Valami mindig történik. Száz leheletkönnyű ecsetvonás? Vagy ezer, tízezer finom csuklómozdulat, melynek nyomát a kívülálló talán nem is észleli a vásznon, a festő azonban tudja, csak így válhat valósággá a lelki szemei előtt nyugtalanítón lebegő, délibábos álomkép? Napi tíz, olykor tizennégy, tizenhat órányi lázas munkával, amelynek a festményen persze nem szabad mutatkoznia, annak a természetesség, a könnyed finomság, a békét sugárzó színharmónia, a tökéletesség benyomását keltve kell a néző elé kerülnie.
KUTI DÉNESRŐL beszélünk, ugye rájöttek! Az ő munkamódszere ez az időigényes, rendkívüli elhivatottságot, tudatosságot és kitartást igénylő eljárás, rá jellemző ez a pille szárnyú ecsetkezelés, a megszámlálhatatlanul sokszor ismételt vonalkázás, pontozás, amellyel olyanná telíti, gazdagítja, varázsolja tónusait, amilyeneknek azok a képzelete horizontján megjelentek. Ha kell, hónapokig dolgozik teljes intenzitással egy-egy méretes kompozícióján, hogy az a saját elvárásainak megfeleljen.
Így alakította ki jól ismert és közkedvelt színvilágát, így született meg a ma már közszájon forgó „Kuti-zöld”, amellyel a közelmúltban a művész eddigi életművét felmutató film – rendező: Sáfrány József, operatőr: Karácsony Sándor – első díjat nyert egy magyarországi nemzetközi filmfesztiválon. De nem csak a Kuti-képek lenyűgöző zöld szimfóniája és az alkotásain felragyogó többi színárnyalat teszi a festészetét különlegessé. Témaválasztása, egyéni látásmódja, meghökkentő ötletei, érdekes kompozíciós megoldásai, meglepő leleményei, mindez együtt avatja megbecsültté, elismertté nehezen besorolható művészetét. Nevezzük, amit csinál „tündéri realizmusnak”, „mágikus-realista szürrealizmusnak”, „abszurd realista” törekvésnek, „naturális szimbolizmusnak” – a lényeg, hogy hiperrealista művei derűt, életigenlést sugároznak immár több mint öt évtizede.
Az Évszakok című festménye, amelyet most a közönség figyelmébe ajánlok, 1984-ben készült. Egy fénykép juttatta eszembe a minap. A fotó rögzítette jelenséget kuriózumként népszerűsítették a világhálón. Egy olyan hegyvidéki felvételről van szó, amelyen az országút egyik oldalán ősz, a másikon tél uralja a természetet.
Hasonló látvánnyal nem egyszer találkoztam az eltelt években október elején a Gyimesekben, Borospatakán, ahol az ilyenkor érkező havazás fehérbe borítja a magasabb helyeket, lennebb pedig sárga, vörös, barna, zöld a táj.
Kuti Dénes festményén eggyé szervesül mind a négy évszak. Tavaszba olvad a tél jege, őszbe szelídül a nyár heve. Ilyenképpen az erdő jelképhordozóvá válik. A tél-tavasz-nyár-ősz váltakozása egyazon képen következik be, szemléletesen érzékeltetve az idő végtelenségét, a világ, az élet folyamatos megújulását. A csonttá fagyott, majd új életre kelő, kirügyező, fellombosodó, majd levelüket hullató, lecsupaszodó fák, az erdő, mező finoman árnyalt, látványos együttesében filozofikus töltetet is felfedezhetünk: akárcsak ebben a furcsán egybeszerkesztett tájban, születéstől elmúlásig bennünk is egyszerre van jelen minden, ami emberré tesz. Ez akár elégikus hangulatot is sugallhatna, ha a kép előterét nem uralná a természet, az élet diadalát tükröző pompás rét a maga optimizmust, vidámságot árasztó, árnyalatokban dús „zöld hullámával”. A fotó tetszetős, de csak annyi. A festmény lélekbe mélyedő metafora. Hatása alól senki se vonhatja ki magát.
Költőt is megihlethet. André András magyarországi lírikus 2002-ben írt verset róla az Árgus 7-es számába. Íme két sor belőle: „Tél s ősz között a tájban remeg a tavasz./ Érzi titkon végzetét a nyárban.” Pilinszky János nem ismerhette ezt a képet, de akár ehhez is kapcsolhatnók a Zöld című költeményét. „Elmerül szemem, arcom, lelkem, /minden élőlény elmerül / abban a feneketlen zöldben, / ami egy fa kívül-belül.”
Merüljünk el pár percig az Évszakokban is. Meglátják, jóleső felüdülés megmártózni benne a mostani vészterhes, zord novemberben.