglás épületrészek között és mögött mélyen lent a langyos Jón tenger tükre csillámlott, kissé fennebb a hegyoldalon a városból is feltűnt valami, a távolban pedig a hófödte Etna tündökölt a naplemente bíborában mindent uraló égbolt oltalma alatt. Fenséges látvány, amit Csontváry képzelete, színérzékenysége jócskán kiegészített.
Az ihletadó helyet s a lenyűgöző olajkompozíciót is jól ismerhette a csíkszeredai festőművész, a Premio Internationale Beato Angelico-díjas Xantus Géza is, hiszen teológiai tanulmányai után Itáliában, a római Accademia di Belle Arti festészeti karán szerzett diplomát. De hírneves elődje után sok évtizeddel őt már nem ugyanaz hozta lázba, mint Csontváryt. Ő a transzcendencia jegyében alkot, ami a mindenben fellelhető isteni jelenlétre éppúgy vonatkozhat, mint arra, amiről úgy véljük, hogy az emberi ismeretek, a megismerés szféráján túli, természetfölötti. Műveivel ezt a tapasztalaton túllépő, nehezen érzékel/tet/hető világot igyekszik felmutatni, egy olyan „transzcendens dimenziót”, amelyet a jelen embere még nem ismer, ettől függetlenül létezhet. Ebben tér és idő másképpen viselkedik, másként mutatkozik, nincsenek anyagi akadályok, minden és mindenki átjárható. E felsejlő valóság ábrázolására, érzékeltetésére keres a festő illő színeket, formákat, jelképeket, képi metaforákat, bibliai, irodalmi, művészi példázatokat, szuggesztív kompozíciós megoldásokat. Szereplői – mert szinte minden képén megjelennek emberi alakok – akárha egy pontosan meg nem határozható, spirituális világban, ismeretlen térben élnének, mozognának, lent és fent, kint és bent, földön és égen vagy ezek között, különböző idősíkokban, kronológiától függetlenül, végtelen léptékben.
A taorminai színház romjai felett a transzcendencia üli diadalát a feltartóztathatatlanul terjedő fény szakrális titokzatosságában. A hely szelleme nem hagyja nyugodni a festőt, gazdagon feltöltődött az élménytára. 2019-ben egy azonos méretű kompozícióval tért vissza az ősi Tauroménion meredek lejtőire. A Taormina hangja cím a jelenre is utalhatna, hiszen az idegenforgalom csúcsidőszakában akkora a nyüzsgés, bongás, zajongás, zenélés, olyan karneváli ott a hangulat, mintha a település soha nem is aludna. De Xantust ismét az i.e. 3. században épített ódon falak és a későbbi romhalmazok vonzották. Pontosabban mindazok, akik ott megfordultak, örültek, bánkódtak, énekeltek, muzsikáltak.
Festményén különböző korok emberei járnak át a tető nélküli termeken és egymáson. Átszellemülten hegedülő nők vonják magukra a tekintetet. Netán a szférák zenéjét szólaltatják meg mély átéléssel a múzsák, miközben átvilágít rajtuk a belülről fakadó erőteljes fény? Ha irodalmi felkészültségű a szemlélő, eszébe jut, hogy itt szinesztéziára bukkant. Más azon morgolódhat, hogy miképpen kerülhet ide a hegedű! Csak a XVI. században alkották meg, a teátrum pedig ókori. De minek ilyesmin fennakadni! Ilyen ez a xantusi világ, ebben a dimenzióban bármi megtörténhet. Az pedig éppenséggel realitás, hogy a taorminai színházban manapság is tartanak koncerteket, bemutatnak operaelőadásokat, színdarabokat. Vagy legalábbis a világjárványig így volt. A festő művein magától értetődő a transzparencia, az áttetsződés, az egymásra tevődő, egymást átütő síkok jól megvannak egymással. Mintha ezt a festői eljárást Xantus Gézának találták volna ki. De nem, ő fedezte fel magának, és lélektisztító, fényfakasztó, álomszerű festészetének jellegzetes sajátjává tette.
