„Színház az egész világ”
Illő a címet idézőjellel ellátni, mert ha a gyakori használattól közhellyé kopott is, jelezni kell, hogy a mondás nem köznapi bölcsesség, hanem a nagy drámaköltő, William Shakespeare gondolata. Az Ahogy tetszik egyik szereplője, a méla Jaques fejti ki monológjában: „Színház az egész világ,/ És színész benne minden férfi és nő.” Kételkedne bárki is az angol írózseni igazában? Aligha. De kétségtelen, hogy az eltelt évszázadokban e sorait oly sokszor idézték, hogy veszítettek fényükből, meggyőző erejükből. A művészet, a festészet azonban képes megemelni az elkoptatott írói igazságot is, eredeti értékén felragyogtatni a szállóigét.
Jól példázza ezt Barabás Éva olajkompozíciója. Álomszerű szépségében, korokat átívelő időtlenségében, valóságfölötti színházszerűségében. Mindazokkal a festői erényekkel, amelyek a marosvásárhelyi művésznő több mint félévszázados pályáját jellemzik. Akkor is, ha tudjuk, hogy első tárlatszereplései, vagyis 1968 óta Barabás Éva szinte évtizedenként változtatott valamit festészetén. Nem annyit, hogy első pillantásra ne villanna fel bennünk a felismerés: ez csakis az ő képe lehet. De annyit igen, hogy feltűnjön: a festő a folyamatos keresés, a megújulás híve. Ami az alkotói világképét meghatározó összetevők közt mindig megmaradt, az a csillapítatlan színházi vonzalma.
Az életművet még 2001-ben elemző Shakespeare-fordító költő, kritikus Jánosházy György is kiemelte ezt monográfiájában: „Ha egy világot átfogó, komplex színjátékok epizódjainak fogjuk fel Barabás Éva festményeit, nyomban magától értelmet nyer és átlátható egészbe rendeződik piktúrájának minden sajátossága. A mítosz- és meseelemek, az álom- vagy látomásszerűség, a jelmezek és „színpadképek”, és nem utolsósorban a szereplők arcát rejtő maszkok.” Amikor ezt írta, akkor a színházi betájolást talán legfrappánsabban igazoló Barabás-kompozíció, a Színház az egész világ még meg sem született. A festőnő korábbi, színjátékszerűen felépített, sokalakos, nagy festményei viszont joggal vezették ilyen következtetésre a műelemzőt, és még inkább azok a titkokat sejtető, mívesen felragyogó képek, amelyek egyértelműen Thália zaklatott univerzumát keltették életre: a Komédiások, a Görög tragédia, a Vándorszínészek, a Velencei maszkok. Ezek láttán a néző, akkor is, ha nem beavatott, szenvedélyes színházlátogató, önkéntelen késztetést érez magában, hogy valamelyik régi színházi élményét felelevenítse. 2016-ban, amikor Barabás Éva a Szervátiusz Jenő-díjat vehette át Budapesten, a Magyarság Házában egyéni kiállításon mutatta be legjelentősebb alkotásait. Ugyanez ismétlődött meg a rá következő nyáron a kecskeméti Bozsó Galériában. Mindkét helyen figyeltem, hallgattam a közönség reakcióit. A legnagyobb érdeklődést kiváltó festmények egyike itt is, ott is a Színház az egész világ volt.
Nézem, ízlelem, csodálom a kompozíciót, figyelem, hogy mit súg, mit sugall a látvány, miképpen hat rám ez a magával ragadó, pompás színkavalkád, kérdezek is magamban: vajon a cím ismerete nélkül gondolnék-e a színházra? Feltétlenül. Nem kimondottan egy konkrét előadásra, sok színházi emlék kvintesszenciáját vélem felfedezni. Úgy, mintha egy különös látomással, egy hangtalan álomképpel találkoznék, amelyben magam is jelen vagyok valamiképpen, a megjelenő valós és árnyalakok közül pedig egyesek mintha éppen rám tekintenének.
Az ég, amit a festőnő képei legjaván olyan különleges hangulatteremtő erővel és kifejezőn tud megfesteni, itt nincs jelen. Helyette nagy transzparenciával tevődnek egymásra, különülnek el, olvadnak egybe akár az idősíkok, mindent betöltő, fura lebegésben függönyök, fátylak, drapériák. Köntösök, kelmék, jelmezek, díszletelemek, kellékek vegyülnek és sok más egyéb, ami színjátékra utal. Nem egy bizonyosra, számtalanra az ókori görög színházi emlékektől, a középkortól, a reneszánsztól napjainkig.
Persze ez a sárga, narancsos, aranyos, bíbor, vöröses, barnás, zöldes, lazúrosan telített, finoman árnyalt és adagolt színegyveleg pusztán szemgyönyörködtető festői ajándék lenne, ha nem uralnák a színteret az emberi figurák, a rivaldafényben erőteljesen kirajzolódó arcok, a háttérbe húzódó színjátszó személyek, a rejtélyes árnyalakok meg a maszkok, maszkosok. Minél tovább kémlelem a festményt, annál több profilt, félarcot, körvonalat, kezet vélek felfedezni, ahogy megcsendül a fény valamelyik felületen.
Ismerősöket is, színházi élményeim töredékeit. Középen mintha Lohinszky mestert látnám Lear királyként. És talán nem csalódom, ha a lírikus Jánosházyt is ott észlelem a képzeletbeli társaságban. A festő családtagjai is reprezentáltak. Az öccse, Péter több más festményén is feltűnik. Ez is hangsúlyozza Barabás Éva képeinek személyességét. De itt van elmerengőn ő maga is. Legalábbis vele azonosítom az előtérben a reneszánsz öltözékében rendkívül dekoratív, szép női szereplőt.
Eszembe jut egy hosszú, önvallomásos interjúnk még az ezredforduló előttről. A művésznő már akkor csalódva fordult el a mostani minősíthetetlen, cirkuszos világtól. Nyilvánvaló volt az elvágyódása, megkérdeztem tehát, ha nem a jelenben, akkor melyik időszakban élt volna szívesebben. A reneszánszban! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Az emberek akkor a művészetet jobban megbecsülték. Szerettem volna közöttük lenni, legalább mint szemlélő – mondotta.
Az eddigi életműve is cáfolhatatlanul ezt tanúsítja. És azt, hogy nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől, mint amit olyankor él meg, amikor belemerülhet a festészet gyönyörébe.
