A szatmári származású Tóth László Önarcképe sajátos eszköztárral: anyagokkal, technikákkal, dekoratív foltokkal, határozott kontúrokkal, a narancssárga és kék komplementer kontrasztjára épülő színhatással közvetít egyértelmű érzéseket, gondolatokat. Az önkifejezés letisztult formáiért való küzdelmét akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük a kort, amelyben művésszé ért. 1957-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, amikor térségünkben anyagi meggondolásból még kiváló, jól képzett művészek is igazodni próbálnak a szocialista realizmus röghöz kötött, naturalista, propagandisztikus elvárásaihoz.
Tóth László már egészen fiatalon lényegesen tovább lát. Megérinti a 20. század elejei nagy nyugat-európai kubista, szürrealista kísérletek lüktetése, érzi a látható, tapintható dolgokon túli, merész képzettársításokkal előcsalogatott valóságot, a dinamikus formák, színek kiegészítő, egymásnak feszülő egységét. A hetvenes években készült önarcképe kegyetlen őszinteségű tolmácsolása egy szabadnak, szárnyalónak született, de gúzsba kötött lélek helyzetfelismerésének. Kiszolgáltatott, már-már anatómiai csupaszság, kilátástalan szomorúság bujkál a darabos, vörös, kék és sárgás árnyalatú, egymáshoz tapadó, de minden pillanatban szétesni kész formák között.
Robotra emlékeztető ujjpereceivel ferde lángú, pislákoló gyertyát tart. Ennek sárgás, gyenge fényétől nyernek erőt a test- és arcrészletek, ez tartja össze a kép alkotóelemeit, de a szemek sötét, nagyon mélyről jövő szomorúságát nem képes feloldani.
